David Quammen: A kétkedő Darwin (részlet)

Csak jóval később, évtizedekkel később használta az "evolúció" szót. Az év júliusában elkezdte lejegyzetelni gondolatait a fajok "transzmutációjáról, vagyis módosulásáról". Az első a sorban egy barna bőrkötéses, fémkapoccsal ellátott napló volt, elég kicsi ahhoz, hogy elférjen a zsebében, és elég titkos ahhoz, hogy megőrizze a vad ötleteket és eretnekségszámba menő kételyeket.

   A borítóján csupán egy "B" betű állt. Az "A" füzetet is ez idő tájt kezdte el írni, ám azt a geológiának szentelte. A "B" füzet első oldalára a Zoonómia főcím került: ekképpen rótta le tiszteletét a 40 évvel korábban, ugyanezzel a címmel kiadott könyv előtt, amelyet saját nagyapja, Erasmus Darwin írt. Az első Erasmus közismert orvos és népszerű költő volt, az életet habzsoló, színes egyéniség – kicsapongó, köszvényes, társadalmi konvencióktól elrugaszkodó gondolkodó –, egy rakás törvényes és törvénytelen gyermek atyja, aki erotikus verseket gyártott növényekről. Az Erasmus név egy nagybácsira szállt tovább majd Charles bátyjára, míg ő egy teljesen más örökséget kapott a nagypapától: a tudományos elmélkedésre való hajlamot. Az elsősorban orvosi témájú értekezés kitér az öreg Erasmus saját evolúciós töprengéseire is, ahol felveti, hogy "valamennyi melegvérű állat egyetlen közös, élő őstől származik", és hogy ez a közös eredet a "lényegéből fakadó velejáró törekvés révén történő továbbfejlődés" képességével rendelkezik,  amely során a tökéletesedést előmozdító változások szülőről leszármazottra örökítődhetnek át. Erasmus Darwin soha nem ásta bele magát túlságosan a témába, nem tisztázta le, még csak bizonyítékkal sem támasztotta alá, ám az unokája számára megtestesítette a transzmutációs gondolkodás családbeli előfutárát, és kiindulási pontot biztosított neki. Charles úgy tervezte, hogy az ő verziója tiszta és egyértelmű lesz, meggyőző erejű és bizonyítékokkal alátámasztott – különben nem engedi kinyomtatni.

   Távirati stílusban vetette papírra gondolatait, és sem a nyelvtan, sem a helyesírás nem érdekelte különösebben. Minden volt benne: beszúrás, kihúzás, rövidítés, elírás. (...) A feljegyzések emlékeztetőül szolgáltak csupán. A nagy kérdésekkel kezdte: "Miért olyan rövid az élet?" Majd Erasmus nagypapától megihletve: miért olyan fontos a szex? Ebből azonnal egy létfontosságú felismerésre jutott: a szexuális reprodukció olvasztótégelye valamiként elősegíti az élőlények változatosságát. A leszármazottak különböznek a szüleiktől. A testvérek is különböznek egymástól, hacsak nem egypetéjű ikrek. A testi adottságok generációról generációra enyhén módosulnak – csakúgy, mint az intellektus és az ösztönök. Az egyik következmény tehát az "adaptáció". De milyen mértékben? Darwin felvetette, hogy ha kitennénk egy macska- vagy kutyapárt egy szigetre, hagynánk őket szaporodni, és azok a rájuk leselkedő veszélyek ellenére lassan elkezdenének sokasodni, ugyan "ki merné megjósolni a végeredményt?" Önmagán kívül senki másnak nem merte bevallani következtetését: "Ez a nézet azt sugallja, hogy az egyes szigeteken elég hosszú ideig elkülönülten élő állatok óhatatlanul különbözőek lesznek." Volt valami a szigetekben: egyszerűségük, elszigeteltségük, rendhagyó állatviláguk a gondolatkísérletel előfeltételeihez hasonlóan tisztán tartották az elmét.

   Mert vegyük például a galápagosi teknősöket és poszátákat, meg a Falkland-szigeteken talált kistestű rókát! "Mindegyik faj megváltozik" – írta. Ez már önmagában is vakmerő kijelentésnek számított, amely egyértelműen szembehelyezkedett a kor mind tudományos, mind pedig ortodox vallási tanaival. Mi több, azt is megkockáztatta, hogy a módosuló fajok folyamatosan egymástól is egyre inkább eltérnek, ekképpen keletkeznek a nemzetségek (genuszok) és az állatrendszertani osztályozási kategóriái – mint pldául a család, a rend és az osztály – közötti különbségek: ez az élet sokfélesége. Az egyik füzetlapon fel is vázolt egy származási rendszerábrát, fő- és alágakra bomló fatörzs formájában. Az ágak végéhez betűket írt, amelyek az egyes fajokat jelölték. A madarak és az emlősök, a gerincesek és a rovarok, de még az állatok és a növények is – minf egyetlen ősi törzsből ágaztak el. Szárnyalt az elméje. Aztán ezt írta: "Csak a Jóisten a megmondhatója annak, hogy ez egyezik-e a Természet rendjével: Cuidado." Ne olyan sebesen, Charles! Légy óvatos!

   A "B" füzet két szempontból is figyelemre méltó: egyrészről titkos bizonyítékot nyújt Darwin evolúciós gondolkodásra való áttéréséről, másrészről pedig lenyűgöző az összeszedett tények, néhánya a következő évtizedek munkásságának, érvelésének meghatározó eleme maradt. Hatalmába kerítette az adaptáció gondolata. Felismerte a biogeográfia (a fajok elterjedésének földrajzi mintázataival foglalkozó tudomány) és az osztályozás (az élőlények csoportokba sorolásának tudománya) jelentőségét is a fajok módosulásában és szerteágazásában. Ő hívta fel a figyelmet a csökevényes formákra is: azokra a végtagokra és szervekre, amelyek látszólag túl kicsik, túl fejletlenek ahhoz, hogy hasznosak legyenek, amelyek mintha nem fejlődtek volna ki megfelelően, vagy amelyek idővel elsorvadtak. Az efféle csökevények az embernél is felfedezhetők. Mert miért van például a férfiaknak mellbimbójuk? Darwin, a csillapíthatatlan kíváncsiságú kutató tudni akarta. Miért rendelkezik némely bogárfaj – különösen a szeles szigeteken – kiváló szárnnyal, ami azonban hasztalan, mert összenőtt szárnyfedők borítják? Miért teremtene az okos, elfoglalt Isten efféle ostoba és hiábavaló dolgokat?

A SZÖVEG FORRÁSA: HVG Könyvek, 2014

Fordította: Morvay Krisztina