Henry David Thoreau: Walden (részlet)

"Az emberek utaznak, hogy csodálkozzanak a hegyek magasságán, a tenger óriás hullámain, a folyók hosszú kanyarulatain, az óceánok mérhetetlen kiterjedésén, a csillagok mozgásán az égen, és csodálkozás nélkül mennek el önmaguk mellett."

 

Furcsa tapasztalat volt, kivált sötét éjeken, mikor gondolataim messze szálltak, kozmikus, átfogó szférákba emelkedtek, hirtelen megérezni azt a halk rándítást, amely félbeszakította álmodozásomat, és ismét a Természethez fűzött. Úgy tetszett, legközelebb bízvást felfelé vethetném horgomat a levegőbe, hiszen a lenti elem sem látszott sokkal sűrűbbnek. Így - mondhatnám - két halat fogtam egy horoggal.

Walden környéke nagyon szép, de ez a szépség szerény, semmilyen tekintetben sem megrázó vagy fenséges, és igazából csak annak érdekes, aki régóta jár ide, vagy sokáig lakta ezt a vidéket; de a tó olyan ritka mély és tiszta, hogy már csak ezért is megérdemli a leírást. (...) Van, aki azt állítja, hogy a "tiszta víz színe a kék, akár folyékony, akár szilárd állapotban". De ha csónakból, egyenesen lenézünk tavaink vizébe, mindegyik más-más színű, s erősen eltér egymástól. Walden hol kék, hol zöld, még ugyanarról a pontról tekintve is. A föld és az ég közt helyezkedik el, így m indkettő színéből átvesz valamit. A dombtetőről nézve az ég színét veri vissza, de közvetlen közelből a part mentén, ahol látszik a fövenyes fenék, sárgás színű, beljebb világoszöld, s ez a szín a tó közepe felé fokozatosan egyenletes sötétzölddé mélyül. Némely megvilágításban még a tetőről is élénkzöld a partok mentén. Némelyek ezt a zöld lomb visszaverődésének tulajdonítják, de a víz éppolyan zöld a vasúti töltés mentében is, meg tavasszal is, mielőtt a rügyek kifeslenek, így meglehet, hogy ez a zöld szín az uralkodó kékség meg a sárga homok keveredéséből jön létre. Ilyen a tó szivárványhártyája. Tavasszal azon a sávon olvad meg először a jég - a föld is melegíti, a tó feneke is visszaveri a nap melegét -, és keskeny csatorna képződik a középső, még befagyott rész köré. (...) Folyónk vize fekete vagy sötétbarna, ha közvetlen közelből nézzük, és - mint a legtöbb tó vize - sárgásra festi a benne fürdőző testét; ám a Walden-tó vize olyan kristálytiszta, hogy a fürdő ember tagjai alabástromfehérnek látszanak, s ez a  természetellenes fehérség még félelmetesebb hatást kelt azáltal, hogy a tagok felnagyítva, eltorzulva látszanak a vízben - Michelangelo figyelmére méltó tanulmány!"

(...)

"Meg kell tanulnunk fölébredni és ébren maradni - nem külső segédeszközökkel, hanem sohasem szűnő hajnalvárással, amely még álmunkban se tágítson tőlünk. Nem ismerek bátorítóbbat, mint az embernek azt a kétségbevonhatatlan képességét, hogy tudatos erőfeszítéssel jobbítsa életét. Dicséretes, ha valaki tud képet festeni, szobrot faragni, s ekképpen néhány szép tárgyat teremteni; de mennyivel nagyszerűbb, ha azt a légkört, azt a médiumot festjük, faragjuk szebbé, amelyen át a világot nézzük! Márpedig erre erkölcsileg képesek vagyunk. Megváltoztatni napunk jellegét: ez a művészetek legmagasabbika. mindenkinek az a feladata, hogy életét még részleteiben is méltóvá tegye arra, hogy legemelkedettebb, legkritikusabb órájában szemlélje. Ha elutasítanók, vagy még inkább, elemésztenők a sok értéktelen értesülést, amelyet kapunk, a jóshelyek és jósjelek kioktatnának rá, hogy ezt hogyan kell elérnünk.

Azért mentem ki az erdőre, mert nyíltan szemtől szembe akartam kerülni az élet alapvető tényeivel, s kitapasztalni, mit tanulhatok az élettől, nehogy majd halálom óráján döbbenjek rá, hogy nem is éltem. Nem akartam magamat áltatni, s olyasmit élni, ami nem élet, hiszen az élet oly drága kincs; de rezignálni sem akartam, hacsak nem elkerülhetetlenül szükséges. Mélyen akartam merülni az életbe, kiszívni csontja velejét, olyan erőteljesen, spártai módra akartam élni, hogy megfutamodásra kényszerítsem mindazt, ami nem élet; széles rendet akartam vágni, és alacsony tarlót hagyni, sarokba akartam szorítani az életet, ízekre szedni és kivizsgálni; és ha aljasnak bizonyul, akkor ám ismerjem ki teljes, eredendő aljasságát, s ám tudassam ezt az egész világgal; de ha fenséges, hadd ismerjem ki tapasztalatommal, s adhassak róla hiteles leírást legközelebbi kiruccanásomon. Úgy látom ugyanis, hogy a legtöbb ember különös bizonytalanságban lebeg, nem tudja, vajon Istentől való-e az élet avagy a sátántól, s ezért némileg elhamarkodottan arra a következtetésre jutott, hogy az ember legfőbb feladata e földön Isten dicsőítése és a benne való örvendezés az örökkévalóságban.

Fordította: Szőllősy Klára

A SZÖVEG FORRÁSA: Európa Könyvkiadó, 1969