Kepes András: Tövispuszta (részlet)

Az első ötven oldalt még a boltban olvasod el - aztán talán túl nagyot markol, mint a többgenerációs családregények zöme

A főhadnagy büszke volt új ismerősére, a művelt, földbirtokos arisztokratára, akiről azt is tudta, apja nyugalmazott ezredes, és elhívta több összejövetelre, ahol tiszttársai kötetlenül beszélgettek a politikai és a katonai helyzetről. A Tiszti Kaszinóban pontosan föl lehetett mérni a hadseregen belüli törésvonalakat: az aranyozott gipszstukkós mennyezetű, tükrös falú bálteremben külön asztaloknál ültek a németbarát és a németellenes tisztek. Ahogy Sárádyval átvonult a termen a kristálycsillárok alatt, Pál érezte, hogy a többi asztaltól és föntről, a keskeny karzatról vizsgálódó tekintetek kutatják, ki lehet a magas fiatalember, akit a köztudomásúan Hitlerpárti főhadnagy az asztalukhoz kísér. A bemutatkozás után Pál udvariasan elnézést kért, hogy láthatólag megszakítottak egy érdekes beszélgetést. Kíváncsi volt, miről társaloghattak olyan vehemensen Csaba barátai, mielőtt ők megérkeztek volna.

– Járt a Nemzetközi Vásárban? – kérdezte Pált egy zömök, bajuszos százados.

– Csak néhány napja érkeztem vidékről Pestre – szabadkozott Pál.

– Nos, arról beszélgettünk, milyen megdöbbentő, hogy ezrek mennek a szovjet pavilonba bámulni a bolsevik propagandafilmeket. És ne gondolja, hogy csak kommunisták, zsidók meg szocdemek, hanem tisztességes, egészséges lelkületű magyar emberek is.

– Ez valóban megdöbbentő – helyeselt Pál. Számára is meglepetésként hatott, hogy az emberek kíváncsisága legyőzi az előítéletüket. – Talán szeretnek borzongani. Mint akik a rémfilmekre mennek be a moziba – mondta aztán mosolyogva.

– Az meglehet, erre nem gondoltunk – felelte a százados.

A tisztek elismerően nevettek.

Egy szmokingos pincér ezüsttálcáról, hosszú poharakban száraz pezsgővel kínálta Sárádyt és Pált.

– Majd lesz módjuk borzongani, ha Moszkva felé vonulunk – mondta egy vékony, szemüveges, szőke hajú őrnagy, miután megvárta, hogy a pincér tisztes távolságba érjen.

A többiek bólogattak.

– Megtámadjuk az oroszokat? – érdeklődött Pál ártatlan hangon.

– Németország előbb-utóbb megtámadja a Szovjetuniót. Csakis a csatlakozás biztosíthatja számunkra, hogy visszakapjuk a történelmi Magyarország összes elvesztett területét – mondta az őrnagy. – A kérdés már csak az, hogy Werth tábornok úrnak sikerül-e végre meggyőznie a kormányzó urat és óvatoskodó köreit.

– A miniszterelnök urat már meggyőzte? – kérdezte Pál a közömböst játszva, és kortyolt egyet a pezsgőjéből.

– Bárdossy miniszterelnök úr szerencsére racionálisabb, mint Teleki volt – jegyezte meg a százados.

– És ha a kormányzó urat nem sikerül meggyőzni?

– Sikerülni fog – nyugtatta meg a százados. – Werth tábornok úr majd gondoskodik róla.

– Némi segítséggel – fűzte hozzá egy másik százados mosolyogva.

– És mi a biztosíték arra, hogy Németország legyőzi az oroszokat? Ez még Napóleonnak sem sikerült – akadékoskodott Pál. Igyekezett a beszélgetés során jó arányban keverni egyetértését és kételyeit, hogy sikerüljön minél több információt kicsikarni a vezérkari tisztekből, de közben ne veszítse el beszélgetőpartnerei rokonszenvét sem.

– Ha Napóleonnak annak idején olyan légiereje és harckocsijai lettek volna, mint most a Führernek, neki is nagyobb esélye lett volna – nevetett Sárády főhadnagy.

– Reménykedjünk benne, hogy az orosz haditechnika meg közben megrekedt a kutuzovi színvonalon – mondta Pál.

– Látom, a báró úr nem bízik Németországban – mondta egy lányos képéű fiatal főhadnagy kicsit sértődötten.

– Kétségkívül imponálóak a Führer katonai sikerei – bólogatott Pál. – Én csak magyarországot féltem. Meg aztán kicsit elgondolkodtatott, hogy még a Führer helyettese is átszökött az angolokhoz.

– Nem tudjuk, mi célból utazott Rudolf Hess oda – javította ki az őrnagy. – Az is lehet, hogy a Führer megbízásából repült Londonba, hogy biztosítsa a Német Birodalom hátországát a Szovjetunió elleni támadáshoz.

Ez a magyarázat Pált is meglepte, aki nem kapott még információt Londonból Hess szökésével kapcsolatban.

– A báró úr azt mondja, Magyarországot félti – mondta a lányos képű főhadnagy. – Most már csak azt kellene eldöntenie, hogy a megcsonkított országot vagy a történelmi Magyarorszgát félti-e.

– Magyarország egy van. Nem? – kérdezett vissza Pál.

Ezt mindenki úgy értelmezte, ahogy akarta, így aztán valamennyien egyetértettek.

A SZÖVEG FORRÁSA: Ulpius-ház Könyvkiadó, 2011