Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan

Ha a 30-as évek Németországában betiltanak egy regényt, az önmagában is garancia a minőségre és az értelmes, humánus gondolatokra. Mi lett volna, ha valaki kezébe veszi Remarque könyvét - akinek a háborúban szerzett súlyos sérüléseit 1917-ben egy frontkórházban drótozták össze - valaki olyan, aki még nem nyelte be a hazafias szólamokat? Ágyútöltelék, ez vagy, mondja a regény, az úgynevezett haza ballisztikus ívben (ne feledjük a tüzérség szerepét az első világháborúban) szar le téged. Mész a darálóba, nem fogod túlélni. Ha túléled, a tested csonka marad. Ha nem jársz így, akkor a lelked sérül, és soha nem tudsz visszailleszkedni a normalitásba. De ez mindegy is, mert mész a darálóba, tehát úgysem fogod túlélni. A regény szereplői, reményteljes fiatalok hullanak sorban, kifinomult túlélési stratégiáik ellenére, a halálnak csak a napja kérdéses. Dacára 1929-nek, amikor is a szöveg keletkezett, vagy éppen azért, olyan realisztikus néhol, mint a filmek között anno a Ryan közlegény megmentése, amiben belek lógtak, végtagok és fejek szálltak el, hősiesség helyett nyüszítés volt, a heroikus naplemente helyett végre sárban fetrengés. A legrosszabb az a jelenet, amikor a lovak szorulnak a két front közé. Antant lovak - ha szabad rávilágítanom a helyzet abszurditására. Nincs jó háború. Ezt pedig nem "üzeni" a regény, az olvasó mormolgatja magában, a köynv egyetlen betűje sem didaktikus, ami hatalmas technikai bravúr.

Kedvenc mondat: "- Második század, szabadon lépve indulj!" Egyetlen sor, egyetlen rövid sor lép ki a reggelbe.

Értékelés: öt lőszer lesz a javadalmazás a lehetséges ötből.