Kati Marton: Kilenc magyar, aki világgá ment és megváltoztatta a világot (részlet)

Huszonegy éves korában Szilárd Leó összecsomagolt. Útravalóul ott volt neki a kiváló oktatás és az anyjától örökölt erős erkölcsi érzék. Megtapasztalta, hogy a gyűlölet és a radikalizmus mérge milyen villámgyorsan képes megfertőzni egy nemzet véráramát. A tudomány és a matematika iránt érzett szenvedélye mellett Szilárd gyorsan megtanulta, hogyan reagáljon a politikai kurzusok változására. A pesti kertvárosi villa - és a világ, melyet jelentett - maga volt a tökély. De, akár a reggeli pára a Duna felett, mely délre felszívódik, az a világ elillant. Szilárd Leó nem is próbálta máshol újjáteremteni. Száműzetésben a szállodák is megteszik. Szilárd Leó ezután tulajdonképpen fél évszázadig ki se csomagolt.

   A Trianon előtti években, 1913-tól 1921-ig, Wigner Jenő és Neumann János Budapest legendás gimnáziumába jártak, a Fasori Evangélikus Gimnáziumba - Szilárddal ellentétben őket koruknál fogva nem hívták be katonának. Az Andrássy út és körút vonzáskörzetében található gimnázium épülete annyira szép és méltóságteljes, hogy senki nem gondolná, hogy gimnázium van benne. Egy generációval korábban itt végzett Herzl Tivadar is. A kecses villáktól övezett iskola boltíves mennyezete, márványfolyosói, Euripidészt, Homéroszt és Szókratészt ábrázoló freskói nagyban fokozták a tanulók önbecsülését. A latin igeragozáson kívül a gyerekekbe beleverték az intellektuális fölény tudatát, és a versenyszellemet is. Noha minden tábla felett ott függött a kereszt, az evangélikusok emberségesek voltak és toleránsak. Ma a gimnázium épületének homlokzatán egy fekete márványtábla tiszteleg az iskola három legnagyszerűbb diákja - furamód mind zsidók - előtt, Neumann János, a fizikai Nobel-díjas Wigner Jenő és a gazdasági Nobel-díjas Harsányi János előtt.

   A Fasori Gimnázium tanárai a róluk készült 1908-as fotográfián úgy festenek, mintha nem is gimnáziumi tanárok, de legalábbis a Francia Akadémia tagjai volnának. Méltóságteljes, elegáns, keménykalapos urak. "Nekik aztán volt megjelenésük - emlékszik vissza Wigner -, és a legjobb diákjaikra nagyon odafigyeltek. Az érdeklődés fenntartása és a tudás terjesztése a fiatalok közt - ez volt a szenvedélyük." Fél évszázaddal később Wigner kettejüket is kiemeli. Egyikük Mikola Sándor. "Ez a fura, mogorva férfi, aki Isaac Newtonról mesélt nekünk, és az ő elméleteiről a csillagok és a bolygók mozgását illetőleg." Nomád életmódja ellenére Wigner élete végéig minden szobájába kirakta Rátz László, a matematikatanár fotóját, mert "ő volt a tökéletes tanár: imádott tanítani, jól ismerte a tárgyát, és tudta, hogyan kell felkelteni az érdeklődést iránta. Senki nem tudta úgy kifejteni egy gondolat szépségét, mint Rátz tanár úr. És nagy gonddal válogatta ki a legjobb diákjait, hogy nekik még többet adhasson."

   Rátznak volt egy másik fontos tanítványa is a Fasoriban: Neumann János, aki akkoriban még csak Janci, egy gazdag bankár fia, aki Ferenc Józseftől nemességet kapott. "Amikor Rátz tanár úr észrevette, hogy Jancsi mennyire intelligens, különórákat kezdett adni neki - meséli Wigner -, és annyira megtisztelve érezte magát, hogy egy ilyen tehetséget taníthat, hogy pénzt sem volt hajlandó érte elfogadni." Az ő javadalmazása ennél kifinomultabb utakon történt: érintkezhetett a rendkívüli agyvelővel, és az ő tiszte volt pallérozni ezt az elmét a mindkettejük által szeretett diszciplina szellemében. Rátz megkereste Neumann szüleit, "hogy megértesse velük, milyen tehetséges a fiúk, s hogy ebből mi következik... és hogy bejuttassa Neumannt némely egyetemi előadásokra".

   Noha a két fiatalember, Jancsi és Jenő, tanítás után mindennap találkozott a Periklész kora című freskó alatt, és együtt sétáltak haza, Wigner később így nyilatkozott iskolatársáról: "A gimnáziumban sosem éreztem úgy, hogy jól ismerem. De talán senki sem ismerte, annyira tartotta a távolságot. Nagyon szerette az anyját, vele mindent megbeszélt, másokkal viszont semmit... A közös marháskodásokban is csak annyira vett részt, hogy ne nézzenek rá görbén."

   Egyszer hazafelé menet betévedtek egy kávéházba, melyben egy biliárdasztal állt. Lenyűgözve álltak, majd megkértek egy pincért, tanítsa meg őket rá, hogyan kell játszani. "Érdekel titeket, amit tanultok? - kérdezte a pincér. - És a lányok? Mert, ha valóban meg akartok tanulni biliárdozni, akkor mindkettőről le kel mondanotok." Rövid tanácskozás után Jancsi és Jenő úgy döntött, egyről talán még le tudnának mondani, de mindkettőről nem, ezért inkább nem tanultak meg biliárdozni sem akkor, sem később.

   Wignert lenyűgözte a nála fiatalabb Neumann "matematikai tudásának mélysége... Egy osztállyal alattam járt, de matematikából két évvel előttem járt. Már akkor tökéletesen értette a magasabb matematikát. Budapesten komoly matematikai társaság működött, és Jancsi már a gimnáziumban nagy nevet szerzett a köreikben. Lenyűgöző volt, ahogy a halmazelméletet és a számelméletet el tudta magyarázni. A tárgy szépségének és az ő lelkesült előadásmódjának bűvöletében mélységes barátságot éreztem iránta. Jancsi csak magyarázott, és én ittam a szavait, magam alig szólaltam meg. Tudása és közlésvágya kimeríthetetlennek tűnt. A gimnáziumból a legtöbben egyenesen hazamentek, és útközben azon gondolkoztak, mit csinálnak majd, ha hazaértek. Nem így Jancsi. Ha sétálni mentem vele, este lett, mire hazaértem."

   1963-ban, amikor megkapta a fizikai Nobel-díjat, Wigner elismerte e korai séták fontosságát, és megemlékezett a tanárról is, aki mindkettejüket tanította. A Nobel-díj átadási ünnepségen tartott beszédében mondta a következőket: "Az én történetem a budapesti gimnáziumban kezdődött, ahol a matematikatanárom, bizonyos Rátz tanár úr könyveket adott a kezembe, és felkeltette a tárgy iránti szenvedélyemet... A legtöbbet mégis egy iskolatársamtól, Neumanntól tanultam."

   Akárcsak Szilárd és Wigner, Neumann is a lehető legkifinomultabb műveltséget hozta otthonról. Tanult franciául, németül és angolul, olvasott klasszikusokat és modern irodalmat. Neumann élete végéig görögül idézett Tükididészből és franciául Voltaire-ből. Évtizedekkel később, amikor Hermann Goldstein Neumann-nal dolgozott a komputer részletein, tesztelni akarta kollégája emlékezőtehetségét, és felszólította, hogy mondja el Dickens Két város története című regényének kezdősorait, mire Neumann habozás nélkül szavalni kezdett, amíg Goldstein vagy tizenöt perc múlva le nem állította.

   Neumannék elegáns ebédlőasztalánál rendszeresen vendégeskedtek drámaírók és zenészek, illetve a pesti üzleti élet nagymoguljai. Jancsi már gyermekként is rajongott a nagyvárosi életformáért. Ki nem hagott volna egy Molnár Ferenc-bemutatót, és nem hiányozhatott Bartók hangversenyeiről sem. De a legnagyobb örömét a saját agyának tornáztatásában lelte. Egyszer, amikor arra lett figyelmes, hogy anyja hosszan bámul a semmibe, azt kérdezte tőle: "Anya, mit számolsz?"

   Mindannyiukra igaz, hogy a tudomány volt a vallásuk. "Akkor úgy éreztem - meséli Wigner -, hogy a tudomány és a technika bámulatos fejlődése megemeli az emberiség morális nívóját... Európában - az I. világháborúban - egész népeket mészároltak le, anélkül, hogy bárki is különösebben tiltakozott volna. Ennek a közönynek mintha lassan vége szakadt volna... úgy éreztem, hála a tudományos fejlődésnek. Biztos voltam benne, hogy a fizika nemsokára képes lesz megoldani az emberek társadalmi és érzelmi természetű problémáit is."

   Ezeket a fiatalembereket nemigen kellett emlékeztetni rá, hogy a nagyszüleik még álmodni sem merhettek az övékéhez mérhető lehetőségekről. De azt is tudták, hogy a jövő legalább ilyen kiszámíthatatlan. "Innováció vagy halál" - így foglalta össze életfilozófiájukat ugyanennek a pesti generációnak egy másik Nobel-díjas tagja, Gábor Dénes.

Fordította: Bart Dániel 

A SZÖVEG FORRÁSA: Corvina Könyvkiadó, 2008