Földvári István: Az unokáival kirándulna a világjáró - interjú Juhász Árpád geológussal (2011)

„ A szokásos munkaadagomat csökkentenem kellett, de a kórházban, egy héttel a műtét után már dolgoztam néhány órát a laptopon” – kezdi beszélgetésünket a 76 éves Juhász Árpád geológus, a tudományos ismeretterjesztés egyik legismertebb hazai képviselője, aki az elmúlt három hónapban két csípőműtéten is átesett. Persze most is tele van történetekkel és tervekkel.

- Lassítanom kellett a tempómon, de azért van munka bőven. Egzotikus Ázsia címmel a TV2 számára forgatott világjáró sorozatom Angkorról szóló, ötödik részének forgatókönyvét írom. Én vagyok a felelős az egészségügyi és vallási műsorokért a csatornán, emellett összehoztam egy csapatot, amelynek tagjai a siketek és nagyothallók számára feliratoznak napi négy-öt órányi filmet és három hírműsort. Dolgozom Egzotikus Európa című könyvemen, legkésőbb a jövő év elejére szeretnék elkészülni a 300 oldalasra tervezett szöveggel. Fiatalkori európai csavargásaimat írom meg benne, s most a legnagyobb unokámmal az 50-60-as években készült képeket digitalizáljuk. A fotók az akkori csúcsgépekkel készültek ugyan, de ezeket a masinákat ma primitívnek mondanánk, és hát ORWO filmekre, ezért minden kép megzöldült, megsárgult. De a Photoshopot csak módjával használjuk, nem színezzük át azt a világot, amit bejártam. Azért van számomra akkora jelentősége ennek a korszaknak, mert az egyetemen vulkánokról, gleccserekről tanultunk, s reményünk sem volt rá, hogy valaha ilyeneket látni is fogunk, aztán végre mégis mehettem külföldre.

- Egészségügyi problémái közül mennyit „köszönhet” utazásainak?

- Az biztos, hogy az extrém körülmények között töltött idő nem múlt el nyomtalanul. Ma már megmosolyogtató, néha milyen kezdetleges felszerelésekkel mentünk például téli kirándulásokra. Egy ízben a fogarasi havasokba indultunk szeptemberben, gyönyörű őszi időben, és nem vittünk magunkkal meleg holmit, arra számítva, hogy turistaházakban alszunk. A Bilea-házból elindulva le kellett jönnünk a gerincről, olyan havazást kaptunk. Levergődtünk valahogy egy katlanba, négy társammal egy kőlap alá kuporodtunk, ahonnan képtelenek voltunk kimozdulni 27 órán át. Akkor még nem voltak hőszigetelő szivacsok, egy pokrócot terítettünk le a földre, igyekeztünk nem elaludni, mozgattuk a lábujjainkat, egymást melegítettük a -10 fokban. Az Elbruszon 1979-ben -30 fok volt, ha megfőztük a teát, és bögrébe öntöttük, néhány percen belül csontkemény jéggé fagyott. Dupla sapkát és kesztyűt hordtunk, hószemüveget és maszkot, az arcunk mégis fagyási sérülésekkel volt tele. Ott óriási szerencsém volt. Egy jéghasadékba zuhantam, de néhány méterrel a felszín alatt fennakadtam egy kiszögellésen. Ahogy a jégcsücskön landoltam, félrecsúszott a szemüveg, s hogy meg tudjam igazítani, levettem a kesztyűmet, ami a kapkodásban leszakadt. Háttal az egyik jégfalnak támaszkodtam, a lábamon lévő hágóvassal a másikon próbáltam felfele lépkedni. Többször is elértem már a felszínt, belevágtam a  jégcsákányt, de a perem újra és újra beszakadt. Fogyott az erőm, a kezem kezdett elfagyni, és akkor megláttam a nyílásban az egyik hegymászó társam fejét. Felhúzott, és a végén még a kesztyűmet is kihalászta. Aznap nem jutottunk fel a csúcsra, de azért a nyeregbe, 5300-ra felmentünk... Ezek után talán meglepő, hogy sokkal többet szenvedtem a melegtől. A Turkana-, vagyis az egykori Rudolf-tó környékén még éjjel sem ment 40 fok alá a hőmérséklet, állandóan erős, időnként 100 km/órás szél fújt. Nem tudtunk miatta sátrakat verni, bár az is igaz, hogy a hőség miatt megfulladtunk volna bennük. Egy-egy órákat tudtunk aludni, újra és újra hűtőfürdőket kellett vennünk. Ehhez tudni kell, hogy a mai napig a Turkána-tóban fordulnak elő a legnagyobb koncentrációban a nílusi krokodilok. Az út, ami a szomszédos Teleki-vulkánra vezet, javarészt majdnem fekete lávaköveken vezet. Ezek a napsütésben 70 fokra melegednek fel, mintha egy kályhán járna az ember, a gumitalp egy idő után elkezd füstölögni.

- Bejárta a világ számos, mások számára csak térképen vagy útifilmen létező szegletét. Hová szeretne még eljutni?

- Arra nem leszek már alkalmas, hogy sziklát másszak vagy veszélyes terepen, gleccseren mozogjak, de abban reménykedem, hogy az unokáim korosztályának szóló kirándulásokon részt tudok még venni. Megvoltak a terveim, amiket most nyilván át kell értékelnem. Szeretnék eljutni az Azori-szigetekre, ami egy geológus számára földi paradicsomnak számít, a Zöld-foki-szigetekre, és talán a Kola-félszigetre. Egy nagyon józan, szerény programba mondjuk ez a három fér bele.

Földvári István

(Az interjú megjelent a Gyöngy Patikák magazin 2011. augusztusi számában)