ÚJ MEGJELENÉS - Földvári István: A semmi tíz százaléka

Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű férfivé változva találta magát az ágyában. Szokatlanul kemény, az ágy göröngyeihez egyáltalán nem alkalmazkodó hátán feküdt, és ha kissé fölemelte a fejét, meglátta lapos, szőrliget borította hasát, amelyen alig maradt már meg végleg lecsúszni készülő paplana. Nem tudta, mit kezdjen testének szinte önálló tartozékaival, amikor a megszokott lendülettel fel akart ülni, feje a gyenge nyakizmok miatt hátranyaklott, a kezeit sem tudta, hogyan kellene használnia, ezért oldalra billent. Esés közben vékony lába tehetetlenül kapálózott szeme előtt. A padlón feküdt és sajgott mindene.

 Később – miután úgy-ahogy feldolgozta az első sokkot – összekuszálódott ujjainak suta mozdulataival áttelefonált egy barátjának, aki születése óta férfi volt, hogy hozzon már neki egy váltás ruhát.

– Át kell mennem a menyasszonyomhoz, elmondani neki, mi történt – mondta a barátjának, mikor az már az ajtóban állt. – És be kell néznem a Céghez is… És valahogy meg kell tudnom, miért is van ez az egész.

Mikor azt mondta, egész, végignézett magán. Ekkor kapta a második sokkot.

– Azt mondják, hogy aki egyik napról a másikra férfivá válik, sosem tudja megemészteni. Örökké csak arra gondol, bárcsak az lehetne, ami előtte volt – jegyezte meg a barátja, és tapintatosan behúzta maga mögött az ajtót.

Gregor Samsa a tükör elé állt és csendesen sírni kezdett. Megtapogatta a ruhadarabjait, ujjait szétnyitotta, majd újra becsukta. A nadrágja egyik zsebében pénzt is talált. Ügyetlen mozdulatokkal átpörgette a bankjegyeket, elpotyogtatta az aprót. Gurgulázó, görcsös röhögés jött rá, le kellett ülnie a földre, hanyatt feküdt, lábait felhúzta, mint egy döglött bogár, és hintázott meggörbített hátgerincén. Nevetésének könnyei összekeveredtek az előbb sírt nedvességgel.

Jegyet váltott az első buszra, ami menyasszonyának háza felé járt. Elmentek neki hazulról, úgyhogy egyelőre nem tudott jobbat kitalálni. A lépcsőn nehezen szállt le, szinte lebucskázott rajta, és amíg a ház elé ért, többször megbotlott a saját lábaiban. Csengetésére a lány anyja nyitott ajtót és elállta az útját, mert természetesen nem ismerte fel.

– Gregor vagyok! – mondta az idegen az ajtóban. – Gregor Samsa.

– Úristen, mi történt?! – riadt meg a nő.

– Még nem tudom pontosan. Először ide jöttem, útba esik, meg egyébként is. Betelefonáltam a Céghez, délután be is nézek, akkor majd többet fogok tudni. Ő itthon van?

–  Épp nincs… gyere be, Gregor és... nem is tudom, várd meg!

– Köszönöm – mondta Gregor, és csaknem átesett a küszöbön, mert nem emelte elég magasra a lábát.

A lányra hiába várt, többször üzent, hogy itt van, ott van, amott van, ekkor vagy akkor érkezik, de folyton közbejött valami.

– És mond, Gregor, ez végleges? – kérdezte a lány anyja.

– Attól tartok. Az egész olyan, mint egy lidércnyomás.

A kedves mama lógott a telefonon, nem fért hozzá a kagylóhoz, hogy beszélni tudjon a lánnyal. Amikor Gregor beletörődött, hogy alighanem aznap délelőtt el fogják egymást kerülni – vészesen közeledett a Cégnél megbeszélt időpont –, indulni készült.

A lány anyja nem marasztalta, de azért kikísérte az ajtóig. Kíváncsian kilesett, van-e odakint valaki.

– Amint hazajött, szólok neki, hogy hívjon fel! – nyugtatta meg, aztán kitessékelte a bejárati ajtón.

Gregort a buszmegállóban tucatnyi fotós várta.

– Tényleg itt van! – kiabálták. – Tényleg itt van!

Korábban is naponta készültek róla felvételek, ahogy különböző nőkkel fürdik a tengerparton, nevet elázva egy partin vagy a nyelvét öltögeti az újságírókra egy jótékonysági rendezvényen. De ez most más volt, ez alkalommal először mutatkozott előttük úgy, mint férfi. Igyekezett eltakarni az arcát, utat vágott magának közöttük, a töltődő gépek szinte az agyában vijjogtak.

Futva érkezett meg a háromsaroknyira lévő taxiállomásra, a kitartóbb fotóriporterek még mindig a nyomában voltak, így azt is lekaphatták, ahogy beszáll és bemondja a címet. Visszanézett rájuk a hátsó ülésről, miután elindultak.

Minden pénze ráment a taxiútra, csak némi aprója maradt volna, azt inkább odaadta a sofőrnek. Ügyetlensége miatt megint elgurult néhány tantusz.

A Cég toronyházának bejáratánál megállította a biztonsági őrség.

– Gregor Samsa vagyok! – mondta ekkor már ingerülten. A nap folyamán már másodszor kellett bemutatkoznia, többször, mint eddig egész életében összesen.

– Ja, hallottunk róla – mondta megértően, mintegy megengedően az egyik biztonsági, s utat engedett neki a lift felé. Gregor Samsa évekkel később egyszer úgy emlékezett vissza erre a momentumra, mint amikor utoljára jutott be viszonylag akadálytalanul valami előkelő helyre.

Az Igazgatótanács termében Ryan Ebwelle-Pattersonon kívül ő volt az egyetlen férfi, a többiek a szokásos módon néztek ki, és rögtön észrevette, hogy az elnökhelyettes helye üresen maradt a Cézanne alatt. Volt még egy-egy Van Gogh és Klimt festmény is a tárgyaló falain, Gregor csak az utóbbinak tudta a címét. A Danaé volt. A maguk idejében mindhárom festő férfiként élt, ma persze képeik eladása révén egy másik társadalmi osztályhoz tartoznának.

– Nos, akkor kezdhetjük is! – nyugtázta érkezését a vállalat jogásza, miután megütközve végigmérte Gregor Samsát.

– Mi történt Arthúrral? – kérdezte Gregor.

– Arthur öngyilkos lett ma éjjel a villájában, miután értesült a fejleményekről.

Ezt nem kommentálta senki. Minden további bevezető vagy megemlékezés helyett az ügyvéd belevágott a közepébe.

– Kaptunk egy képeslapot Barbadosról cégünk egy korábbi jó ismerősétől, a Kilgore, Kilgore & Westerfeld befektetési tanácsadó cég vezető brókerétől. Nagy vonalakban arról ír, hogy boldog, mert közelebbről meg nem határozott helyen vett egy parti házat, és ezentúl minden idejét kedvenc írója, Kurt Vonnegut tanulmányozásának szentelheti. További minden jót kíván. Hát, ennyi…

Gregor – aznap már másodszor – röhögőgörcsöt kapott. Ebwelle-Patterson zavartan bámult maga elé, valahová az asztal alá.

A gyorsliftben egyetlen szót sem szóltak egymáshoz, csak a portánál kérdezte meg Gregort a cég egyik jogásza, amikor az megtorpant, s nem követte őket a parkoló felé vezető úton.

– Hol a kocsid?

– Reggelre eltűnt a sofőröm, és én… ugye… érthető okokból nem tudom, hogyan kell vezetni – emelte fel mindkét kezét. Tenyereit megforgatta az ügyvéd előtt.

– Vagy úgy! – válaszolta a jogász, és hosszas procedúra árán ismét irányba állította magát, a jobb alsó csücskét először nagy igyekezetében maga alá gyűrve.

– Mondtam neked is, Arthúrnak is hányszor, hogy több csücskön kell állni – aztán eszébe jutott, mennyire tapintatlan dolgot mondott. – Úgy értem, nem jó egy befektetésben tartani a pénzt.

A korábbi vezetőség tagjainak Audi A10-esei elegánsan kanyarodtak fel a mélygarázsból. Szélvédőjükön visszatükröződtek a szemközti felhőkarcolók.

– Mint egy autóreklám – gondolta Gregor. Intett feléjük, mikor elhaladtak mellette. Az Audik első ülésein a sofőrök nem figyeltek rá, a vezetéssel voltak elfoglalva, hátul pedig a zsákok észre sem vették. Hátradőltek kényelmes üléseikben és élvezték a suhanást, ahogy a gyorsulás hozzányomja a zsákon belül a befektetési jegyeket az állampapírokhoz, meg vállalati részvényekhez, ékszerekhez. Gregor nosztalgiával gondolt vissza erre az érzésre. Ugyanekkor pokoli fájdalommal nyomta gyomrát egyéb belső szerveihez valami lendületes erő. Éhes volt. Kezeit ügyetlen mozdulattal szorította a hasára.

– Ó! – adott ki idétlen hangot. Utálta, hogy van teste, és hogy ezek szerint teljességgel önálló életet él.

Hazaérve – este volt már, hiszen jobb híján gyalog vágott át a városon – épp az utolsó költöztető kamion fordult ki házának kapuján. A házba bejutott, pedig szentül hitte, hogy azt is lezárták. De a ház az apja nevére volt íratva. Az apja négy éve meghalt, és az örökösödési huzavona annak rendje és módja szerint lezajlott. A számítógépes nyilvántartás következetesen visszajavította az idősebb Gregor Samsa születési évszámát a tulajdoni bejegyzésen. Egy idő után nem erőltette tovább, annak idején adóügyi szempontból is igencsak megérte ez a kis kavarodás, és lustaságáért most is csak áldani tudta az eszét.

Pontban ekkor menyasszonyának anyja ezt mondta a lánynak:

– Gregor teljesen elszegényedett.

– Minden pénzét elveszítette? – kérdezte naivan a lány.

– Általában úgy szokták. De ne aggódj, már felhívtam egy másik zsákot, pizzalánca van Európában. Biarritzban figyelt fel rád, én akkor nem szóltam, mert Gregorral voltunk ott, és nem lett volna stílusos, de azért anyád figyel és mindent megmegjegyez, ami a javadat szolgálhatja. Telefonon beszéltem vele, és sejtetni engedtem, hogy vége a kapcsolatodnak.

– És mit szólt?

– Örült neki. Szerintem holnap találkoznod kellene vele.

– Holnap?! – döbbent meg a lány.

– Apróra kidolgoztam az egészet – melegedett bele az anyja a szervezésbe. – Azt a kivágott fekete ruhádat veszed fel…

Arthur, az egykori elnökhelyettes temetése meglehetősen puritánra sikerült. Gregor volt az egyetlen, aki a papon és a sírásókon kívül tiszteletét tette a szertartáson. Az özvegynek programja volt. Gregor hazaténfergett hatalmas, üres házába, egész éjjel nem aludt pár perces ájulásoknál többet. Minduntalan azt a jelenetet látta maga előtt, hogy egy sírgödörbe üres zsákot dobnak, az alávitorlázik a mélybe, aztán pillanatnyi késedelem nélkül elkezdik rákaparni a földet láthatatlan kezek. Pedig Arthur már férfi volt, amikor fejbe lőtte magát – valljuk meg őszintén, mi értelme lett volna ily módon megpróbálnia végezni magával, ha másként alakul –, és a temetése is ennek megfelelően zajlott.

Gregor kedélyére amúgy is erősen hatással volt, hogy szűnni nem akaró izomláz gyötörte, friss izmai puszta létükkel is kínozták új gazdájukat.

A jókora, kastély méretű házból megpróbált pénzt csinálni, kiadta volna, de mivel nem az ő nevén volt, és hivatalosan semmi köze nem lehetett az ingatlanhoz, nem tudott számlát produkálni. Egyik nap egy limuzinból jókora zsákot segített ki sofőrje Gregor kocsibejárójára. A zsák felgörgette magát a lépcsőn, és a sofőr becsöngetett.

Igen kedvező ajánlattal állt elő a zsák, ami Gregort bizony gondolkodóba ejtette, és ezért az ajánlatot csak hosszas vívódás után utasította vissza. Nem akarta, hogy zugkaszinóként használják a házát, az ötlet annál jobban felháborította, minél inkább világossá vált előtte, hogy jelen helyzetében nem létezik számára más megoldás. Kért egy nap gondolkodási időt. Ezen az éjszakán megint nem aludt túl sokat.

Hónapokig ment ez így, nem találta a helyét, nem kapott munkát, igaz, nem is törte össze magát, hogy szerezzen. A régi ismerőseit kereste, hasztalanul. A klubjába többé nem engedték be, kívülről, az utcáról nézte, hogyan cigarettáznak és beszélgetnek egykori vacsorapartnerei. Jonas Ledbetter, aki nyolc év alatt a negyedik pártban politizált, egyszer csaknem államelnök lett, most folyt ellene hűtlen kezelés vádjával büntetőeljárás. Christian Plewinski, aki két hete úgy megverette testőreivel a feleségét, hogy annak szilánkosra tört a járomcsontja, valamint a város újságjainak nyolcvan százalékát birtokló Zhane Hagara, aki minden új ismerősének elmondta a következő idézetet: „Tudják, olyan ez, mintha engedélyt kaptam volna, hogy pénzt nyomjak magamnak.” De soha nem tette hozzá, valójában kitől is származik, mert azt nem volt képes megjegyezni.

– Roy Thomson mondta – formálták a mondatot némán Gregor ajkai. Nézte jól szabott zsákjaikat, érezte a márkás ruhaanyagokat, ahogy rásimulnak a bankókra, csekkfüzetekre és kövekre – szánalmas módon azt képzelte, hogy saját, immár férfivá lett testére is – és tudta, hogy merre futnak a jól rejtett szegések, amelyek még kívánatosabbá tették a zsákok domborulatait.

Nem volt boldog, amíg a közelükben keringett. Nem ismerték meg, vagy ami még rosszabbul esett neki, sajnálkoztak, miután bemutatkozott nekik. És soha nem hívták vissza, pedig minden egyes alkalommal megígérték. Nem adta fel, a nyakukra járt. Mindeközben gyakorlatilag nyomorgott, esténként hazament a visszhangos, függönyök nélküli hodályba és kartondobozból ette a pizzát a földön, de csak akkor, ha a pizzát késve hozták ki, és ezért ingyen megkaphatta.

Helyzete egyetlen szempillantás alatt változott meg ismét, most már véglegesen. És ebben ő is tevékenyen részt vett, nem csak megtörtént vele, hogy mint amikor egyik reggel felébredt, és más hevert az ágyában, mint aki este lefeküdt oda. Egy újságcikk változtatta meg az életét. Elolvasta, majd felhívta a zsákot és kiadta neki a villát, csináljon ott, amit csak akar. Így továbbra is egyszerű férfi maradt ugyan, de kapott annyi pénzt, ami elég volt saját maga számára, trükkök nélkül ehetett, ihatott, megvehetett mindent, amire szüksége volt, még egy tévét is beszerzett. A pénzből félre is tudott rakni havonta. Hallotta, hogy mások is így csinálják. Azt vette észre, hogy a férfiak gyalog, busszal vagy kisebb, öregebb kocsikkal járnak. Beszerzett egy hasonlót, egy távol-keleti modellt, aminek nem tudta megjegyezni a nevét. Idővel ezzel az életmóddal is felhagyott, és keresett magának egy állást, a bérbe adott házról igyekezett elfeledkezni. Igaz, ahhoz nem volt ereje, hogy a számlájára havonta megbízhatóan érkező pénzhez ne nyúljon hozzá.

Az életét megváltoztató cikkben a lányról és férjéről írtak. Először látta a lányt, mióta férfivá változva találta magát azon a borzalmas reggelen. Egyszerűen nem engedték a közelébe. Ezek a hónapok szinte kiestek Gregor emlékezetéből. Amint vége volt egy sikertelen napnak, agya jótékonyan kitörölte a kudarcokat, hogy önbecsülésének maradékait megóvja. Gregor lebegett valahol álomvilága és a valóság között, minden reggel azzal a biztos tudattal ébredve, hogy valami mégis változni fog. Nem érezte, mennyire ironikus ez a vágya. Követte a lányt, az utcán megpróbálta leszólítani, maradék pénzéből virágokat küldözgetett, de próbálkozása semmi eredménnyel nem járt. Ez a szerelem tartotta életben, váratlan, megkapó ötletei születtek a nő visszaszerzésére, miatta próbált foggal-körömmel ragaszkodni régi életének minden apró foszlányához, ezért kereste a régiek társaságát, ötleteivel bombázta őket, hátha valamelyiküktől kap egy kis induló tőkét. Csak egészen kevésre lett volna szüksége, és újra felépített volna mindent, ez rögeszméjévé vált. De nem segített neki senki.

A cikktől észhez tért, később azt mesélte barátjának, akitől annak idején az első váltás férfiruháját kapta kölcsönbe, hogy olyan volt, mintha a füle dugult volna ki. Leírták benne, hogy a lány és egy zsák házasságot kötött valahol Olaszországban, egy festői, romantikus kisvárosban. Házassági szerződésük értelmében a nő a válás után a zsák bevallott jövedelmének tíz százalékára tarthat igényt, valamint hogy a nászéjszaka után azonnal világ körüli útra indultak. A nevezetes éjszaka folyamán a Blick nevű lap fotósa, amely lap egyébként – Kurt Vonnegut hogy örülne, mondta barátjának, aki nem értette az utalást – Zhane Harada tulajdonában volt, természetesen a megfelelő anyagiak ellenében egy képet készíthetett a párról szeretkezés közben. A zsák még esküvői ruhájában volt, csak a nemi szerve látszott, ami azonban nem olyan nagy szám, mintha egy férfiról készült volna hasonló felvétel, tehát nem kellett tizennyolc éven felülieknek szóló magazinba rejteni a látványt. Különben is, az ilyen fotók már mindennaposnak számítottak. A zsákok nemi szerve az a kis nyílás, amin ki tud ömleni a készpénz, meg kitüremkedik rajta esetleg egy-egy csekkfüzet széle. Vivien anyaszült meztelen volt ellenben, a hátán feküdt és a lábával átölelte a zsákot.

A kép szakasztott úgy nézett ki, mint Klimt Danaéja.