Mark Twain: Az egymillió fontos bankjegy (részlet)
Ahol hitel van, ott válság is van - Twain megmutatja az erkölcsit
Másnap
reggel tíz óra tájt rongyosan és éhesen vonszoltam magam a Portland
téren keresztül, mikor nevelőnője kezét fogva egy kis gyermek ment el
mellettem s egy hatalmas, pompás körtét - melyből csak egy harapás
hiányzott - lökött a csatornába. Természetesen azonnal megálltam, s szemem rátapadt a besározott kincsre. Csorgott a
nyálam, sóvárgott utána a gyomrom, egész lényem könyörgött érte. De
ahányszor megmozdultam, hogy felemeljem, valamelyik járókelő mindig
észrevette a szándékomat, s én persze felegyenesedtem, közömbös képet
vágtam s úgy tettem, mintha eszemágában sem volna a körtére gondolni. A
jelenet újból és újból megismétlődött, s én nem tudtam megszerezni a
körtét. Elkeseredésemben már-már elviseltem volna a szégyent s csaknem
felszedtem a körtét, mikor egy ablak csapódott ki mögöttem s valaki
kiszólt:
- Kérem, jöjjön be.
Tekintélyes
külsejű lakáj bocsátott be s egy pazarul berendezett szobába vezetett,
ahol két idősebb úr ült. Elküldték a szolgát s hellyel kínáltak. Éppen
akkor fejezték be a reggelijüket, s a maradványok láttára csaknem
elvesztettem az eszemet. Alig tudtam fegyelmezni magam az ennivaló
közelében, az öregek azonban nem kínáltak meg, s nekem lehetőleg jó
képet kellett vágnom a gyötrelemhez.
Nemrégiben
történt ebben a szobában valami, amit csak jó néhány nappal később
tudtam meg, de már most elmesélem önöknek. A két öreg fivér két nappal
ezelőtt meglehetősen heves vitába bonyolódott s végezetül megegyezett,
hogy a kérdést fogadással dönti el; az angolok mindig ide lyukadnak ki.
Bizonyára
emlékeznek rá, hogy az Angol Bank valamikor két, egyenként egymillió
font névértékű bankjegyet bocsátott ki, egy idegen országgal kötendő
nagy üzlet különleges céljaira. Az egyiket valamilyen oknál fogva
felhasználták s kivonták a forgalomból; a másik még mindig ott hevert a
bank páncélszekrényében. Nos, a fivérek beszélgetés közben
elmorfondíroztak, vajon mi történne azzal a becsületes és értelmes
idegennel, aki Londonba vetődne, itt nem ismerne senkit, s nem volna
más pénze, csak az az egymillió fontos bankjegy és nem tudna számot
adni róla, miképpen került a birtokába. Éhenhalna, mondta A testvér;
nem halna, mondta B testvér. Nem váltathatná fel a bankban vagy másutt,
mondta A testvér, mert a helyszínen letartóztatnák. Így folyt a vita,
míg B testvér azt mondta, hajlandó húszezer fontba fogadni, hogy ez az
ember legalább harminc napig megél ebből a millióból s nem kerül
börtönbe. A testvér állta a fogadást. B testvér elment a bankba és
megvette a bankjegyet. Ilyen az angol természet: szarvánál fogja meg a
dolgot. Aztán lediktált egy levelet, melyet egyik alkalmazottja másolt
le gyönyörű gyöngybetűkkel s a két fivér egész nap az ablakban ült s a
megfelelő emberre vadászott, hogy átadhassa neki.
Jó
néhány becsületes arcot láttak, de ezek nem voltak elég értelmesek;
sokan mindkét tulajdonsággal rendelkeztek, de nem voltak elég
szegények, vagy ha igen, nem voltak idegenek. Mindig hibázott valami,
míg én arra nem vetődtem; engem minden szempontból megfelelőnek
találtak s így egyhangúlag megválasztottak, s én most töprenghettem:
vajon miért hívattak be. Kikérdeztek személyes viszonyaimról s
hamarosan megtudták a történetemet. Végezetül közölték, hogy
alkalmasnak találnak. Tiszta szívemből örülök, feleltem, de szeretném
tudni, miről van szó. Erre egyikük lezárt borítékot nyújtott át nekem s
azt mondta, a magyarázatot megtalálom benne. Ki akartam nyitni, de
megállított: vigyem a lakásomra, olvassam át gondosan, ne kapkodjak és
ne siessek. Zavarban voltam s meg akartam kissé beszélni a dolgot;
hasztalan. Így hát búcsút vettem; bántott és sértett, hogy látnivalóan
valami rossz tréfa céltáblája lettem, de vállalnom kellett, mert
nyomorúságos körülményeim miatt zsebre kellett vágnom az ilyen gazdag
és hatalmas emberek sértéseit.
Most
már felvettem volna a körtét s megettem volna akár az egész világ
szeme láttára, de sajnos eltűnt; e szerencsétlen ügy tehát megfosztott
tőle s ez éppenséggel nem békített össze a két öregúrral. Mihelyt
elkerültem a ház láthatáráról, felnyitottam a borítékot s láttam, hogy
pénz van benne. Mondhatom, alaposan megváltozott a véleményem a két
öregről. Egy percet sem vesztegettem, zsebre csúsztattam a pénzt az
írással együtt és betértem a legelső olcsó étkezdébe. Soha életemben
nem ettem ilyen jóízűen. Mikor már több nem fért belém, elővettem a
pénzemet, kisimítottam, egy pillantást vetettem rá s csaknem elájultam,
ötmillió dollár! Kóválygott tőle a fejem.
Egy
teljes percig ültem így kábultan pislogva, mielőtt úgy-ahogy magamhoz
tértem. Pillantásom először a tulajdonosra esett. Szeme a bankjegyre
szegeződött, ő maga szinte kővé vált. Teste-lelke csupa imádat volt, de
úgy állt ott, mint akinek keze-lába megbénult. Azonnal észbekaptam s
az adott helyzetben egyedül értelmes megoldáshoz folyamodtam.
- Kérem, váltsa fel - mondtam s hanyagul odanyújtottam neki a bankjegyet.
A
tulajdonos lelki egyensúlya ismét helyrebillent, s ezerszeresen kérte a
bocsánatot, hogy nem tud visszaadni, s a világ minden kincséért sem
ért volna a pénzhez. Nézni akarta, állandóan nézni; nem tudott betelni
vele, hozzányúlni azonban nem mert, mintha valami szentség volna,
melyet szegény, közönséges porhüvelye meg sem érinthet.
- Sajnálom, hogy kényelmetlenséget kell okoznom - mondtam - de nem tehetek mást. Kérem váltsa fel; nincs nálam más pénz.
Nem
számít, felelte; nagyon szívesen felírja ezt a csekélységet a
legközelebbi alkalomig. Mondtam, hogy nem kerülök a környékre egyhamar;
nem baj, válaszolta, ő várhat, sőt, bármit óhajtok is, mindenben
mindig rendelkezésemre áll s hajlandó számlát vezetni, ameddig csak
kívánom.
Fordította: Szentkuthy Miklós
A SZÖVEG FORRÁSA: mek.oszk.hu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése