Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló I. kötet, 1936-1940 (részletek)

1938. AUGUSZTUS 29.

Nagyon sötéten jött haza Mik ma a Nyugat-délutánról. Meghalt Karinthy Siófokon. Hirtelen agynyomás okozta. Szóval a híres operáció hatása csak két évre szólt. Szegény, szegény, az utolsó humanisták közül való ő is, aki rendes, tiszta érzésű, elfogulatlan és mélyen okos, minden örökké menyilvánuló bohóckodása mellett is. - Azután nagy dörrenést hallottak, óriási füstfelhővel, és nem tudták, mi történt. A szerkesztőségbe telefonált Gyuri, de ott nem adtak telefonon keresztül felvilágosítást, ami mindent megmond. Egy bomba robbant a Várkertben, Horthy hazaérkezése örömére talán. Persze erről nemigen lesz részletes tudóstás a lapokban. Mindig sötétebb és sötétebb idők jönnek, megint egészen pillanatok kérdése a háború.

1938. DECEMBER 21.

Megint magányos este, csak vacsorán volt rövid ideig Kun Miklós. Miket mesél Bécsről! Hogy egy zongoraművészt például megszólított egy ilyen garázdálkodó banda az utcán, megkérdezték tőle, mi a foglalkozása, mikor megmondta, letétették a tenyerét az utcára, és az egész társaság átmasírozott rajta. Teljesen összetörte a kezét, örökre használhatatlanná lett. Közvetlen ismerősei közül való volt valaki, akit többek közt agyonütöttek. És még mindig van egy buta remény bennem, vagy az ösztönöm súgja, hogy nem kell elmenni, nem kell erre gondolni, nem lesz itt ez a borzalom. De ha ilyet hallok, úgy elfog a tanácstalanság, és csak egyetlen előrelátás dolgozik bennem, hogy be kell szerezni egy revolvert. Nem tudom elképzelni, hogy ilyenek történjenek, és talán igaza lesz a szomorú viccnek, hogy a pesszimisták Ausztráliában vigadoznak, míg az optimisták a dachaui koncentrációs táborban. A mi optimizmusunk is ide vezetne egyszer?

1938. DECEMBER 30.

Erdődiék vannak nálunk, miután előző nap hiába vártuk őket, késett a Mimi vonatja. Mimi rémes dolgokat mesél Bécsről. Mikor az elmenésre kerül a szó,  és elmondjuk, hogy mi nem vágyunk sehová, nem tudnánk sehol sem boldogulni, és nem érezzük becsületes dolognak az elmenést, nem adunk igazolást a bolygó gyökértelen zsidó elméletnek, aki minden harmadik-negyedik generációjában továbbmegy, akkor előáll a  bécsi állapotokkal. Hogy majd nem beszélünk így, ha a nyakunkon a veszedelem. Hogy ott napról napra tömegesen szedik össze az utcán gyanútlanul sétálókat és a lakásokban gyanútlanul éldegélőket a nagy zöld Grüne Heinrichnek nevezett teherautókba, amelyek azután ismeretlen helyre szállítják el a férfiakat, ahonnan néhány hét múlva jön csak egy nyomtatott levél: "Jól vagyok, küldj pénzt." - Ilyenkor küldeni kell, és persze nem jut az illetékes helyre. Amikor azután hazakerül az áldozat, még jó, ha csak össze-vissza van verve, és nem ütötték ki az összes fogait és szemeit. Azután nemcsak ez van, de egyik napról a másikra szó nélkül kidobják a lakásokból az embereket, és minden fellebbezés nélkül elviszik mindenét, amire éppen egy irigyének vagy sohasem hallott haragosának kedve van. Azután nemcsak ez történhet, hanem elviszik kényszermunkákra, és azalatt minden tönkre megy a háza tája körül, és a feleségek idegbajos roncsokká válnak. Ha meg háború jön, majd minket küldenek az élvonalba és a biztos halálba, a magunkfajta bolond és szentimentális itthonmaradókat, mondják ők. Hát ez csakugyan hátborzongató perspektíva, és minden valószínűség szerint ez fog ránk is bekövetkezni, hiszen semmi se állja útját ennek a folyamatnak. A németek úgy jönnek, mint az ár. Már Pozsonyból minden magyart kiutasítanak, és ők az urak, nem is a szlovákok.

1938. DECEMBER 31.

Ez az egyetlen narkózisom most, az isteni havas világ odakint.

1939. MÁRCIUS 23.

Külföldi lapokat olvasva próbálunk belenézni a legközelebbi jövőbe. Mindig megveszem az Oeuvre-t, ha megkapom, de most nehéz, mert szétkapkodják ezekben a napokban. A mai számban olvasom a cseh "tárgyalás" hiteles történetét, ahogy Berlinbe csalták a Hácha elnököt meg a külügyminisztert, és eléjük tették a kész tervet azzal, hogy ha nem írják alá hat órán belül, Prágát bombázni kezdik, már parancsot kaptak a bombavetők. Így aztán magukra hagyva, gyötrelmek között a két embert, miközben az elnök többször elájult és orvosok injekciózták fel, mégis aláírta a Németország protektorátusa alá való helyezést. Igaz vagy nem, mindegy. Jellemző, hogy ilyesminek, ha nem is igaz, a feltételezése lehetséges. Mi jön itt még?


1939. AUGUSZTUS 22.

Ma reggelre újabb villámcsapás, ahogy a lapok címei is írják. Német-orosz megnemtámadási szerződés jött létre. Minden elvesztette a jelentőségét, minden megváltozik, őrületes kavargás van körülöttünk, és a végeredmény csak egyfelé irányul, hogy megsemmisüljünk. Az utcán csak ezt hallani, és fedél alatt is mindenhol. Már viccek támadnak belőle, hogy mi lesz a legújabb köszöntés? Felemelt ököllel Heil Hitler. Ez Pest, amely rögtön így reagál.


1939. SZEPTEMBER 1.

Már hullanak a bombák Lengyelországra, és csak olvassuk, hallgatjuk, és érzem azt a hideget elömleni rajtam, amitől lefut a vér az arcomból. Már az éjjel kezdődött. Rettenetes rossz éjszakám volt. Olyan megérzős, rémült és keserves. Miklós későn jött haza, nem tudott elaludni. Éreztem az ő nyugtalanságát is. Arra ébredtem, hogy azt álmodom: kíméletesen közlik velem, hogy a németek agyonbombázták Rouent, teljesen elpusztították. Zokogtam, mint a legközelebbi hozzátartozók halálakor lehet csak. (...) Az első rémület volt Adua bombázása, az abesszin háború kezdetén 1935-ben, amikor összeházasodtunk. Akkor a szememet dörzsöltem: hát létezhet még ilyesmi? És most, pár órányira tőlünk... Micsoda Európa fog maradni ebből? Istenem, Istenem, őrizz meg bennünket a jó szándékainkkal, te ismersz és tudod, hogy micsoda újvilágvárók vagyunk, és milyen fegyelmezettek és jót akarók. - Talán nevetséges is így magunkért imádkozni, mikor már százak hullanak el talán a mai napig. - Miklósnak szomorú, szép kis verse jött a Nyugatban, ami egészen ő, és halálra dühöngte magát, nem evett egész nap, és betege volt annak, hogy egy szó kimaradt a végén, és tönkretette a daktilust. (*Radnóti Miklós: A "Meredek út" egyik példányára. Nyugat, 1939. szeptember. Mint azt Radnóti naplójának 1939. szeptember 4-i bejegyzésében megírta, Gellért Oszkár Babits egyetértésével a "Mert maga még sosem ölt" sorból kihagyta a "még" szót.) Szerintem nem olyan veszélyes baj, mert csak szakértő veszi észre, az pedig tudja, hogy ez nem lehetett így eredetiben.


1939. SZEPTEMBER 5.

Ma van a legtörténelmibb vasárnap tudatos életünkben. Lehet, nem is tudom, melyik volt történelmibb, sok volt ilyen. Lassan egy olyan rinocéroszbőrszerű érzéketlenség borul rám, de csak hiszem, mert amikor a rádió bemondja, hogy nem jött válasz, tehát Anglia déltől kezdve, Franciaország pedig délután 5 órától kezdve hadiállapotba került Németországgal, tele lesz könnyel a szemem. Az ember nem tud egyetlen néptömböt vagy sokaságot sajnálni, az természetellenes és hamis érzés volna, hanem egy csomó egyéni féltés szorongat. A szegény kis Gaston, meg a Pierre, meg az ottragadt magyar barátok, meg a kinti csodák, az utcák, az imádott Panthéon és a Saint Germain l'Auxerrois és a Notre Dame, és sírni, sírni kell, nem lehet ezt kibírni szárazon. Ezért egy sátán, egy embertelen szörny ez a Hitler, az a csúf német szó illik rá, hogy Unmensch, mert előtte csak lélektelen tömegek, az ún. "nép jóléte" lebeg, sohasem látja meg az egyéneket, ezért képes olyan ördögi lélektelenséggel rendezni mindezt.


1939. OKTÓBER 4.

Tegnap lezajlott a brazil követnél a fogadás. Éjjel jött haza Mik, és úgy felvillanyozott, hogy hajnalig eldumáltunk. Rémesen rosszul dolgoztam ma. Hosszú, nyájas délután volt, rengeteg finom ennivalóval és italokkal. A követ egy kedvesen és bőven fecsegő latin. Az első rövid félóra kiismerő vizsgálódása után megnyílt, és észrevette, hogy ezek ártalmatlan és jószándékú emberek. Széles gesztusokkal bizonygatta, hogy Brazília nyitva áll a baráti lelkek számára, és mesélt, mesélt diplomáciai múltjából és az európaiságról, ami szerinte nem faj és származás kérdése, hanem lélekállapot. Ő is például európainak vallja magát, holott brazil, és az apja meg perui volt.


1939. DECEMBER 27.

Ma soká fekszem az ágyban alvás nélkül, mert Miklóst korán felverte a vekker. Síkhez mentek hárman átadni ünnepélyesen a plakettet. Felkeltem vele, reggelit csináltam, pedig igazán nem érdemelte meg a tegnapi viselkedése után. Most már nem tudok elaludni. Próbálom magamnak pontról pontra elképzelni az egész műtétet, hogy is fog lefolyni, emlékeimbe idézve a régieket, az utolsókat. Nem félek nagyon, nem mondhatom, a fájdalmaktól nem, csak attól a szorongó érzéstől félek, ami közben elfog mindig, és amitől elakad a szívem verése, és azután attól az érzéstől, hogy belőlem szakítanak ki egy már hozzám tartozó, belém nőtt darabot. Soha többé, ez lesz az utolsó, fogadom, de hát nem lehet fogadkozni, nem lehet semmit sem előre látni, a házasságunk óta csak napokra, legfeljebb hetekre épül az életem, ez volt az utolsó, keményen eltökélt cél, és utána már minden ködben marad. Talán ez a hiba, mert mindennek ellenére és akármilyen lehetetlen is, mégis kell célokat kitűzni. Kicsit lehet szuggerálni a sorsot, és biztos most is azért kerültem másállapotba, mert annyira foglalkoztatott az utóbbi időben az, hogy lesz-e és mikor lesz gyerekem. Szeretnék egy nappal idősebb lenni azért, mert épp annyi időm marad a szünet végéig, hogy lábra álljak.

1940. FEBRUÁR 20. 

Nem lehet a lakásunkban megmaradni, farkasüvöltető hideg van. Mik kávéházba vonul, de nincs sok köszönet benne, tele vannak a kávéházak a lakásaikból kiszorult, didergő menekülőkkel. 

1940. FEBRUÁR 22.

Kint vagyunk síelni délután hármasban Zsuzsával. Boldogítóan szép nap volt. Először még napsütéssel kezdtük, magányos volt az egész vidék, aztán hirtelen nagyon éles világítással kezdett alkonyulni, halovány lilából sötétebbre lilult az ég, és a fák között egész hihetetlenül óriási, citromsárga telihold kelt fel. Csordultig tele voltam örömmel és élvező boldogsággal és hálával. Egész besötétedett, mire leértünk. Miknek is jókedve volt ezúttal, különösen, mert meleg vacsorát főztem neki, és aztán gyorsan lefeküdtünk. Farkasok ordítanak a szobánkban. Micsoda tél ez. Micsoda nélkülözések már most, mikor még nem is érint bennünket közvetlenül a háború, és már megint cukor sem kapható, a legelemibb élelmiszerek rettentő drágák és kaphatatlanok tejtől tojásig, krumpliig.

1940. ÁPRILIS 9. 

Ma déli hír: a németek bevonultak Dániába és Norvégiába. Mit lehet még szólni? Csak dermedezni lehet, egész nap vízióim vannak a tengeri ütközetekről, amik most teljes erővel folynak odafönt a jeges tengereken. "A hánykódó hajók ágyúinál honvágytól részeg és sárga félelemtől rókázó tengerészek." (Idézet Radnóti Miklós Lángok lobognak... című verséből.) (...) Most, ki tudja, talán még hosszú évekig tart ez a háború, megint újabb élelmi forrást kaptak ezek a szerencsétlen, megőrjített állatok, a németek, nem tudok gyűlölködni rájuk, hiszen ez egy átok rajtuk, és külön-külön minden emberben egy gyerek van eltemetve.


1940. ÁPRILIS 14.

Mától kezdve cukor- és zsírjegyek vannak. Bennünket nem nagyon érint, többet kapunk, mint amennyit elfogasztunk úgyis. Ez még mindig becsületesebb megoldás, mint a drágítások a kávénál és a teánál. Lessük a híreket, de semmi sem biztos és semmi sem jó.


1940. ÁPRILIS 28. 

...Olaszországba sem utazunk, bárhogy vágyom is. Úgy szeretnék odajutni már úgy, hogy az a becstelen dög Mussolini ne rontsa a levegőt, pusztuljon onnan. Nem megyünk oda, nem fogadják be az embereket, a zsidókat, csak csordában, társasutazásban, hogy a kecske is jóllakjon, de egyénileg megtiltják a beutazásunkat. Nem, ez az ország, minden ettől független csodája mellett sem érdemli meg, hogy ott költse el bármilyen kis pénzét az ember. Gyűlöletes, rohadt világ van ott.


1940. MÁJUS 10. 

Nem jutok az íráshoz, megint csak visszamenőleg fogok pótolni, ahogy tudok. De ma már megint világrengető szörnyűségek napja kelt fel. Csak úgy mellékesen közölte Anyuska délelőtt, mikor az óráról kicsit kijöttem, hogy most mondta be a rádió, hogy a németek bevonultak Hollandiába, Belgiumba, Luxemburgba, azonkívül száz repülőgép tart Anglia felé. Kicsit meg kellett fogni megint a fejemet, mert túl a mindenre elkészültségen mégis lélegzetállító kicsit, ami napjainkban történik. Aztán ott volt egy Mai Nap, de nem bírtam egy betűt sem megérteni abból, amit olvastam, csak néztem, és sírni kellett volna, de növendékek voltak az előszobában, el is mentek páran, ők is izgatottságukban, hogy úgysem tudnak odafigyelni. Délre már majdnem megszokottá vált ez is. Miklós már nevetve mesélte az ebédnél, hogy mikor korrigálni mentem fel Gyuriékhoz, hát Gyuri alsónadrágban, ingben kapkodott rádióhoz, telefonhoz, sürgönyöket írt, és mikor ennek tetejébe még a Bálint papa is felhívta siránkozó hangon, hogy: mit tudsz, Gyurikám?, kijelentette, hogy: higgadtan ítélem meg a helyzetet, és lecsapta a kagylót félig már ő is a sodrából kijőve. Nyakán az egész balkáni tudósítás. Szép kis napok ezek mostanában. Igaz, hogy jóleső érzésféle lehet aztán New Yorkból hallani vissza a saját híreit a rádión. De ugyan mi esik ma jól, mi eshet jól? Mikor a Terebesi Éva órát adni jön a Hermihez, már viccelünk a dolgokon, és könnyűséggel megyünk le feketézni a Párizsiba. De van valami ijesztő a városon, az emberek az utolsó órák előérzetével gondtalanok és örvendezők. Olyan tele van minden szórakozóhely, olyan ragyogóan tavasziak a nők, és szinte bűnös és lelkiismeret-tépő ez, miközben fél Európa vérben és félelemben, itt mindenfelé gyermeki felelőtlenséget látni. Este találkozunk Gáborral, aki bejelenti, hogy a jövő héttől már cipő- és ruhajegyek is lesznek. De hát ez, azt hiszem, nem félelemkeltő, mert a létminimum egyelőre magasabban van megállapítva, mint a mi fogyasztásunk. Az eddigi jegyeknél is így van, a zsírnál és cukornál. Zsírt egyáltalán nem igénylünk, Anyuska kapta meg a jegyeket. Mik nyomdába adta az Apollinaire-t ma végre, de hogy kijön-e még, hogy lesz-e eredménye, hogy lesz-e Franciaország, mire az ösztöndíj aktuálissá válik, ez mind csupa kérdés. Jaj, legyen vége már, legyen béke már* - mondják már most, mikor még ki se fújták dühüket közel sem. 

*Utalás Babits Mihály Húsvét előtt (1916) című versének soraira: "legyen béke már! / Legyen vége már!"


1940. MÁJUS 18. 

A magyar sajtó aljas viselkedéséhez szép adalék, hogy sehol egyetlen emlegető, még csak nem is részvevő hang nem hallatszott arról, hogy szegény Hollandia és Belgium, ahol magyar gyerekek ezreit táplálták hónapokig, évekig a nagy nyomor éveiben az első háború után, akik annyit köszönhetünk nekik. Semmi szó nem esik erről. 


1940. JÚNIUS 6.

Délután moziba megyünk a Kísért a múlthoz. Előtte híradó, a szétrombolt Belgium, az égő Hollandia. Egy ócska ernyő* odavetve egy kilőtt angol tankra, "szimbólumként". Azután francia hadifoglyok óriási tömegben összeverődve, főleg színesek, premier plánban látni őket, az állati félelmet és az értetlen rémületet a szemükben. Nem bírom tovább, hangosan sírni kezdek. Mik nyugtatgat ijedten. 

*Neville Chamberlain, az Egyesült Királyság miniszterelnöke sokszor összecsukott fekete esernyővel jelent meg, gyakran ábrázolták karikatúrákon is így. Az 1938-as müncheni egyezményt követően az esernyő a fegyverrel szemben a békés kompromisszum, de egyben a gyengeség szimbóluma is lett.


1940. AUGUSZTUS 30.

Ma délbe Miklós hozta a hírt Boldizsártól, mikor még nem volt a lapokban, hogy visszakaptuk Erdély nagy részét: 50 ezer (négyzet)kilométert, és benne Kolozsvár.  – Aztán kora délután megélénkül a levegő, az utcák hangosodnak, kapkodják a különkiadásokat, és jönnek a növendékek, egy kolozsvári növendékem majdnem sír az örömtől, és összevissza beszéli, mi lehet most otthon, hogy fogadták ezt az örömöt. Igyekszem követni ezt a lelkesedést, legalábbis látszólag, és közben magamba nézve kétségbeesve érzem, hogy nem tudok igazán örülni. Ezt érték el, ezzé lettem és lettünk. Amikor diákkoromban a mesék, a színek csodálatos világát jelentette Erdély, a különös, nagyszerű lelkek örök televényét, folytonos vágyakozást, hogy megismerjem a szőttesek földjét, és elmosódó emléket az Avas-hegység alatti első tudatosan boldog nyaramról. Most csak elkeseredett szájjal hallgatom a lelkesedést, és arra kell gondolnom, mit hozhat ez, micsoda kínokat megint a magunkféléknek. Mi lesz ennek az "ajándéknak" az ára? Még borzasztóbb kényszermunka, rabszolgaság és elnyomás készül.


1940. SZEPTEMBER 4.

Hazajövet annyira szórakozott vagyok, hogy elfelejtem becsukni a liftajtót, és mikor már néhány perce itthon vagyok, jön fel dühösen a házmesterné figyelmeztetni, és bosszús kajánsággal mondja, hogy a postás egész nap kereste Miklóst a behívóval, holnap itthon kell lennie valakinek, aki átveszi. Csak azt érzem, hogy sápadok, és két kézzel az arcomhoz kapok, szinte összetartani a nagy belső szétesést, ami történik. Alig bírom remegő szájjal elmondani a szobában, hogy mi történt. Miklóska nem szól, csak nyel. Véletlenül éppen a Nyilas Márta van itt, meg a Pista is, nem vagyunk egyedül, de azt hiszem, különben is tartotta volna magát ilyen erően a kedvemért.


1940. SZEPTEMBER 5.

Reggel Mik veszi át a postástól a hírt, a behívót. Gödöllőre szól, elég rosszhírű hely ebből a fajtából. Nem megyek be az iskolába, hanem elindulok vásárolni. (...) Holnap korán reggel indul a Szívem. 



1940. SZEPTEMBER 6.

Ma reggel a felkelés kicsit olyan, mint Rózsi halála hajnalán. Mik erős akar lenni, és én is. Autón megyünk a Keletihez, Gyula várja, ide is kikísér a drága. HÉV-vel megy, és éppen az indulás előtt érkeztünk, úgyhogy az egész búcsú gyors, mint egy operáció. Sokfelé látni ezeket a hátizsákos, plédes embereket, megértő tekintetekkel méregetik egymást. Azután együtt jövünk Gyulával vissza gyalog a Rákóczi úton, és kitör belőle is a kétségbeesés: már nincs egy valódi barátom sem. Béla már régóta távol, és most Miklós is. Ez van. Bemegyek az iskolába, és keményen összemarkolom magam, hogy erős legyek. Mégis, tanítás közben régi képek villannak elém: első vonaton való találkozásunk, mikor elkísért Komáromba, és mi minden történt azóta. Majdnem kirobban belőlem a sírás, úgyhogy azt hiszem, észre is veszik a küzdelmemet, de igyekszem vigyázni. Jaj, micsoda korra öregszünk. És délután felhív Mik, hogy visszajött. Kétezres tömegek voltak, úgyhogy reménytelen volt számára a bejutás. Miután szembetalálkozott véletlenül Vas Pistával, tudniillik átvitték Isaszegre Gödöllőről, visszajött vele együtt, csomagokat otthagyva, és még egy volt osztálytársával, meg egy csomó idegen emberrel. – Szegénykém, este dől belőle a mesélés. Béna és összeroskadt aggokról, akik "Jobb válláról a bal vállára"-t énekelve viszik a csajkájukat, és hasonló jelenetek. Az őrmester a fenébe kívánja ezt a rengeteg embert, és a vidéki kiskereskedők rendkívül szívélyesen igyekeznek segíteni, és szolgálatkészek.


1940. SZEPTEMBER 11.

Dezső bácsi leszerel, váratlanul hazaengedik a 43 éven felülieket. Állítólag Bethlen, a Reményi-Schneller pénzügyminiszter, a GYOSZ és még sok érdekképviselet volt a miniszterelnöknél küldöttségben, hogy minden megáll, és lehetetlen állapotokat idézett elő a fontosabb középkorú elemek behívása, azonfelül óriási kiadás az államnak, erre aztán így módosították a dolgot, mondván, hogy a közvetlen háborús veszély elmúlván nincs többé jogalap az ilyen öreg tartalékosok bent tartására. Persze mindennap üvölti a rádió a különböző bevonulásokat Erdélybe. Mindig ugyanazok a borízű hangú felköszöntők, és a "mi, börtönviselt töltelékek"-féle szónoklatok. Örömrivalgás, virágeső és közben kényszermunka a költőkre és a zeneművészekre és a beteg, roskatag aggastyánokra.


1940. SZEPTEMBER 14.

Egész nap kétségbeejtőn zuhog, semmiféle járművet nem kapok. Autón rohanok a villamos után, a rákospalotai HÉV-et keresem, ahogy Mik írta, és ahogy mindenütt emlegetik.Útba igazítanak, rohanok, hogy az utolsó pillanatban odaérjek, hát amikor leszállok a villamosról, kanyarodik ki egy kis kávédaráló a megállóhelyről. Szaladok a városba egy taxiállomáshoz, 18 pengőt kér az útért. Szaladok vissza a nehéz táskával, ernyővel, sárban cuppogva. Ott hallom, hogy nem megy több vonat, és Veresegyházra nem is onnan megy, hanem a vasúti pályaudvarról. Rohanok oda: most ment el a vonatom. Csak késő este érkezik oda másik, úgyhogy a visszajövő utolsó és érkező között alig van negyedóra idő. Kicsit üldögélek még, talán vetődik arra egy taxi. Semmi sem jön, csak kietlen sár van és zuhogás. Büdös, ostoba parasztok és félparasztok ténferegnek mindenfelé nyilas jelvénnyel vagy Hitler-bajusszal. Ostoba kaján, rosszindulatú tekintetek. Meglátok messze kint a síneken egy hosszú marhavonatot tele munkaszolgálatosokkal mindenféle szedett-vedett turistaruhában, bakancsosan, piszkosan összeszorítva állnak a vagonokban. Lent a földön, mint a poroszlók járnak a tisztjeik. Hangosan, üvöltve tudnék bőgni, olyan keserves. Aztán elindulok a nehéz táskámmal visszafelé megint az egyórás villamosúton, sötét este van, és olyan nehéz vagyok, mintha egy szikla ülne rajtam. feltelefonálok Anyuskához, megmondom, ne várjon, túl fáradt vagyok már, hogy feljöjjek, és különben is, holnap korán indulok ki, nehogy megint elkéssek. Most már tudom az utat. Nem bírom megállni, belesírok a telefonba. Kint a sötét fülkében, az utcán.


1940. SZEPTEMBER 15.

Mik erősen tartja magát, mesél az első napok szörnyűségéről, a bűzös istállóról, ahol aludtak, és az ellátatlanságról, amíg egy önkéntesnek jelentkezett bankigazgatót nem jelöltek ki szakácsnak. A parancsnok az a zsidó főhadnagy, mert mindenütt ilyen a közvetlen fölöttes. Túltesz az igaziakon káromkodásban, és eddig csak gyakorlatoztatták őket, és nádat kellett vágni a tó mellett, persze közte a legsűrűbb, legmagasabb, lecsípősebb csalánok nőnek, azokkal kellett megbirkózni. Megkérdezték, kik a magántisztviselők. Szamár Pista jelentkezett, pedig minden külön felszólítás gyanús ilyen katonai jellegű helyen, hát természetesen azokat jelölték ki klozetcsinálásra. Majd kétszáz embernek csak kettő volt, most fognak majd csinálni többet is. Egyébként kőpadlón fekszenek, szalmán, és éjjel borzasztó hideg van. Annyira el vannak gyötörve, hogy azért tudnak aludni, és még a rengeteg horkoló és egyéb hangokat adó ember sem zavar. – Micsoda rémség a távozás a kiskapuban, a telehold sápadt, felhős fényében a sok kétségbeesetten csókolózó pár. Nagyobbrészt fiatalok vannak, kisgyerekes házasok.


1940. OKTÓBER 10.

Micsoda tömött napot csináltam megint magamnak, de megérte: sokat tudtam elintézni. Reggel már a hajamat szerettem volna tépni, hogy semmi nem jött a postával. Mindenesetre elküldtem a csomagot. Délben aztán egyszerre jött két levlap. Azt írta először, hogy küldjek csomagot. Egy nagyon szomorú és fáradt kicsengésű lap volt ez a sárról és a kietlenségről. A másik csak pár odavetett sor, hogy nem szabad élelmiszercsomagot küldeni. Most félek, már nem kapja meg ezt, pedig biztos nagyon jólesne szegénykémnek. A második szerint visszamentek Szinérváraljára. Bár ott maradnának, mégis néha hozzájuthatna egy-egy jó falathoz vagy tisztálkodáshoz, és talán utazhatnék is. Ma Laci fontoskodott, hogy akciót indít a Kisbérre hozatal miatt, de hát félek, hogy mint minden, amihez ő nyúl, csak rosszul sülhet el. Édes egyetlen Szívem, milyen felszabadulás volt ez a két lap. De nem értem, miért nem válaszol Sík Sándor az egy hét előtti expresszlevelemre? És miért nem ír Sándor bácsi és Ágiék? Micsoda gyalázat van a posta körül és mindenfelé. Uramisten, ilyen szenny és aljasság egy korban sem lehetett, nem áradt és nőtt percről percre az alávalóság.


1940. OKTÓBER 11.

(...) mi van Mikkel? Hol fekszik le, és hol tölti a napját? Azt mondják, drótakadályokat vagdalnak le a románok után, isten tudja, mi igaz. Napról napra erősebben folyik az uszítás Románia ellen, de ma este Gyuriéknál voltam, és állítólag, újabb hír szerint a "tengely" lefújta egy időre, mivel Románia már voltaképpen inkább Németország. Teljesen német katonai felügyelet alatt áll, és onnan akarnak elindulni egyelőre meglehetősen ismeretlen céllal az angolok ellen (?), egyben az oroszok ellen is bizonyára. Minden folyton jobban bonyolódik, közeledik a birmai* vasútvonal megnyitása, ott lesz haddelhadd. Az angol rádió sok uszításról számol be a német városokban. Mindkét oldalon hazudoznak, egy azonban biztos: az Anglia elleni invázió nem sikerült. Az első kudarc. Talán sorozatot nyit meg, csak el kell kezdeni, mint Napóleon Oroszországban.

* A Burmát (Birma, jelenleg Mianmar) Délkelet-Kínával összekötő utat, amelyen Kínának árut lehetett szállítani nyugat felől, japán nyomásra az Egyesült Királyság három hónapra lezárta. Októberben nyitották meg újra.

1940. NOVEMBER 7.

(…) Gyula kölcsönadja a könyvet, amit kérek, egy Párizs-leírást. Ezen az utolsó boldogságos nyár élményein akarok kérődzni esténként, és úgy örülök, hogy megszerezhettem. – A háború egyre szönyűbb meglepetéseket hozhat. Hiába bizakodnak a jók és az igazak, hogy az ármánynak vége lesz, megállt a német előrenyomulás. Ki tudja, mi vár ránk, a döglődő oroszlán, sárkány utolsó farkacsapásaitól. Az olaszok nem nyomulnak előre Görögországban. Kívánom a tönkremenésüket, szerencsétlen birkák, akik az őrült és gaz vezetőknek így behódolnak, és hagyják magukat vágóhídra vinni. De minél rosszabbul állnak, annál több újabb áldozatot követelnek még. Minden reggel reszketve pillantok az újságcímekre. – Gerevich profot a katedrán záptojásokkal bombázták, mert kidobta a turulistákat.

1940. NOVEMBER 10.

A világban egyre komiszabb dolgok fordulnak elő. Nyilas puccs a kormányzó elfogatására és a belügyminiszter megölésére. Ma még leleplezett puccs, holnap már esetleg szentesített akció, ki tudja? Az orosz küldöttség Berlinbe ment, talán most dől el a sorsunk? Felosztják a Balkánt maguk között, és aztán rimánkodhatom Mik hazajövéséért ki tudja, meddig?

1940. NOVEMBER 11.

„Korán-korán fekszem le mostanában” – „a kiábrándult, fájdalmas sötétnek, korszaka ez a mélybarlangi létnek”* – mondogatom Pista versét magamban. 

*Vas István: Egy nap története (1936) 

1940. NOVEMBER 16.

Robot késő estig, aztán Tarján Klárihoz. Rokoni meghívás, Jóska és menyasszonya. Unalmas estécske, utána felmegyek Bálintékhoz. Zöld Feri mesél a táborról, ahonnan kiszabadult, a halál-légióból. Borzalmak borzalmait meséli. Dermedten hallgatjuk, Péter Bandi nem bírja tovább, véget akar vettetni. – Hogy napirenden volt a kikötés és gúzsbakötés, hogy bottal vertek az emberek arcába, hogy gyalázták őket minden szóval és tettel, hogy a zsidó katonatisztek csak „takarodjék” és „kotródjék” vezényszavakat kaptak, hogy csak öt percig volt szabad latrinán ülni mindenkinek, és életveszélyes, beomló bányákba parancsolták őket, és ez mind előfordulhat a mi életünkben. Sohasem hittem volna, ha valaki így jósolta volna tíz évvel ezelőtt.

1940. NOVEMBER 18.

Csak agyondolgozva bírom ki. Ha tanítás közben arra gondolok, ami van, össze kell szorítani a fogaimat, hogy ne nyöszörögjek a kíntól. Meddig még, édes jó Szívem? Micsoda világ tombol körülöttünk. Fohászkodom a Szamothrakéi Niké-szoborhoz gondolatban, hogy lebegjen ott most, Görögország felett, és segítse őket a régi pogány erővel ezek ellen a „hívő katolikus” hordák ellen. Mussolini: „Meg fogjuk semmisíteni Görögországot!” – Így bújik ki a szög a zsákból: az imperialista téboly a népboldogító „forradalmárból”.

1940. DECEMBER 1.

Délután munkatábori látogatás Frankl Sándornál. Ismerem a képet, és nem tudom megszokni: az állati rabságban megfélemlített, összezsúfolt, nehézszagú piszkos emberek, a látogatók özönlése. A rosszképű, nagyképű tisztek, és az ócska gyárudvar, a föld fölött középen kis vízcsap, odajárul kétszáz ember mosakodni. Itt rothasztják a Szabolcsi Bencét is, itt van a Nemes Lajos, a Gondolat volt szerkesztője, néha kijár hozzá a Mlle Champart, aki barátnője. Szegény kis Frankl Sándor megmarconásodott. Rajta is ott van az az idegen kifejezés, amit eddig mindegyikükön láttam, aki így volt. Elváltoznak, és viselnek magukon eltörölhetetlenül valamit, legalábbis az érzőbbje, mind így van. (...) Nem lehet így tanulni sem, nem lehet így mást. Csak dolgozni és tengeni, de amihez lélek és hit kell igazán, az már nem telik az erőmből. Szegény jó Anyuska, olyan megtört velem együtt. Nem bírok magammal, otthon nyers vagyok és indulatos (...) Jaja, mire jön haza Mik, a drága, csodálatos, egyetlen: keserűségre. A Nyugat új száma tiszta utálat. (...) Amit Mik itt fog találni, nem sok öröme lesz benne. Csak itt lenne, tiszta ágyban, tiszta ingben, fürdő után a drága két gótikus kezébe fogva, és minden kis porcikáját külön imádhatnám.

1940. DECEMBER 18.

Ma hajnalban 4-kor kelek, és a pokoli hidegben semmit sem érzek: ma jön végre, talán mégis jön. Kimegyek a pályaudvarra. Óriási izgalommal várják a pár hozzátartozó, aki még kijött, az érkezést. A Vámosi szülőkkel megyek ki, ugrálni tudnék végig a Nyugatiig. Aztán jönnek harmincöten ők, a „mártír” század, ahogy nevezik magukat. Miklóska hétréd görnyed a zsákok és takarók alatt, rettentő beesett arccal, kétnapi utazás után, fűtetlen kocsiban. Nem tudom elhinni, hogy végre mégis, csakugyan ő. Alig bírok szólni. Taxiba ülünk egy szomszédban lakó bajtárssal, és hazajövünk. Meleg kávét iszik, amit termoszban készítettem, szintén Vámosiné tanácsára, mert úgy volt, hogy továbbmennek Gödöllőre, és rögtön. Van két óra szabad idő. Megfürdetem, kihámozom szegénykét a sok piszkos, büdös holmiból: két hét óta le se vetkőzött ebben az aljas hidegben. (...) Nem hittem volna, hogy így leszakadhat az emberről valami rettentő nehézség és súlyosság. Ez alatt éltem három és fél hónap óta. (...) Édes Istenem, köszönöm, köszönöm, köszönöm.

A SZÖVEG FORRÁSA: Jaffa Kiadó, 2014