Michael J. Fox: Szerencsés ember (részlet)

New York - 1994

SAM: Miért rángatódzik így a kezed?

ÉN:    Nem én rángatom, magától rángatózik.

SAM: Valami baja van?

ÉN:     Igen... vagyis nem, nem a kezemnek van baja. Figyelj, ugye tudod, hogy valahányszor szaladgálni, ugrándozni vagy dobálózni akarsz, előbb meg kell mondanod az agyadnak, aztán az agyad megmondja a testednek, mit csináljon?

SAM:  Akkor a te agyad nem mondja meg a kezednek, hogy maradjon nyugton és ne rángatódzzon?

ÉN:    Pontosan... az agyamnak az a része, ami a kezemhez beszél, nem működik valami fényesen.

SAM: De nem mindig rángatódzol!

ÉN:    Nem; ha bekapok egy szem orvosságot, akkor egy darabig megjavul az agyamban az az eltört rész. Máskor viszont nem tehetek egyebet, mindenféle trükköt találok ki, amivel megállítom a rángatódzást.

SAM:  Becsapod az agyad?

ÉN:   Az agyamat és a kezemet is - mindkettőt egyszerre. Ez titok, de mondd csak, ha megmutatom, hogyan csinálom, akkor majd néha segítesz nekem?

SAM:   Igen!!!

A parkinsonos remegést gyakran pihentető remegésnek is nevezik. Ez olyankor fordul elő, amikor a megtámadott végtag nyugton, lefektetett állapotban van. (Érdekes, ez nem vonatkozik az alvás idejére, amikor a legenyhébb fázis kivételével a lecsökkentett agyműködés minden izomfeszültséget és remegést eltüntet.) Az akarattal előidézett mozgások el tudják tüntetni,  de legalábbis átmenetileg csökkenti a remegést, ami azonban menten visszatér, amikor a végtag beleszokik az új helyzetbe. Ezért volt az, hogy - főként a betegség korai szakaszában – néhány egyszerű manipulációval tökéletesen el tudtam titkolni a tüneteimet; például hol felemeltem, hol letettem egy kávéscsészét, babráltam egy ceruzával, vagy bal kezem ujjai között pénzérmét csavargattam. A látszatot persze munka közben vagy a nyilvánosság előtt is fent kellett tartanom – órákon át négy-öt percenként mindig újabb és újabb aprócska, szánkázó mozdulattal, ami nagyon kimerítő volt.

   1994 tavaszán egyre inkább hajlandó lettem felismerni és elfogadni a Parkinson-kórt, mint az élet (az én életem!) tényét; ekkoriban jöttem rá, hogy saját családomat is a fentiekhez hasonló trükkökkel csaptam be. Elhatároztam, hogy abbahagyom a tettetést, ami amúgy is csak a szakadékot mélyítette közöttünk. Ettől kezdve családi körben már nem vigyáztam annyira, és szabadjára engedtem tüneteimet. Micsoda megkönnyebbülés volt! A család reakciója kellemesen lepett meg. Tracy természetesen semmi olyasmit nem látott, amelyre ne lett volna felkészülve. Most hát ő is megnyugodott, és újjáéledt bizalmam bátorságot öntött belé. Sam sem úgy reagált tüneteim megpillantásakor, ahogyan féltem; inkább érdeklődést és kíváncsiságot keltett benne; egyre többet beszélgettünk. Kérdéseiből mind többet tudtam meg a kisfiamról, sőt, ami azt illeti, önmagamról is.

   Így történt hát, hogy bár Sam még az ötödik évét sem töltötte be, megtanítottam arra, hogy ha észreveszi, hogy rángatódzni kezdek, nyomja meg a hüvelykujjamat, vagy csavarjon egy kicsit rajta, míg a remegés eláll. 

– Aztán számolj ötig, és csavarj rajta még egyet, és akkor te trükközöd ki, hogy ne remegjen – magyaráztam.

   Ezt aztán jó néhányszor gyakoroltuk, először hangosan számolt, majd magában, és a pillantásomat keresve bólintással adta értésemre, hogy itt az ideje a második csavarintásnak. Láttam a kicsin, mennyire örül, hogy minden alkalommal el tudja állítani a remegést. De amikor megértette, hogy sajnos ez újra meg újra visszatér, enyhe riadalmat láttam rajta, mint aki azt mondja, te jó ég, mibe másztam bele?

– Tudod, Sam – nyugtattam meg –, egy percig se hidd, hogy mindig neked kell ezt csinálni. Ez nem a kötelességed, vagy efféle, erről szó sincs. Csak akkor csináld, amikor kedved van hozzá. – A gyerek arca újból felragyogott.

– Te is meg tudod csinálni magadnak, ugye?

– Hát persze.

Sam elgondolkodott. – De én jobban csinálom – bökte ki.

– Meghiszem azt! – nevettem. – Különben is szeretem, ha megfogod a kezem.

Fordította: Kiss Marianne

A SZÖVEG FORRÁSA: Geopen Könyvkiadó, 2003