Solti György: Emlékeim (részlet)

Valaki megint a legnagyobb lett közülünk a saját szakmájában. Ugye sejted, miért volt kénytelen Georgra változtatni a keresztnevét?

Chicagóban ugyanaz történt velem, ami korábban Frankfurtban és a Covent Gardennél: amikor idejöttem, az intézmény jobb volt nálam. De a kemény munkának, valamint tehetségemnek és egyre finomodó ízlésemnek köszönhetően távozásom idejére az intézmény fölé nőttem. Mindezt egyáltalán nem dicsekvésnek szánom: én mindig is gyorsan fejlődtem, amire viszont egy intézmény nem képes. Amikor Frankfurtba érkeztem, még csak hatéves karmesteri tapasztalattal rendelkeztem, rengeteg behozni valóm volt.

 Amikor Frankfurtot elhagytam, már sok nagy zenekarral és énekessel dolgoztam, nagyon sokat fejlődtem. Amikor a Covent Gardent átvettem, boldog voltam, hogy Londonba mehettem. Amikor elmentem, a Chicago Symphony Orchestra zenéje csengett a fülemben, már nem voltam elégedett egy opera-zenekarral. Az első chicagói próbámon úgy tűnt, a zenekar annyira közel áll a tökéleteshez, hogy életemben soha nem fogok ennél jobbat hallani. Amikor elmentem, zenei horizontom lényegesen szélesebb lett.

A Chicago Symphony Orchestra iránt érzett szerelmem rendkívül hosszú életűnek bizonyult. Az ott eltöltött időm messze meghaladta a többit: huszonkét év, szemben a müncheni hattal, a frankfurti kilenccel és a londoni tízzel – majdnem annyi, mint az előző három együtt. A nagy amerikai zenekarok közül mindig is a chicagói volt a „legnémetebb” a csodálatos gazdagságú mélyvonós és rézfúvós szekciók miatt. Eleinte a rézfúvósok – a vonósokhoz és fafúvósokhoz viszonyítva – túlságosan is hangsúlyosak voltak, de az idők folyamán változtattam, csökkentettem az erejüket. A zenekar technikai képességeinek nem voltak határai, az egyetlen határt a karmester fantáziája jelentette. A zenészek szerették, ha kihívások érték őket, ezáltal az előadások sokkal jobbak lettek. A zenekar e csodálatos tulajdonsága munkamódszereim megváltozását eredményezte.

Mielőtt Chicagóba jöttem volna, rendszerint sokat próbáltam, mivel a zenekarok technikai színvonala általában alacsony volt. Eleinte tehát Chicagóban is ragaszkodtam a szokásos négy-öt próbámhoz, amelyeken a zenélés legfontosabb elemeire: a tagolásra, a formára, az egyensúlyra és a ritmusra koncentráltam. De hamarosan észrevettem, hogy itt jóval kevesebbet kell próbálnom, mint az európai zenekarokkal, és beszélnem sem kell annyit. Az új mottóm így szólt:”Engedd játszani őket.” Az első próbán még ma sem csinálok sok mindent, inkább hagyom a zenekart játszani. A próba nagy részén csak hallgatom a zenekar játékát, majd elmondom a zenészeknek az én elképzeléseimet. A második és harmadik próbán elvégzem a javításokat. A negyedik próbán aztán eljátsszuk az egész darabot. Chicagóban amint egy futamot betanultunk, már nem kellett, hogy a technika miatt fájjon a fejem. Még a Mózes és Áron előadásához és felvételéhez is csak a korábban szokásos idő egyharmadára volt szükségünk. Ez egyrészt azon múlott, hogy már ismertem a választ a partitúra sok kérdésére, másrészt viszont a zenekar technikai készségeinek volt köszönhető. Elmúlt az a félelmem, amit minden más zenekar esetében éreztem: vajon lehetővé teszik-e a zenészek technikai képességei, hogy a darabot úgy adjuk elő, ahogyan én azt elképzeltem. Immár nem aggódtam amiatt, hogy a próbán begyakorolt frázis vajon az előadáson sikerülni fog-e. A Chicago Symphony Orchestra soha nem hagyott cserben. Minden előadáson bátran és nyugodtan álltam a színpadon.

Főzeneigazgatóságom 1991 áprilisában, Verdi Otellójának chicagói és New York-i előadásával ért véget. Luciano Pavarotti énekelte – életében először – a címszerepet, Leo Nucci volt Jago, és Kiri Te Kanawa játszotta Desdemonát. Ebben az időben Pavarottinak és nekem ugyanaz a hölgy volt az amerikai sajtóügynökünk. Ő mondta nekem, hogy Pavarotti el szeretné játszani a szerepet. Én korábban Domingóval adtam elő a darabot, és úgy gondoltam, egy kis változás talán tényleg jól jönne.

1989 nyarán Pavarotti két-három napra meglátogatott olaszországi házamban. Soha nem fogom elfelejteni, amint piros Mercedesével – amit ő maga vezetett – megérkezett. A csomagtartóból egy hatalmas edényt és több zacskót vett elő, amelyekben a spagetti főzéséhez szükséges szerszámait hordozta. A próbákat állandóan félbe kellett szakítanunk, hogy főzhessen. Az ételek mindenkinek ízlettek. Pavarotti jó hangulatban volt, a hősi és a lírai részek egyaránt jól sikerültek. Az egész azonban mégis szerencsétlenül alakult: Pavarotti megbetegedett, a vírus aztán engem is megfertőzött. Ennek következményeként a Chicago Symphony Orchestrával tartott utolsó koncertemen lázasan vezényeltem. Viszont nem maradt időm az elérzékenyülésre, és a búcsúmat is megkönnyítették: tudtam, hogy fél év múlva vendégkarmesterként visszatérek.

Chicagóban soha senkivel nem volt komoly nézeteltérésem. Büszke voltam, amikor 1987-ben, a hetvenötödik születésnapomon a zenészek egy bekeretezett nyilatkozatot nyújtottak át nekem. Mindannyian aláírták a következő szöveget: „Mindezen évek alatt Ön nem egyszerűen a mi Maestrónk, hanem a barátunk is volt.” Valóban a barátjuknak tartottam magam, sőt tartom még most is. A Chicago Symphony Orchestrának a zenéléshez való hozzáállása rendkívül komoly. Én mindig komoly és keményen dolgozó zenész voltam, de a Chicago Symphony Orchestra ezen alapállásomon még mindig tudott javítani. A zenészek hozzáállása annyira inspiráló volt, hogy a próbákat jobban szerettem az előadásoknál. Azt hiszem, egy karmester ennél nagyobb bókot aligha tud egy zenekarnak mondani.

A SZÖVEG FORRÁSA: Seneca Kiadó, 1998