ÚJ MEGJELENÉS - Földvári István: Vörös hervadás

„De miért a vidám pompa? Mért / öltözködöl halál előtt a fényes / bíbornokoknak, részeg szeretőknek, / ifjú dühnek, kigyulladt lázadásnak / harsány színébe?” (Kosztolányi Dezső)

A szeptember ebben a kis francia fürdővárosban olyan, mint egy végtelenül hosszúra kimerevített, meghitt pillanat a kedvenc filmünkből. Sirályok bólogatnak a kagylók közé a tengerben ácsorogva, és homályos felhők hasa egészen a parti sziklákig csüng alá, a csendben sejteni, ahogy felhorzsolják egymást.

Szeptemberre a város hoteleinek londinerei, portásai, pincérei bölcsebbé válnak az ókori filozófusok karánál, eddigre megedződtek az öt kontinens turistáinak váltólázszerű rohamában, mint az acél a hűtéstől, és ilyenkor már ők is oda-odaülnek saját éttermük asztalaihoz a teraszokra. Számadást készítenek a szezonról. A szezon maga az élet.

– A Lyon kikapott a St. Germaintől – mondja az egyik pincér. L’Équipe-et olvas, a sportrovatot.

– Mennyire? – kavar bele a kávéjába a másik, a fiatalabb.

– Három-egyre.

Két perc csend.

– Hagyjál a hülyeségeiddel! Miért a Lyonnak szurkolsz? Nem helyi vagy? Mit érdekel a Lyon?

– Azért érdekel, mert nem csak egy focicsapat, hanem tíz év az életemből. Tizenegy.

– Vagy úgy – mondja a másik. Látszik, hogy valamit még hozzá tenne. – Stuttgart hány óra repülővel?

– A te fizetéseddel három év, amíg összespórolod a jegyet, aztán maga az út gondolom egy-két óra.

– Nem beszélek veled többet.

– Nem fog még csak gondolni sem rád. Vége a nyárnak. Hiába szőke, és hiába volt olyan szép, hogy puszta irigységből kitekerném a nyakad. Nem vár rád.

– Hanyagoljál!

– Ezek mind ilyenek… Nézd, egy régi kedves ismerős! – bökött az utca irányába az orrával az idősebb pincér.

A másik pincér is a parkoló felé nézett. Egy ötven körüli, még mindig megkapóan izgalmas nő szállt ki az érkező taxiból. A sofőr nekilátott kipakolni a csomagjait – az utas nem kívánt beszélgetni, és valamit tenni akart a borravalóért –, hogy aztán megkönnyebbülten a londinerre bízhassa ezt a teendőt.

– Ki ez?

– Már többször járt itt. Örülök, amikor látom, nagy borravalót jelent – Mondta az idősebb pincér, és részletes alapossággal vizsgálgatta az asszonyt. – Matthieu! Fogadjunk, hogy ez a nő egy héten belül összejön az íróval.

– A 214-esből?

– Miért, van itt másik is, új fiú?

– És honnan veszed, hogy a nő egyáltalán tovább marad egy éjszakánál?

– Ez az én kockázatom. Na, benne vagy?

– Jó… – nézett végig az új vendégen a fiatalabb pincér.

– Egy stuttgarti repülőjegy ára.

– Rohadt szemét!

– Most mi van? Ha nyersz, tudsz utazni, ha én nyerek, hamarabb elfelejted a szőkét.

– És miért van az, hogy nekem valami gyanús?

– Mert nem veszed észre, milyen atyaian gondoskodom rólad. Bármelyik jön be, te csak nyersz vele.

– Elnyerem a pénzed!

Kezet fogtak. Az idősebb pincér ismét felvette az újságot, hátradőlt a fonott székben. A lap felett még mindig a nőt figyelte, aki csak most tűnt el a bejárati ajtóban.

– Ezek valahogy összetartoznak. Fene se tudja, de ezt mindig látni lehet az embereken. Hogy a mellett vannak-e, akihez tartoznak.

– A nagy emberismerő! Fellépsz vele a cirkuszban is?

– Fiatal barátom – lapozott az idősebb pincér a belpolitikához. – Sokat kell még tanulnod a világról, nagyon sokat, egy szezon még nem minden. Azt mondják, úriember nem fogad olyasmiben, amiben biztos, de hát…. Szerintem kizárt, hogy hétvégén ne verje meg a Lyon a Sochaux-t. Holnap kitöltök egy totót!

•

A szeptemberi levegőben jelen van valamiféle ismeretlen anyag, amit csak az orr fog fel, meg a bőr a simogató elektromosságát, de az agy tudatosan működő, számításokat végző és érveket ellenérvekkel ütköztető rétegeibe nem jut le. Az anyag kémiája meghatározza a cselekedeteket, ott érezhető a madarak süllyedésében az égen, a fény színében, ami impresszionista festményekké maszatolja az arcokat, a hajókürtök zengésében. A nap elolvad a horizonton este.

– Itt úgy születnek a verssorok, mint ahogy máshol becsukják az ajtót, olyan természetességgel. Erre gondol?

Az író megállt a nő mögött háromlépésnyire. A napokban hagyhatta el a hatvanat, erősen őszült, sötét inget és zakót viselt és ez viszonylag előnyösen emelte ki, érdekessé tette a ráncokat az arcán. A nő nem fordult hátra.

– Nem. Arra gondol inkább, hogy ha most megfordul, és két poharat lát a kezemben, akkor jobban tette volna, ha inkább ad nekem harminc másodpercet csendben eloldalogni. Mert akkor az előbbi mondatot valószínűleg minden, a szállodába egyedül érkező nőnek elmondom.

A nő még mindig nem fordult hátra, de mosolygott. Finoman megmarkolta a terasz korlátját. Mire elhatározta magát és megperdült, már egyedül állt ott, csak a fiatalabbik pincér fejezte be épp a kávéját, aznap délután az ötödiket.

– A francba! – mondta, miután végignézte az előbbi jelenetet, és a csészéjével együtt eltűnt az étteremben.

•

Másnap a napkelte szokásos pompájában mutatkozott, szertartásos nyugalmát nem zavarta meg semmi. Átröntgenezett a fa lombjain a fény, az ágakra tapadt levelek olyanok voltak, mint egy ősz fejen a hajkorona és az erek. A nő kint ült a teraszon. Az író is. Pár perccel később érkezett le a reggelihez, és szándékosan a szomszédos asztalnál foglalt helyet. Rendszeres időközönként odapillantott a nőre lehajtott fejének fedezékéből. A nőnek apró mosoly játszott a szája szegletében, és egyszer sem nézett vissza a férfira, akinek tevékenységét csak a postás érkezése szakította meg.

Ha csak tehette, nem a recepciónál hagyta az író leveleit, mint a többiekét. Olyan régen ismerték egymást, hogy neki személyesen kézbesített mindent, ha amaz itt szállt meg. Beszélgettek, a politikáról, irodalomról, nőkről.

– A várva várt levél? – kérdezte az író.

A postás elővette a küldeményeket és átadta, mindegyik levél egy csomagba volt összekötve. A postás kihúzta a szemközti széket, leült, térdére fektette a méretes postástáskát. Az író még tapogatta a csomagot, majd megoldotta a zsineget, leemelte a felső borítékot.

– Lássuk, mi vár ránk! – sóhajtotta.

Tolla hegyével feltépte a papírt, az írószerszámot a helyére, a kávéscsésze mellé rakta, és belefogott az olvasásba.

– Ügyünk elveszett – jelentette ki, mikor a végére ért. Majd röviddel utána ezt mondta:

– A Schütz-Luckmann társadalomtudós szerzőpárosnak van egy szövege, amiben arról írnak, hogy amíg együtt vagyunk valakivel, addig együtt változunk. Fizikailag eltávolodva egymástól képtelenek vagyunk felfogni, hogy ha nem ugyanabban a környezetben élünk, nem ugyanazok a hatások érnek minket, ezért lelkileg is egyre messzebb kerülünk. Ugyanúgy gyűlöljük, vagy szeretjük az illetőt, és megdöbbenünk azon, ha a másik érzései megváltoznak. Olyannak akarjuk megtartani ismerőseinket jó emlékezetünkben, amilyennek az utolsó találkozáskor láttuk őket. A tudomány így írja le a pofára esést.

Egy ideig csak hallgattak. A pincér közben kilibbent a teraszra, és felvette a postás rendelését. Csak egy szódát kért, sok jéggel, a meleg miatt.

– Ilyenkor nem is a vízre vágyunk, hanem a hidegre – magyarázta. - „Ha csak ilyen közhelyek jutnak eszembe, legközelebb meg sem szólalok” – gondolta aztán a postás. Kellemetlenül érezte magát.

Az író csak bámult valahova a semmibe, és mintha nem is ő kérdezte volna, hanem az a riadt, kicsi gyerek, aki maradt belőle a levél után, megszólalt:

– Ezt megtaláltam volna a recepción is.

– Nem akartam, hogy egyedül legyen, amikor megkapja a rossz hírt.

– De hát nem tudhatta, mi van benne! – rökönyödött meg az író.

– A postás mindig pontosan tudja, mit kézbesít. Ennek a nőnek az írását már láttam jó párszor. Ez a mai utolsó levél-írás, nem nehéz felismerni. A betűk lendületéből, a címzés elhelyezéséből, abból, hogy egyszer csak nem ír feladót valaki, a levél tapintásából, illatából és gyorsaságából sok mindent megtudni. És nem véletlenül nevezik kézbesítésnek a levél átadását. A kéz is nagyon beszédes, ami átveszi.

– Ilyesmikkel foglalkozik?

– Sorsokat találok ki a levelekhez. Van rá épp elég időm. Na meg kilométerem.

– Engem minden érdekel, egyszer majd meséljen erről! – kérte az író, még mindig ugyanúgy bambulva.

– Tudom, jegyzetel.

– Az lehet, hogy épp most döglök meg, ennek ellenére itt ülök a teraszon az egyik asztalnál, és arról beszélgetek, hogy mi fán terem a levél-jóslás?

Az idősebb pincér kihozta a szódát. Ittak, az író a maradék hideg kávéját. Utána a csésze alján összegyűlt barna szemcséket számolgatta.

– Folyton mozognak. Az Istennek se lehet megszámolni őket!

– Figyeljen! – szólt közbe a pincér. – Tudok egy verset, ami épp ide illik. Egy Szmirneszki nevű, fiatalon elhalt költő műve.

– Szmirneszki...bolgár? – vonta fel a szemöldökét az író.

– Az.

– És miért halt meg olyan korán?

– Tüdőbeteg volt.

– Van valami megmagyarázhatatlan összefüggés a tüdőbaj és a költészet között. Talán a jóga adhatna választ erre az érdekes kérdésre. A levegővétel és az írás is önemésztő folyamat, állítólag. Lassan belélegzel, és égsz. Felégeted magad. Így is hívják, „lassú égés”. Az írók ezt ösztönösen művelik. Egyszer össze fogom állítani a megrendült egészségű poéták névsorát. De most elég a kalandozásból! Egy tüdőbeteg bolgár költőről van tehát szó. Valószínűleg épp erre van most szükségem. Halljuk!

A pincér zavarában hasához szorította a táskáját, szinte magához ölelte.

Ha éji tivornya után kimerülten

eléred az otthonodat,

s tombolva fölötted a holdtalan űrben

sorsod dühe-gunyja kacag, -

elő a poros masinát, s a szeszgőz

páráiban, a lila-kék

lángok sziszegő koszorúja felett főzz

magadnak erős feketét.

Ezen a ponton színpadiasan felemelte az egyik mutatóujját.

Ha bontod a kedves, a várt boritékot,

de a hír, ami jött, csupa fagy,

és tűnik a nő s vele tűnik a légyott,

ne hidd, hogy az ég leszakad:

hagyd futni a vágyad, a hited a lányban

s bársonyszeme éji ködét

és őrületed fekete viharában

főzz duplaerős feketét.

De ha tél szele rázza a lombtalan ágat

s rád támad az esti világ

s szobádba vihogva kisértetek, árnyak

néznek be az ablakon át,-

hessentsd tova szótlan az ifjui álom

hófödte halott seregét,

és főzd kis, csorba masinádon,

főzd, lassan, a feketéd.

Még ízlelgették kicsit a sorokat, az írónak ismét orrába szökkent a kávé aromája, aztán a pincér még hozzátette:

– Nem tudom, miért, de ez mindig megnyugtat.

– Azért, mert időmértékes – válaszolta az író, ismét elnézve valahová a terasz korlátján túlra. Pár másodperc múlva felkelt és visszavonult a szobájába.

A nő a szomszéd asztalnál nézte, ahogy eltűnik az épületben. A fiatalabb pincér az asszonyt figyelte.

•

Következő reggel a postás tüneményes, új boríték-címzési módszert mutatott az írónak. Ugyanúgy ültek, a nő a tegnapi helyén, az író a szomszéd asztalnál. A háttérben a fiatal pincér figyelte a fejleményeket.

– Tegnap a főpostán a nevemre hagytak egy borítékot, amire szabályos bélyeg volt ragasztva, címzés helyett viszont az illető leírta, hogy merre menjek. Kíváncsi voltam, mi sül ki belőle, úgyhogy elindultam, amerre kellett. Nem mondom, hogy nem tartottam egy rablástól, ezért csak munka után vágtam neki. A végén kint jártam a körzetemből, majdnem eltévedtem, de megérte. Utcáról utcára leírta, hogy merre menjek, egészen fel, a hegyoldalba kellett vinnem a levelet, a romokhoz. A végén várt egy zacskó madáreledel a park egyik padján, azzal az üzenettel, hogy bontsam ki a levelet, mert nekem szól. Tényleg nekem szólt. Az állt benne, hogy úgyis mindig sietek, most az egyszer üljek le, etessem a galambokat, és várjam meg a naplementét, meg azt, amikor felgyulladnak a város fényei. Mondhatom, impozáns látvány! Mint egy hatalmas óceánjáró, világító kabinablakokkal. És a legjobbat még nem is mondtam – hadarta izgatottan a postás. – Találkoztam egy asszonnyal, minden este arra sétáltatja a kutyáját. Dorine-nak hívják.

– Ma is találkoznak?

– Ma is találkozunk.

– Ez jól hangzik… Szóval az illető leírta, hogy merre vidd a levelet.

– Lépésről lépésre.

– Ki volt az?

– Nem tudom, nem volt a borítékon feladó.

– Valamelyik rajongód lehetett. Egyszer valaki nekem is segíthetne, legalább annyit, hogy merre induljak.

– Egyszer majd magát is kézen fogja valaki, és megmutatja azt a helyet, ahová meg kell érkeznie, ebben egészen biztos vagyok.

– És tényleg pihent?

– Pihentem. De most már rohanok, még van nálam két nyugdíj. És vennem kell madáreledelt vagy valami perecet is. Nem tudom, ki lehetett, de nagy jót tett velem.

Miután elment, az író felhörpintette a maradék kávéját, és felcsapta a jegyzetfüzetét.

– Ez bejött! – mondta.

A fiatalabb pincér letette elé az újabb kávét.

– Nem tudom, merhetem-e…

– Merd! Mindig, mindent! Lehet, hogy soha többé nem lesz rá alkalmad.

– Értem… Szóval, lenne ez a lány Stuttgartban…

•

– Na mondja, kije írogat? – szánta meg az író a szálló kevés számú vendége közül az egyiket, egy huszonéves fiatalembert, aki már percek óta kerülgette az asztalát. – Esetleg maga?

Amaz egy zaklatott állapotban lévő papírcsomót tett az író elé, aki kezébe fogta az első gépelt oldalt és hunyorogva olvasni kezdte.

– Lassan fog menni, fent felejtettem a szobában a szemüvegemet – mondta, és szabad kezével hellyel kínálta a fiatalembert. Az nem értette a mozdulatot, vagy nem mert leülni, mindenesetre állva maradt. Az író átolvasott hármat-négyet az irományok közül, meghatározott időközönként sóhajtott egyet. Ezalatt a másik feszengve állt mellette. Az író nem próbálta meg még egyszer leültetni, kicsit már örült is neki, hogy nem tanyázik mellette majd hosszú ideig.

– Nos? – kérdezte az ifjú vendég.

– Bűn rosszak. Ez a rím, látja – a fiatalember közelebb hajolt. – Ez valami egészen tehetségtelen.

Az önjelölt költő gerincében kijjebb engedett a rugó, felegyenesedett.

– El kellene, hogy söpörjön az asztaltól, de nem elég átütő, nincs megszenvedve. Nem munkál benne az az ősi, mindent átható kényszer, hogy belepusztulok, ha nem írom le. Nem szenesedett össze gyémánntá a fájdalom. Az igazi versen, az élményen akár évekig is vajúdhat az ember. Ez még szigorúan nem vers, de már van köze hozzá, míg végül szinte egyetlen pillanat alatt tör elő belőle. Akkor aztán kapkod toll, papír vagy akár szalvétadarabok után.

– Maga így ír? – kérdezte halkan a fiatalember.

– Így. Szerelmes volt, amikor ezt írta? – és ujját végighúzta két verssor alatt.

– Még mindig az vagyok.

– Nem. Ez a nő csak tetszik magának. Pont stimmelnek. Legfeljebb szereti vagy megszokta, leélik egymás mellett az életüket, mert ez tűnik a leglogikusabb megoldásnak. De nem szerelmes belé, azt semmiképpen nem mondanám… Egyébként ügyesen ír, csak mesterkélten.

– Azt mondja?

– Ne gondolkodjon, kombináljon, ne tartsa magát a saját maga által szabott szabályokhoz. Írjon és szeressen!

A fiatalember visszakapta az iratcsomót. Látszott, hogy még nem dolgozta fel a hallottakat, tétova lépésekkel vágott át az asztalok között.

– Maga nagyon kegyetlenül bánik az emberekkel – szólalt meg az író mellett a nő. A szomszéd asztalnál ült, ahogy az már napok óta megszokott volt…

– Rengeteg időt spóroltam neki. Ha nem akar eléggé írni, akkor most elvettem a kedvét az egésztől, és megmenekültünk egy újabb középszerű verselőtől. Ha viszont már elég elhatározott, akkor ez a pofon megkímélte legalább négy-ötévnyi útkereséstől.

– Milyen egy elsöprő vers? Ezt mondta neki ugye, elsöprő?

– Olyat én már nem tudok. Csak amiben van már egy kis fanyar fájdalom.

– És az milyen?

– Most rögtön akarja?

– Miért ne?

Az író pár másodpercnyit gondolkodott, mintha csak az első egy-két szót keresné, vagy a témát, amire felfűzi a mondatokat egy gyors mozdulattal.

– Hol vannak a nők, kiket költők hexameterei szabtak alakra, istenekkel egy napon, akik állandóak és biztosak voltak, akár a világítótorony a tenger útvesztőinek partjain, akik hazavonták a görbeorrú hajókat pusztán a várásukkal, s akiknek még ma is nyugodtan csengenek időmértékes neveik?

Ezzel volt vége a napnak a kis francia fürdővárosban, csak még a hullámok sustorogtak odalent a parton, meg a szél iramodott neki újra és újra, mintha nagyon oda akarna érni valahová, de nem bírta volna szusszal a rohanást.

•

– Két alapvető módszert ismerek a nők behálózására. Az egyik, hogy az ember beveszi magát a nyári hónapokban valamelyik nyaralóhelyre, és ki nem mozdul onnan a világ minden kincséért sem. Vigyázzon, az a lépcső mozog! Jómagam már ezt a módszert részesítem előnyben. Kényelmesebb.

– Pedig nem kell panaszkodnia. Csak a lexikonokból tudom, hány éves.

– Ó, köszönöm. Ne hozzon zavarba!

– Miért, csak férfiak bókolhatnak?

– Nem, sőt meg kell várni, amíg a nő jelzi, hogy mit is akar.

– Maga nem viszi kicsit túlzásba az elméleti munkásságot? – nevetett a nő.

Az író megállt, és letépett egy levelet a parti sétányra vezető lépcsőn egy rejtélyes és kacifántos, latin nevű fáról. Elmorzsolta a levelet három ujja között, és megszagolta. Csukott szemmel élvezte az illatát.

– Ezek nem elméletek. Tapasztalatok.

– Értem – mondta a nő. – És mi a másik módszer?

– Utazgat az ember. Lényeges, hogy cél nélkül, szinte kóborolva. Hagyva, hogy megtörténjenek a dolgok, hogy felfigyeljenek ránk a nők. Szigorúan tilos szemkontaktust keresni, türelmesen ki kell várni, amíg provokálnak erre. Ilyenkor városról-városra kell járni, és ha érdemes, az egyikben ott maradni. Ha pedig mennünk kell, mert nem történik semmi, legyen hozzá erőnk.

– Gyakran csinálta ezt?

– Alig párszor. Nekem kapitális nagy szerencsém volt. Viszonylag korán megtaláltam, akit meg kellett találnom. Egy évszázadban élünk, egy országban, még egy városban is. Ez olyan fokú mázli, amit csak az tud értékelni, egyáltalán felfogni, akivel megtörténik.

•

A fiatalabbik pincér kopogott az ajtón. Az író lehajtotta a laptop képernyőjét, megdörzsölte a szemeit, pislogott két nagyot, és felkelt kinyitni az ajtót.

– Gondoltam, szólok – mondta zavartan a pincér.

– Miről? – hajolt közelebb az író, utánozva a másik suttogó hangját.

– Elment vitorlázni… az egyik vendégnek van a kikötőben egy jachtja, állítólag minden nyárutón itt van… egy amerikai.

– Egy amerikai.

– Az.

– Köszönöm.

Becsukta az ajtót, elindult vissza az íróasztal felé. Mosolyogva csóválta a fejét. Visszafordult és újra kinyitotta az ajtót.

– És mi a helyzet Stuttgartban? – szólt ki gúnyosan a folyosóra.

•

Aki ősszel utazik nyaralóhelyre, az időt akar hagyni magának az életre. Öntudatlanul is a legegyszerűbb emberi cselekvésekké bontja szét a mindennapjait. Vonatra száll, hogy ide jusson, nem siet, kiélvezi minden percét, mert tudja, hogy az utazás egyébként ma már csak közlekedés. Becsomagol, ötször ellenőrzi, hogy a jegye rendben van-e, könyvet is rak a bőröndbe. Taxit fog, megadja a címet, elfoglalja a szobát. Előveszi a világgal szembeni érdeklődését, ami fiatal korából még megmaradt, egy kis kavicsszerű tárgy, amit simára koptatott a rutin. Előveszi valahonnan a vasalt ingek alól.

•

A nő az amerikaival ült a teraszon, gyakran nevettek. Rajtuk kívül nem sokan ücsörögtek még kint, a felerősödött szélben. A fák koronája olyan csálén állt, mint a hínár a tavak hullámzó parti vizeiben. A fiatalabb pincér kávét hozott ki, először a nő elé rakta le, majd átnyúlt a férfi fölött. A mozdulat ügyetlen volt. Megbillent a csésze, szinte az egész lé az amerikai ölébe ömlött.

– Majd bocsánatot kérek tőle – mondta kicsivel később az író a nőnek, miután odaült az asztalához, az amerikai helyett, aki a szobájában keresett száraz nadrágot.

– Mennyit adott a pincérnek?

– Adni? Semmit, szívesség volt. Néha segít nekem ebben-abban.

– Pedig maga ellen fogadott, azt tudja? A másik pincérrel.

– Azt hiszem, ez törvényszerű.

A nő felállt, indulni készült. Az író is felpattant.

– Meg sem kérdezte, mi vagy ki volt a fogadás tárgya – jegyezte meg a nő.

– Kétségtelen. Lebuktam – a nő után szólt. – Vacsoránál látom?

– Talán – válaszolta a nő. – Semmi sem lehetetlen.

•

– Te, a nő bement az író szobájába! – mondta izgatottan a fiatalabb pincér a kollégájának. – Elbuktam ezt a fogadás-dolgot. Én nem gondoltam, hogy…

– Egészen biztosan láttad bemenni hozzá? – tette le az evőeszközt az idősebb pincér. Vacsorázott, hátul a konyhában.

– 214-es. És még segítettem is nekik, ha jól meggondoljuk.

– Mikor ment át?

– Öt perce.

Az idősebb pincér megtörülte a száját a szalvétával, és otthagyta az ételt.

– Most hová mész? Meg kell beszélnünk…

– Felmegyek.

– Hová? – ugrott fel a fiatalabb pincér is.

– A 214-esbe – mondta a másik. – Még lett volna két nap. Vagy három. Csütörtök van, ugye?

– Az. Most tényleg felmész? – loholt utána a fiatalabb pincér. – Gyertyát tartani, vagy mi a francnak?

Az idősebb pincér megfordult, összeütköztek. Idegesnek látszott.

– Sokat kell még tanulnod a világról. Emlékszel, hogy ezt hányszor mondtam már neked? És most hagyjál!

A fiatalabb pincér a faképnél hagyottak megbabonázottságával nézett utána, amíg el nem tűnt a folyosó kanyarulatában.

•

– Rosszul lett, Pierre! – mondta aggódva a nő a benyitó pincérnek.

– Ugyan, csak a szokásos – intett az író, aki a hátán feküdt az ágyban. – Nincs ok az ijedelemre.

– Egyre gyakrabban – mondta a nő.

– Mit tudok tenni? – kérdezte a  pincér.

– Pierre… – mondta az író lemondóan.

– Ezt most nem tudjuk befejezni, drágám – fogta meg az író kezét a nő.

– Én sem akarom. Nem akarok nélküled már egyetlen pillanatot sem. Olyankor nem működik a világ.

– Ez volt a huszonnyolcadik – mondta Pierre szomorúan. – Azt hittem, amíg élek, újra és újra el fognak jönni szeptemberben, hogy eljátsszák. Hogy megint úgy legyen, mint akkor…

Az író nehezen vette a levegőt, a felesége fogta a kezét, Pierre pedig nézte őket tehetetlenül. Az író az ágya melletti szekrényre mutatott, egy könyvre. A pincér felvette a könyvet, biccentett és szó nélkül távozott a szobából.

– Az az ötlet a borítékkal, hát tudod… egyre kifinomultabbak a módszereid – mondta a nő, mikor egyedül maradtak.

– Jövőre valami igazán nagy dologgal készülök – mondta halkan az író, és mindketten igyekeztek kerülni a másik tekintetét. Odakint, az ablak keretén túl a fákat most is cibálta a szél, mindent elborított a vörös hervadás.

Pierre a folyosóra érve kinyitotta a könyvet. Fordításkötet. Dedikálásként csak ennyit írtak bele, hatalmas betűkkel: „Kedves Pierre! Köszönjük.”, és két aláírás. A könyvjelzőt egy magyar költő versének átdolgozásánál találta. Beleolvasott, valahol a negyedik-ötödik sornál ezt találta:

„De miért a vidám pompa? Mért

öltözködöl halál előtt a fényes

bíbornokoknak, részeg szeretőknek,

ifjú dühnek, kigyulladt lázadásnak

harsány színébe?”

A konyhába érve a pincér leborította a mosogatóban álló tányérok tornyát, hogy az egész nyüzsgő és áradó világ hallotta a csörömpölést és nem csak a mosogatófiúk álltak meg egy bántóan süket másodpercre, de talán a sirályok, a hullámok is, meg a levelek himbálózása az ágak között. Azoké, amiket olyan jó szétmorzsolni az ujjaink között, mert fenséges, bódító illatuk van.

Senki nem értette, mi baja van.