Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek? (részlet)

Ma 2005. augusztus 5-e, péntek van. Hawaii, Kauai sziget, északi part. Már-már megdöbbentő, milyen tökéletesen derült az idő. Egyetlen felhőt se látni. Pillanatnyilag még a felhő fogalmának létezésére se utal semmi. Július végén érkeztem. Mint mindig, kibéreltem egy lakást, és reggelente, míg tart a hűvös, asztalhoz ülök és dolgozom. Most például ezt a szöveget írom, kötetlen szöveget a futásról. Nyár lévén természetesen forróság van. Hawaiit gyakran nevezik az örök nyár szigetének, de mivel az északi féltekén helyezkedik el, azért megvan a négy évszak. A nyár (valamivel) melegebb a télnél. Ám Massachussetts állam Cambridge városának téglás-betonos, kínzókamrához is hasonlítható párás melegéhez képest az itteni kellemes idő paradicsomi. Légkondicionálóra semmi szükség. Ha ablakot nyitunk, fogja magát, és csak úgy árad be a kellemes szellő. A cambridge-iek, ha elárultam nekik, hogy az augusztust Hawaiin töltöm, egy emberként lepődtek meg: "Tán elment az eszed, hogy pont nyáron, direkt odamész abba a melegbe?" Nos, fogalmuk sincs semmiről! Fogalmuk sincs, hogy az északkeleti irányból szüntelenül fújó passzátszél milyen hűvössé varázsolja a nyarat Hawaiin. Hogy mekkora boldogság békésen olvasgatni egy avokádófa hűs árnyában, vagy fogni magunkat, és úszni egyet a Csendes-óceán egy öblében, ha hirtelen erre támadt kedvünk.

   Azóta is, hogy itt vagyok Hawaiin, mindennap, kihagyás nélkül futok. Lassan két és fél hónapja, hogy újra elkezdtem így élni, vagyis hogy egyetlen nap sem hagyom ki a futást, leszámítva azokat az eseteket, amikor valamiért tényleg muszáj. Ma reggel 1 óra 10 percet futottam, míg egy hordozható lejátszón a Lovin' Spoonful Daydream és Hums of the Lovin' Spoonful című két albumát hallgattam.

   Mivel abban az időszakban vagyok, amikor  távolságot kell kitartóan halmoznom, a szintidő pillanatnyilag nem túlságosan lényeges. Csak futok, egyre nagyobb távolságokat, néma kitartással, nem sajnálva az időt. Ha kedvem támad gyorsan futni, akkor azért rákapcsolok, de ha emelem is a sebességet, csak rövid időre teszem, és ügyelek rá, hogy a kellemes érzés, ami a testemben van, egy az egyben megmaradjon másnapra. Ugyanezzel a beosztással írom a nagyregényeimet. Azon a ponton, amikor úgy tűnik, még tudnék írni, egy határozott mozdulattal leteszem a tollat. Így aztán a következő nap könnyű fölvenni a munkát. Ernest Hemingway is írt valami hasonlóról, azt hiszem. Rendszeresség, beiktatott szünetekkel, töretlenül megtartott ritmus: hosszútávra szóló műveleteknél ez a lényeg. Ha a ritmus egyszer beállt, utána már van valahogy. De amíg meghatározott sebességgel, megbízhatóan forogni nem kezd a kerék, nem lehet eléggé odafigyelni.

   Ma reggel, míg futottam, egy darabig esett az eső, de épp csak annyi, amennyi kellemesen lehűtötte a testemet. A tenger felől vastag felhők érkeztek, beborították az eget a fejem fölött, egy kis eső csordogált belőlük, majd mintha azt mondanák, hogy "sürgős teendőnk van"; hátra se pillantva távoztak valahova. Azután a mindig tettre kész nap ismét teljes erővel ontani kezdte sugarait a földre. Könnyen értelmezhető időjárás. Nehéz feladványt vagy kétértelműséget találni benne, ahogy metaforákat is. Futás közben összetalálkoztam néhány kocogóval, részint férfiakkal, részint nőkkel. Voltak, akik szökellve, lendületesen haladtak, és olyan benyomást tettek, mintha egy csapat útonálló elől menekülnének. Ugyanakkor hunyorgó, hangosan lihegő, előreesett vállú, nagyon kínlódva haladó, elhízott kocogók is akadtak. lehet, hogy egy hete voltak cukorszűrésen, és az orvosuk melegen ajánlotta nekik a rendszeres mozgást. Én meg valahol a két csoport között helyezkedem el.

   A Lovin' Spoonful zenéje, akárhányszor hallom, csodás. Nem tolakodik az előtérbe. Ha ezt a megnyugtató zenét hallom, apránként felrémlik mindannak az emléke, ami az 1960-as évek közepén történt velem. Nem jelentős eseményekről van szó. Ha film készülne az életemről (amire gondolni is félelmetes), az utómunkálatok során mindet kivágnák. Azzal, hogy ezekre az epizódokra nincs különösebben szükség, mert nem rosszak ugyan, de szokványosak. Igen, tényleg apró és szokványos történetek. Ám számomra a maguk módján jelentőséggel bíró, értékes emlékek. Lehet, hogy észre sem veszem, és mosolygok, vagy egészen kicsit gondterhelt arcot vágok, amint eszembe jutnak. És végtére ezeknek a különféle, szokványos emlékeknek a halmozataként vagyok én itt. Itt, a Kauai sziget északi partján. Ha végiggondolom az életem, néha az az érzésem, nem vagyok több uszadék fánál, melyet partra sodort a víz. A világítótorony felől fújó passzátszél közben az eukaliptuszfák leveleit borzolja lágyan a fejem fölött.

Fordította: Nagy Anita

A SZÖVEG FORRÁSA: Geopen Könyvkiadó, 2013