Peter Marshall: Tombol a hold (részlet)

Igazi tinédzserlélek-felforgató, tabudöntögető regény a beatkorszakból

A főápolónő áttört a szavakból épült falon. Nem értette, miért ülünk magunkban, mikor a nappaliban egy kitűnő énekkar szórakoztatja a bandát, azok nagyszerűen mulatnak, mi pedig mindenről lemaradunk. Megmondtuk neki, hogy miért, ő erre sértődötten távozott, a kórus pedig dallott tovább, de mi – hála egynek-másnak – nem kellett, hogy hallgassuk.

Tél fútta be fagyosan a földet, már novemberben foglyul ejtette a házat.

Megkérdeztem Annette-től:

– Ugyan, mondja már meg, a józan ész szerelmére, mi fán terem a Rorschach-teszt!

– Tintapacnik – mondta. – Majd kipróbálom őket magán.

– Kipróbálja? Az jó lesz.

– Bár nem sokat értek hozzá. Csak nagyon jó pszichológusok értenek a tintafoltok nyelvén. De annyit talán nekem is megmutatnak, hogy milyesféle jellem.

– Megmondom én magam. Csapnivaló.

Betintázott egy ív fehér papírt, összehajtotta a pacán keresztül, aztán megint szétnyitotta.

– Mit lát benne? – kérdezte.

– Meztelen nőt – feleltem.

– Maga a nemiség megszállottja. Az a gyöngéje.

– Tudom. Születési hiba. Egyből randevúra csábítottam a bábát, amint világra segített.

Nevetett. Mintha ködben csengettyű szólna. Mindig nevetnie kellene.

– Hogy megy az írás? – kérdezte.

– Balról jobbra, ahogy általában.

– De komolyan. Befejezte már azt a történetet? Szerintem van benne fantázia.

– Áthúztam. Összetéptem.

– Miért?

– Nem volt jó. Bárgyú bonyodalom, még bárgyúbb jellemzés. Ügyetlenül indult, rosszul fejeződött be. A cím éppen nem volt rossz. Azt hiszem, akkor inkább már önéletrajzot írok. Éjszakáim az éjszakai ápolónőkkel, írta Bruce Pritchard. Már látom is a kirakatban. Csinos akt a borítón.

– Miért ne írhatna maga is önéletrajzot? – kérdezte. – Más is írt, aki szerencsétlenül járt.

– Mert egy se jó. Az önéletrajz-írás olyan, mintha az ember a tulajdon okádékában hemperegne nézőközönség előtt. Bolondnak bolond vagyok, de annyira még nem.

– Maga nem bolond – mondta. – Csak korlátot állít maga köré a furcsaságával, hogy egy kicsit távolabb tartsa a másik embert.

– Nem a korlát az egyetlen dolog, amit föl tudok állítani. És magát eszem ágában sincs távol tartani. Csak minél közelebb van, annál jobban áll. Mármint a korlát.

– Jó lesz, ha vigyáz – figyelmeztetett. – Még ki talál törni a mánia magán. Én hideg zuhanyt javallok.

– Ha pszichológus, ismerhetné az elfojtás ártalmait. Elszorítja a jó, öreg id torkát, lelohasztja a libidót. Csak nem akar ilyet művelni velem?

– Azzal kezdtük, hogy Rorschach-tesztet csinálunk. És már megint a nemiségnél tartunk.

– Egy pillanatra se tértünk el a tárgytól – mondtam. – Minden téma szexuális. Minden csupa nemiség. Szexuális szimbólumok világában élünk.

– Csacsiság. Ez nem komoly beszéd. Rengeteg dolognak nincs köze a szexualitáshoz.

– Mondjon néhányat – biztattam.

– Hát például... Most nem tudok. Kapásból nem megy.

– Látja? Mert minden az. A kebelforma sussexi domboktól a Man-sziget karcsú szarváig, a Szent Pál-katedrális kupolájától akármelyik templomtoronyig. Ez az egész bolygó egyetlen óriási szexuális szimbólum, amint pörög a tér hasában. Csak egyszer ki találjuk herélni azzal a bombával, aztán volt, nincs. Íme, egy lap az öreg Pritchard kincses kalendáriumából!

– Elég barátságtalan oldal – állapította meg a lány. – Ilyen rosszkedvű a könyv elejétől végéig?

– Nem, a könyv egyébként... illetve nagyrészt... tele van költészettel, ismerettel, bölcsességgel, kedvességgel, szabadsággal és szerelemmel. Szeretni tud mindent, még olyasmiket is, amit nehéz szeretni, mint például az ellenséget, a macskát, az anyóst, a torykat, az üdvhadsereget, a halált, a barátokat. A nagy homály világosabb felét, egy ujjnyit a kíntól innen, más szóval azt a helyet, ahol az emberi nem él. Ez van a könyv maradék részében.

– Engem véletlenül érdekel a könyve – mondta.

Többször figyelmeztettek, hogy járjunk templomba. De a főápolónő minden szipákolása és a három vénasszony helytelenítő pillantásai ellenére se mentünk. És nem feleltünk soha a pap arcának kérdőjelére sem, csak egymásnak.

– Magának mit jelent az Isten? – kérdeztem.

– Energiát. Az életerőt. Mindenben ott van, a legkisebb fűszáltól az emberig. A nagy közös nevező. A Genezis szerint Isten az embert tulajdon képére és hasonlatosságára teremtette. Mi Isten tükröződései vagyunk, a tükrök, amelyekben ő tükröződik. És a tükörkép meg a tükör ugyanaz.

– Érdekes elmélet – mondtam. – De érdekes a hagyományos kereszténység is.

– Nem. Az egy helyben topog. Nem ad teret a szabad, szárnyaló gondolatnak. Fölállít egy mennyezetet, a hitet, az alá állva az ember gondolhat, amit akar, csak eszébe ne jusson megkérdezni, minek a mennyezet, még kevésbé, hogy egyáltalán mi ez a mennyezet. De bizonyos mozgás, a gondolat nyomása egyre nyomja a mennyezetet, előbb-utóbb nagy lyukat tör rajta, és az egyház egyszer csak azt veszi észre, hogy hiába próbálja kétségbeesetten támogatni a falakat, az eső csak zúdul befelé, tönkreteszi a régi pergameneket, az egész pompát, a sok szép ruhát, a misztikumot, az a tiszta, kristálytiszta esővíz lemos minden port, elmos mindent, csak az életet nem.

– Az élet tisztelete inkább hindu vagy buddhista elv, nem annyira keresztény.

– De a nagy keresztényekben megvan. Schweitzer tiszteli az életet, minden életet. Talán úgy látja, hogy aki elpusztítja a legkisebb életerőt, az egész Istent pusztítja el. Az élet szent, mert az élet Isten. Isten élet. Különböző nevek alatt a kettő ugyanaz. Egyik sem teremtheti a másikat, mert hogy teremthetné valami önmagát? Ugyanaz a kettő. Két szócska, és több zűrzavar származott már belőlük, mint az egész emberi nyelvből együttvéve.

– Én eddig ateistának tartottam magam – mondtam. – Most nem tudom, mi vagyok.

Fordította: Bányay Geyza

A SZÖVEG FORRÁSA: Kriterion Kiadó, 1975