James D. Watson: A kettős spirál

Ha valaki tehetséges, akkor mindenben az - talán ennek jegyében merült fel, hogy 1962 (Crick és Wilkins melletti) orvostudományi Nobel-díjasa megérdemelte volna az elismerés irodalmi változatát is az 1968-ban megjelent A kettős spirálért is. Egyfelől valóban üdítő, hogy egyszer ennyire személyes beszámolót olvashatunk egy korszakalkotó felfedezéssel kapcsolatban. Másfelől kétségbeejtő az a kapkodás, amelynek során Watson, mint a mérgezett egér, rohangál Cold Spring Harbor, Indiana, Koppenhága, Oxford és Cambridge között, jártában-keltében "ami a szívén, az a száján" stílusával vérig sértve a fél tudományos közösséget. és felcsipegetve innen-onnan a felfedezéshez vezető adatokat, tényeket, elméleteket. Autisztikus vonások, szivacsként minden információt magába szívó agy és egy ihletett pillanat, amelynek során sikerül a DNS szerkezetének modellezéséhez használt, egyedi készítésű "építőjáték" elemeit a helyükre illeszteni. 

Kedvenc mondat: "Francis mindig mohón folytatni akarta diskurzusunkat, s én örömmel kaptam minden alkalmon, ha menekülhettem a nyomorult angol konyhától, amely időről időre elgondolkodtatott, hogy vajon én is kaphatok-e gyomorfekélyt." 

Értékelés: kettő bázist szavazok meg a lehetséges négyből. Egy ismeretterjesztő könyvben, ha felbukkan egy fogalom, akkor azt a továbbhaladás érdekében megmagyarázzuk, hogy ne máshonnan kelljen összeszedni a szükséges információmorzsákat. Illetve: ahhoz, hogy egymást követő logikus lépések sorozataként lehessen értelmezni a DNS szerkezetének megsejtését (mert az volt), akkor saját vázlatot kellett volna készítenem a könyvhöz. Nem a felfedezés bonyolultsága, az író csapongása miatt.