Sherwin B. Nuland: Fertőző gyógyítók (részlet)

A tetemekről átkerülő részecskék eredete nyilvánvalónak tűnt: a gyermekágyi lázban elhunyt anyákat boncoló medikusok és tanáraik a boncteremből egyenesen az I. sz. klinikára érkeztek, kezükön a gyilkos kórral. Mivel a felületes kézöblítésen túl alapos kézmosásnak vagy átöltözésnek nem látták értelmét, ilyesmivel nem is törődtek. A láthatatlan részecskék tehát közvetlenül jutottak a vajúdó nőkbe. A külső nemi szervekre kerülő vagy a hüvelybe, méhnyakba bevitt részecskék könnyen felszívódhattak a véráramba és a nyirokerekbe, ezeken keresztül pedig eljutottak más szövetekbe és szervekbe is. Átjuthattak a hamarosan megszülető magzatba is, hiszen a véredények a méhlepényen keresztül még az anyai vérkeringéshez kapcsolódtak. Az eltávolított méhlepény helyén a kismamák szervezetébe közvetlenül a szülés után különösen könnyen szívódhatott fel az idegen anyag. Minél nagyobb trauma érte az anyát, annál több csatorna nyílt meg, amelyeken át a részecskék az anya vérkeringésébe juthattak. Semmelweis szavaival: "a gyermekágyi láz nem több és nem kevesebb, mint hulla eredetű vérmétgezés".

    Semmelweis felismerése révén két legyet ütött egy csapásra: megválaszolta a betegség természetére vonatkozó kérdést, és a megelőzést illetően is javaslatot fogalmazott meg. Most már tudta, hogy a betegség voltaképp a vérnek a tetemekből származó részecskékkel való szennyeződésére vezethető vissza. Felismerte, hogy az átvitel a medikusok és az orvosok keze révén zajlik; rájött, hogy úgy előzhető meg a megbetegedés, ha a medikusok és az orvosok a kezüket megfelelően megtisztítják a fertőző anyagtól; és tisztában volt azzal is, hogy a tetemekről átkerülő részecskék jelenléte szag alapján érzékelhető mindenütt, ahol csak megtapadnak.

   A klóros vizet (hipoklórossavat) már régóta használták arra, hogy a különféle tárgyakat megtisztítsák a rájuk tapadó rothadó anyagok kártékony kipárolgásaitól. Semmelweis azt mondta, ez lenne a legalkalmasabb a bűz forrását jelentő hullrészek elpusztítására. Ezért 1847. május közepén elrendelte, hogy egy tálban chlorina liquidát, aza klóros vizet helyezzenek el az I. sz. klinika bejáratánál, és belépéskor minden medikusnak alaposan kezet kellett mosnia, mielőtt a vajúdó nőhöz ment. kis körömkeféket is elhelyeztek itt, hogy a belépők a körmük alól is kitakaríthassák a szennyeződéseket. Később az olcsóbb klórmeszes oldat (víz és klórmész keveréke) használatára tértek át.

   Beletelt néhány hétbe, mire az új profilaktikus (megelőző) eljárás higiénés haszna június elején megmutatkozott, azonban mindenki láthatta, hogy valami elkezdődött. Az év utolsó hét hónapjában az I. sz. klinikára felvett 1841 szülő nő közül már csak 56-an haltak meg, vagyis a halálozási ráta 3%-ra, kb. a II. számú klinikán tapasztalt szintre csökkent. A protokoll bevezetését követő első teljes évben, 1848-ban az I. sz. klinikán 1,2%, a II.-en 1,3% volt a gyermekágyi lázzal összefüggő halálozási ráta, vagyis gyakorlatilag nem volt különbség a két osztály között. Ugyancsak ez év márciusában és augusztusában az I. sz. klinikán egyetlen szülő nő sem halt meg. A klórmeszes kézmosás előírását leszámítva az osztályon mindössze egyetlen változás történt. Klein azzal győzködte magát, hogy a halálozási ráta látványos csökkenése az új szellőztetőrendszernek köszönhető. Ez volt az egyetlen racionális módja, hogy a vitathatatlan eredményekre magyarázatot adjon, miközben saját elképzeléséhez továbbra is makacsul ragaszkodott.

   Semmelweis számára - és mindazoknak, akik tárgyilagosan elemezték értekezését és eredményeit - a két klinika halálozási rátája közti feltűnő különbség könnyen magyarázhatónak tűnt. Minthogy a bábajelöltek és oktatóik nem vettek részt a boncolásokon, agy nem is szennyezték be a kezüket.

A SZÖVEG FORRÁSA: HVG Könyvek, 2013

Fordította: Garai Attila