Cornelius Ryan: A leghosszabb nap

Egy filmklasszikus alapjául szolgáló regénytől nem is vár mást az ember, mint annak lehetőségét, hogy nyomon követhesse a két formátum egymástól való eltávolodásának és közös pontjainak ösvényeit. Mindkettőből van elég, jó a játék. Nem érdemes vonaton olvasni a szöveget, mert az embernek esetleg fülig ér a szája, amikor a könyv lapjain is megjelenik a kövér német katona, aki szamárháton szállítmányozza a tejet a lövegek legénységének - épp, amikor már nem is várnánk, hogy ez a jelenet a könyvben is előfordul. Egy hiányérzet marad az emberben, amit a film sem tölt be az újranézést követően: a németek tisztában voltak vele, hogy ha elhangzik Paul Verlaine: Őszi chanson című versének második sora is (S ont monoton bút konokon és fájón), akkor aznapra várható a partraszállás. Honnan tudták? 

Kedvenc mondat: "Sainte-Mére-Église környékén, amely most is erős tűz alatt állott, a 82. hadosztály ejtőernyősei láttak olyan parasztokat, akik nyugodtan dolgoztak a földeken, mintha mi sem történt volna. Előfordult, hogy néhányan összeestek: megsebesültek vagy meghaltak. Magában a városban megfigyelték, hogy a helyi borbély leveszi a Friseur feliratú cégtáblát a boltja fölül, és kiteszi az újat, amelyen már ez áll: Barber." 

Értékelés: öt ejtőernyősből négy. Noha regényt írt, Ryan munkája előképe annak az ismeretterjesztő stílusnak, amelyet majd a két Ambrose és Antony Beevor visz tökélyre: hol ott lihegünk egy közkatona nyakában, hol a taktikai lehetőségeket elemezzük hideg fejjel, évtizedek távolságából, és a két megközelítés elegye tökéletes arányú.