Andrea Hirata: A végletek szigete (részlet)

Az első héten ki sem nyitottuk a könyvet. 

   Bu Mus és Pak Harfan egész nap mesélt. Órákon át mámorosak voltunk a távoli vidékekről szóló varázslatos történetektől, amelyek az élet küzdelmeire és bölcsességére tanítottak, mint Az Ezeregy éjszaka meséi. Megérintették a szívünket, és beleélésre tanítottak bennünket.

   Aztán eljött a második hét első napja.

   Igazán korán érkeztem. Alig vártam, hogy lássam Bu Must és Pak Harfant. Meglepődtem, amikor kinyitottam az osztályterem ajtaját. A távolabbi sarokban egy szunyókáló tehenet találtam, az ellenkező sarokban pedig Lintang üldögélt ugyanolyan békés nyugalomban. Bár ő lakott a legtávolabb, mindig ő érkezett a legkorábban.

   Azon a boldog napon a Rukun Iman (A hit hat oszlopa) című ének gyakorlása után – remek dal, amelynek sajnos ismeretlen a szerzője – Bu Mus megtanította az a, b, c, d és e betűket. Vidáman kántáltuk.

   A következő héten lassan megtanultuk leírni az ábécé első hét betűjét a-tól g-ig.

– Hetente hét betű – mondta Bu Mus. – Egy hónapon belül ismerni fogjátok az összes betűt, és utána megtanuljuk leírni őket!

   A harmadik héten hihetetlenül el voltam ragadtatva, mert olyan új betűket fedeztem fel, mint az o, a q és a v. Nagyon ritkán láttam ezeket a betűket indonéz mondatokban. Miért találnak ki olyasmit, amit alig használnak? Csak hogy még nehezebbé tegyék az életünket? Miközben erről elmélkedtem, a padtársam buzgón jelentkezett.

– Ibunda Guru – kiáltotta izgatottan.

Bu Mus felnézett.

– Tessék, Lintang!

– Megkaphatom az első napról a beiratkozási kérdőívet? Ki akarom tölteni.

Bu Mus mosolygott.

– Türelem, Lintang. Csak most tanultuk meg az abécét. Később, második osztályban, amikor megtanulsz írni, kitöltheted.

   A halász fia felállt.

    De én most szeretném, Ibunda. Már megígértem apámnak.

   Valamennyien meghökkentünk. Bu Mus habozott.

– Ki tudod tölteni?

– Igen, Ibunda – felelte jól hallhatóan a fiú.

   Bár Lintang bizonygatta, hogy képes rá, Bu Mus kételkedett. De azért kihúzta az asztalfiókját, elővette a kérdőívet, és odament Litanghoz. Egyszerre mind fölálltunk, és köréje gyűltünk.

   Bu Mus letette a padjára a kérdőívet. Lintang a füle mögül elővett egy ceruzát és papírért nyúlt. Miközben Bu Mus figyelte Lintang vékony, piszkos ujjait, ahogy a betűket véste, észrevettem, hogy a tanítónő libabőrös lesz. Lintang lassan, de biztosan kijavította a kérdőívre írt nevekben előforduló t betűket, pontot tett a kis i-kre!

   A tanuló neve: Lintang Samudera Basara

   A szülő neve: Syahbani Maulana Basara

   Csak bámultuk szájtátva – Lintang tud írni, méghozzá jól! Bu Mus is megdöbbent, úgy bámult a fiúra, mint aki gyöngyszemre lelt a kagylóban. Aztán néhány pillanat múlva ezt suttogta:

– Subhanallah, Lintang, dicsérd a magasságos Allahot, dicsérd a magasságos Allahot...

   Lintang kitötötte a kérdőív többi részét, és megkönnyebbült mosollyal visszaadta Bu Musnak. Még egy hónapja sem jártunk iskolába, de Lintang már beváltotta első ígéretét – visszaadta apja méltóságát.

Fordította: Szántó András

A SZÖVEG FORRÁSA: Geopen Könyvkiadó, 2013