Moldova György: Baumgartner, az érzékeny kapus (részlet)
"Túlságos nyugalmával felingerelte még saját híveit is, a higgadtságáról és mértéktartásáról közismert Ferencváros közönségét."
Azt
még az MTK-drukkerek is elismerik, kedves uraim, hogy Ányos Fakírnál
nagyobb kapus soha nem állt be a három léc közé. Ma már az örök futballm e z ő kön véd, de ott fönn a Mennyország F. C.-ben is ő kapta az egyes számú kapusglóriát, kapuja mögött ott állnak és tanulnak mint tartalékok: Zsák, Zamora, Hiden.
Igaz, amíg élt, voltak ellenségei, mert Fakír túlságos nyugalmával felingerelte még saját híveit is, a higgadtságáról és mértéktartásáról közismert Ferencváros közönségét.
Már az rossz vért szült, hogy mikor kifutott a pályára, magával hozta a bélyeggyűjteményét, és két védés közben elmerülten rendezgette a különböző sorozatokat. Nem volt meccs, mely izgalomba hozta volna, bármilyen tét is forgott kockán. Mikor a Világkupa döntőjében 0 : 0 állásnál a Penarol tizenegyeshez jutott ellenünk, a mentők ingajáratban közlekedtek a Népstadion és a Rókus kórház idegosztálya között, egyetlen ember maradt csak nyugodt: a Fakír. Rövid türelmet kért, amíg meghallgatja zsebrádióján a „Bélyeggyűjtők ötpercé”-t, csak aztán állt vissza a kapuba. A közönség tombolt, és akkor sem bocsátott meg neki, mikor egy felülmúlhatatlan robinzonáddal végül is szögletre ütötte Hector Goncalvez büntetőjét.
A közönség nem tudta, hogy Ányos Fakír a magánéletben is kissé lassú és nemtörődöm gondolkodású, ez okozta korai halálát is. Az őszi idény utolsó meccsén az edző elfelejtett szólni neki, hogy véget ért a szezon, egész télen hiába keresték, csak tavasszal találták meg csontvázát a Népstadion egyik kapufájának dőlve.
Halálát mégis mindenki megsiratta. A nagy kapus temetésének napján leálltak a gyárak, a földeken nem dolgoztak a parasztok – ők inkább csak megszokásból, mert nem is ismerték Fakírt.
Nyolc elnökségi tag vitte a vállán a zöld-fehér lepellel borított koporsót, én Branovics Géza ügyvezető főtitkár-helyettes mellé kerültem. Átszóltam a koporsó alatt:
– Kit igazoljunk le a Fakír helyére, főtitkárhelyettes úr? Szentmiklósit?
A nagy kapus holtteste megrázkódott a koporsóban.
– Sohonyait az MTK-bóI?
A koporsó majd leugrott a vállunkról.
– Baumgartnert, a drégelypalánki Balsors Téesz csapatából?
A koporsó végre megnyugodott, jelezve, hogy Fakír egyetért a választásunkkal.
Felkerestem a téesz vezetőit, és nem titkolva, hogy Baumgartnerért jöttem, megkérdeztem, mik a feltételeik?
– Százezer forint – felelte a sportköri elnök –, egy fillérrel sem kevesebb.
Elhűltem: százezer forint egy tehetséges, de mégiscsak ismeretlen nevű kapusért!
– Sajnos, ennyi pénz nem áll a rendelkezésünkre.
– Nem is maguk adnák ezt a százezer forintot, hanem mi, amiért elviszik tőlünk Baumgartnert. Mérleghiányos téesz vagyunk, de erre nem sajnáljuk a pénzt.
Azt hittem, rosszul hallok, huszonöt éve igazolok játékosokat a Ferencvárosnak, de ilyen eset még nem fordult elő a praxisomban.
– De hát mi baja van ennek a Baumgartnernek? Iszik, nőzik?
– Nem kérem, talán úgy lehetne kifejezni: egy kicsit érzékeny.
– És az olyan nagy baj?
– Tessék, itt a százezer forint, a többit majd meglátják.
Másnap egy nyerges vontató állt meg Üllői úti klubházunk előtt, négy markos szállítómunkás egy hatalmas sajtburához hasonló üvegkalitkát cipelt fel, alatta könnyűbúvár-felszerelésben ott ült jövendő kapusunk.
– Miért hozták így?
– Mi megmondtuk: másként nem vállaljuk a fuvart, csak ha légmentesen szigetelve szállíthatjuk, így talán nem sértődik meg útközben.
A könnyűbúvár-felszerelés alatt még kényszerzubbony és szájkosár is volt, ezek után a legrosszabbra készültünk fel, kellemes meglepetésünkre egy szerény és jó modorú, göndör hajú fiatalember került elő a burkolatból, udvariasan bemutatkozott:
– Baumgartner Sebestyén vagyok, a világ legjobb kapusa.
A tréningek során Baumgartner viselkedéséről csak a legnagyobb elismeréssel lehetett nyilatkozni, ebben a fiúban megvolt minden képesség, hogy a feledhetetlen Ányos Fakír örökébe lépjen. Branovics úgy határozott, hogy már a tavaszi első fordulóban – melyre a sors szeszélyéből épp az MTK elleni örök rangadó esett – beállítja a csapatba a fiatal kapust.
Mikor Baumgartner kifutott a pályára, senki sem lepődött meg azon, hogy egy rozsdás patkót, két tarka macskát és egy háziáldást hoz magával. Már Ányos Fakír leszoktatta a szurkolókat arról, hogy ilyesmin csodálkozzanak.
Felszögezte az egyik kapufára a patkót, a másikra a háziáldást, a macskákat egy spárgával a hálóhoz kötötte, utána letérdelt a gólvonalon, magába merülten imádkozott, a felkészülést azzal fejezte be, hogy jobb lábbal belelépett a direkt erre a célra odakészített lócitromba.
A gyúrótól máslit kért, hogy a hajába köthesse, mikor a gyúró felvilágosította, hogy ő nem lány, hanem fiú, bocsánatkérően mosolygott, egyébként nyugodtnak és magabiztosnak látszott.
A kapus mintha kissé túlzott lendülettel vetette volna magát a küzdelembe, még az első negyedóra sem telt el, már eltörte mind a három saját hátvédjének a lábát. Egymásra néztünk Branoviccsal:
– Nem baj – mondta az ügyvezető főtitkárhelyettes –, a fő az, hogy akar a fiú.
A megfogyatkozott védelem mögött Baumgartner a bravúrok sorozatát mutatta be. Kígyóként tekeredett körül a kapufán, és ha a helyzet úgy kívánta, felugrott a kapu tetejére, de a félidő közepe táján tehetetlennek bizonyult Borovácz VI közeli lövésével szemben, a gyilkos erejű bomba elől még a hálóban veszteglő macskák is alig tudtak félreugrani.
Játékostársai nem is tettek neki szemrehányást, szótlanul vonultak középkezdéshez, csak a tribün tetején harsant fel egy örökké elégedetlen szurkoló hangja:
– Te hülye! Beszedted ezt a leventególt!
A feledhetetlen Ányos Fakír, de a világ minden más kapusa is elengedte volna a füle mellett ezt a megjegyzést, Baumgartner azonban nem hagyta ennyiben a dolgot, kiment a salakpályára, és onnan kiáltozott vissza:
– Miért? Maga szerint hogy kellett volna védeni? Jöjjön le, és mutassa meg.
– Le is jövök, te nótás kapitány.
– Te nyári Mikulás.
– Te kolhozjampec.
Baumgartner félrelökte a bírót, aki a meccs folytatását sürgette:
– Most nem erről van szó, hanem a becsületemről. Szeretném látni, hogy az a nagypofájú mit csinál egy ilyen erős közeli lövéssel?!
Közben leért a tribünről a közbekiabáló, megdöbbenve láttam, hogy Lajos bácsi az, az öreg újságárus, aki még az első világháborúban vállból elvesztette mindkét karját.
– Hatvanöt éves vagyok – mondta Lajos bácsi –, száztizennyolc százalékos hadirokkant, de ilyen leventególt nem eszek meg. Gyújtsatok meg egy cigarettát, és tegyétek a számba.
Így füstölve állt be a kapuba, és nyugodtan várta, míg Borovácz VI leállítja a labdát az előbbi helyzetbe, nekifut, és újból rárúgja. A hatalmas lövést Lajos bácsi a cigarettaszipkájával szögletre ütötte, utána meghajolva fogadta a szurkolók dübörgő tapsát.
Baumgartner kirohant a Stadionból, a nyomába vetettem magam, a revolverkölcsönzőben értem utol, alig tudtam kicsavarni a kezéből a fegyvert. Vigasztaltam őt, de a lelkem mélyén már kezdtem érteni, mi is lehet az a bizonyos érzékenység, melyért a drégelypalánki Balsors Téesz, mérleghiánya ellenére sem sokallta a százezer forintos megváltást.
Igaz, amíg élt, voltak ellenségei, mert Fakír túlságos nyugalmával felingerelte még saját híveit is, a higgadtságáról és mértéktartásáról közismert Ferencváros közönségét.
Már az rossz vért szült, hogy mikor kifutott a pályára, magával hozta a bélyeggyűjteményét, és két védés közben elmerülten rendezgette a különböző sorozatokat. Nem volt meccs, mely izgalomba hozta volna, bármilyen tét is forgott kockán. Mikor a Világkupa döntőjében 0 : 0 állásnál a Penarol tizenegyeshez jutott ellenünk, a mentők ingajáratban közlekedtek a Népstadion és a Rókus kórház idegosztálya között, egyetlen ember maradt csak nyugodt: a Fakír. Rövid türelmet kért, amíg meghallgatja zsebrádióján a „Bélyeggyűjtők ötpercé”-t, csak aztán állt vissza a kapuba. A közönség tombolt, és akkor sem bocsátott meg neki, mikor egy felülmúlhatatlan robinzonáddal végül is szögletre ütötte Hector Goncalvez büntetőjét.
A közönség nem tudta, hogy Ányos Fakír a magánéletben is kissé lassú és nemtörődöm gondolkodású, ez okozta korai halálát is. Az őszi idény utolsó meccsén az edző elfelejtett szólni neki, hogy véget ért a szezon, egész télen hiába keresték, csak tavasszal találták meg csontvázát a Népstadion egyik kapufájának dőlve.
Halálát mégis mindenki megsiratta. A nagy kapus temetésének napján leálltak a gyárak, a földeken nem dolgoztak a parasztok – ők inkább csak megszokásból, mert nem is ismerték Fakírt.
Nyolc elnökségi tag vitte a vállán a zöld-fehér lepellel borított koporsót, én Branovics Géza ügyvezető főtitkár-helyettes mellé kerültem. Átszóltam a koporsó alatt:
– Kit igazoljunk le a Fakír helyére, főtitkárhelyettes úr? Szentmiklósit?
A nagy kapus holtteste megrázkódott a koporsóban.
– Sohonyait az MTK-bóI?
A koporsó majd leugrott a vállunkról.
– Baumgartnert, a drégelypalánki Balsors Téesz csapatából?
A koporsó végre megnyugodott, jelezve, hogy Fakír egyetért a választásunkkal.
Felkerestem a téesz vezetőit, és nem titkolva, hogy Baumgartnerért jöttem, megkérdeztem, mik a feltételeik?
– Százezer forint – felelte a sportköri elnök –, egy fillérrel sem kevesebb.
Elhűltem: százezer forint egy tehetséges, de mégiscsak ismeretlen nevű kapusért!
– Sajnos, ennyi pénz nem áll a rendelkezésünkre.
– Nem is maguk adnák ezt a százezer forintot, hanem mi, amiért elviszik tőlünk Baumgartnert. Mérleghiányos téesz vagyunk, de erre nem sajnáljuk a pénzt.
Azt hittem, rosszul hallok, huszonöt éve igazolok játékosokat a Ferencvárosnak, de ilyen eset még nem fordult elő a praxisomban.
– De hát mi baja van ennek a Baumgartnernek? Iszik, nőzik?
– Nem kérem, talán úgy lehetne kifejezni: egy kicsit érzékeny.
– És az olyan nagy baj?
– Tessék, itt a százezer forint, a többit majd meglátják.
Másnap egy nyerges vontató állt meg Üllői úti klubházunk előtt, négy markos szállítómunkás egy hatalmas sajtburához hasonló üvegkalitkát cipelt fel, alatta könnyűbúvár-felszerelésben ott ült jövendő kapusunk.
– Miért hozták így?
– Mi megmondtuk: másként nem vállaljuk a fuvart, csak ha légmentesen szigetelve szállíthatjuk, így talán nem sértődik meg útközben.
A könnyűbúvár-felszerelés alatt még kényszerzubbony és szájkosár is volt, ezek után a legrosszabbra készültünk fel, kellemes meglepetésünkre egy szerény és jó modorú, göndör hajú fiatalember került elő a burkolatból, udvariasan bemutatkozott:
– Baumgartner Sebestyén vagyok, a világ legjobb kapusa.
A tréningek során Baumgartner viselkedéséről csak a legnagyobb elismeréssel lehetett nyilatkozni, ebben a fiúban megvolt minden képesség, hogy a feledhetetlen Ányos Fakír örökébe lépjen. Branovics úgy határozott, hogy már a tavaszi első fordulóban – melyre a sors szeszélyéből épp az MTK elleni örök rangadó esett – beállítja a csapatba a fiatal kapust.
Mikor Baumgartner kifutott a pályára, senki sem lepődött meg azon, hogy egy rozsdás patkót, két tarka macskát és egy háziáldást hoz magával. Már Ányos Fakír leszoktatta a szurkolókat arról, hogy ilyesmin csodálkozzanak.
Felszögezte az egyik kapufára a patkót, a másikra a háziáldást, a macskákat egy spárgával a hálóhoz kötötte, utána letérdelt a gólvonalon, magába merülten imádkozott, a felkészülést azzal fejezte be, hogy jobb lábbal belelépett a direkt erre a célra odakészített lócitromba.
A gyúrótól máslit kért, hogy a hajába köthesse, mikor a gyúró felvilágosította, hogy ő nem lány, hanem fiú, bocsánatkérően mosolygott, egyébként nyugodtnak és magabiztosnak látszott.
A kapus mintha kissé túlzott lendülettel vetette volna magát a küzdelembe, még az első negyedóra sem telt el, már eltörte mind a három saját hátvédjének a lábát. Egymásra néztünk Branoviccsal:
– Nem baj – mondta az ügyvezető főtitkárhelyettes –, a fő az, hogy akar a fiú.
A megfogyatkozott védelem mögött Baumgartner a bravúrok sorozatát mutatta be. Kígyóként tekeredett körül a kapufán, és ha a helyzet úgy kívánta, felugrott a kapu tetejére, de a félidő közepe táján tehetetlennek bizonyult Borovácz VI közeli lövésével szemben, a gyilkos erejű bomba elől még a hálóban veszteglő macskák is alig tudtak félreugrani.
Játékostársai nem is tettek neki szemrehányást, szótlanul vonultak középkezdéshez, csak a tribün tetején harsant fel egy örökké elégedetlen szurkoló hangja:
– Te hülye! Beszedted ezt a leventególt!
A feledhetetlen Ányos Fakír, de a világ minden más kapusa is elengedte volna a füle mellett ezt a megjegyzést, Baumgartner azonban nem hagyta ennyiben a dolgot, kiment a salakpályára, és onnan kiáltozott vissza:
– Miért? Maga szerint hogy kellett volna védeni? Jöjjön le, és mutassa meg.
– Le is jövök, te nótás kapitány.
– Te nyári Mikulás.
– Te kolhozjampec.
Baumgartner félrelökte a bírót, aki a meccs folytatását sürgette:
– Most nem erről van szó, hanem a becsületemről. Szeretném látni, hogy az a nagypofájú mit csinál egy ilyen erős közeli lövéssel?!
Közben leért a tribünről a közbekiabáló, megdöbbenve láttam, hogy Lajos bácsi az, az öreg újságárus, aki még az első világháborúban vállból elvesztette mindkét karját.
– Hatvanöt éves vagyok – mondta Lajos bácsi –, száztizennyolc százalékos hadirokkant, de ilyen leventególt nem eszek meg. Gyújtsatok meg egy cigarettát, és tegyétek a számba.
Így füstölve állt be a kapuba, és nyugodtan várta, míg Borovácz VI leállítja a labdát az előbbi helyzetbe, nekifut, és újból rárúgja. A hatalmas lövést Lajos bácsi a cigarettaszipkájával szögletre ütötte, utána meghajolva fogadta a szurkolók dübörgő tapsát.
Baumgartner kirohant a Stadionból, a nyomába vetettem magam, a revolverkölcsönzőben értem utol, alig tudtam kicsavarni a kezéből a fegyvert. Vigasztaltam őt, de a lelkem mélyén már kezdtem érteni, mi is lehet az a bizonyos érzékenység, melyért a drégelypalánki Balsors Téesz, mérleghiánya ellenére sem sokallta a százezer forintos megváltást.
A SZÖVEG FORRÁSA: Az elátkozott hivatal - Magvető Könyvkiadó, 1967
Megjegyzések
Megjegyzés küldése