Franz Kafka: A per (részlet)
Kafkát
általában az orvosánál képzelem el, a doktor épp felsorolja, hogy milyen
mellékhatásai lehetnek annak a gyógyszernek, amit készül felírni. A
nyolc-kilenc szimptóma után az író valami ilyesmit dünnyög: "Hogyan
fogom megtudni, hogy ezek valóban a gyógyszer mellékhatásai? Nekem ilyen
egy átlagos napom."
Valaki
megrágalmazhatta Josef K.-t, mert noha semmi rosszat sem tett, egy
reggel letartóztatták. Háziasszonyának, Grubachnénak a szakácsnője, aki
nyolc óra tájt naponta behozta a reggelijét, ezúttal nem jött. Ez még
sohasem fordult elő. K. még egy kis ideig várt, vánkosáról kinézett a
szemközt lakó öregasszonyra, aki valami egészen szokatlan
kíváncsisággal figyelte őt, de aztán megütközve és éhesen csöngetett.
Rögtön kopogás hallatszott, s egy férfi lépett be, K. sohasem látta még
ebben a lakásban. Karcsú volt s mégis erős alkatú, testhez álló fekete
ruhát viselt, olyan útiöltönyszerűt, sokféle redővel, zsebbel,
csattal, gombbal s egy övvel, úgyhogy, bár nem lehetett tudni, mire jó,
nagyon célszerűnek látszott. - Maga kicsoda? - kérdezte K., s tüstént
fel is ült félig az ágyban. A férfi azonban átsiklott a kérdésen,
mintha megjelenését szó nélkül el kellene fogadni, s csupán ennyit
mondott: - Csengetett? - Anna, hozza be a reggelimet! - mondta K., és
megpróbálta megállapítani, előbb szótlanul, fontolgató figyelemmel,
hogy voltaképp ki ez a férfi. De az nem állta sokáig a tekintetét,
hanem az ajtóhoz fordult, résnyire kinyitotta, hogy kiszólhasson
valakinek, aki nyilván szorosan az ajtó mögött állt: - Azt akarja, hogy
Anna behozza a reggelijét. - A szomszéd szobából halk nevetés felelt,
csengéséről ítélve kérdéses volt, nem több személytől ered-e. Ámbár az
idegen férfi ebből nem tudhatott meg olyasmit, amiről már előbb is ne
tudott volna, mégis úgy mondta K.-nak, mintha jelentést tenne: -
Lehetetlen. - Még mit nem - mondta K., kiugrott az ágyból, és gyorsan
felhúzta nadrágját. - Látni akarom, miféle népség van a szomszéd
szobában, és hogyan magyarázza meg Grubachné, miért háborgatnak. -
Azonnal eszébe jutott ugyan, hogy ezt nem kellett volna hangosan
mondania, és hogy ezzel némiképp elismerte az idegen felügyeleti jogát,
de ezt most nem érezte fontosnak. Az idegen viszont mégis így
értelmezte, mert azt mondta: - Nem maradna inkább itt? - Nem maradok
itt, és szóba sem állok magával, amíg be nem mutatkozik. - Én jót
akartam - mondta az idegen, s most önként kinyitotta az ajtót. A
szomszéd szoba, ahová K. lassabban lépett be, mint ahogy szándékozott,
első pillantásra csaknem ugyanolyannak látszott, mint előző este.
Grubachné nappali szobája volt ez, s a bútorokkal, takarókkal,
porcelánnal és fényképekkel túlzsúfolt szoba ma tán kissé tágasabbnak
hatott, mint máskor, de ez nem tűnt fel rögtön, már csak azért sem,
mivel a fő változást egy férfi jelenléte okozta, aki a nyitott ablaknál
ült, s most fölnézett könyvéből. - A szobájában kellett volna maradnia!
Franz nem mondta meg magának? - Mondta, de hát mit akar? - kérdezte
K., s új ismerőséről a Franznak nevezettre nézett, aki az ajtóban állt,
majd ismét vissza a másikra. A nyitott ablakon át újra megpillantotta
az öregasszonyt, amint igazi aggos kíváncsisággal lépett a most
szemközt eső ablakhoz, hogy ezután is mindent lásson. - De hát én
Grubachnét... - mondta K., s olyan mozdulatot tett, mintha elszakadna a
két férfitól, pedig azok jó távol voltak tőle, és tovább akart menni. -
Nem - mondta az ablaknál ülő férfi, könyvét egy asztalkára dobta, és
felállt. - Nem mehet el, hisz le van tartóztatva.
-
Úgy látszik - mondta K. - S ugyan miért? - kérdezte aztán. - Mi nem
vagyunk illetékesek ennek a közlésére. Menjen a szobájába és várjon. Az
eljárás most már megindult, a kellő időben mindent megtud majd.
Túllépem megbízatásom határát, ha ilyen barátságosan beszélek magával.
De remélem, nem hallja más, csak Franz, ő meg, minden szabály ellenére,
szintén barátságos magához. Ha továbbra is olyan szerencséje lesz,
mint őrei kijelölésében volt, akkor bizakodhatik. - K. le akart ülni,
de most látta csak, hogy semmiféle ülőalkalmatosság nincs az egész
szobában, csak a karosszék az ablak mellett. - Majd megérti még, milyen
igaz mindez - mondta Franz, s ugyanakkor elindult K. felé a másik
férfival együtt. Kivált ez az utóbbi jóval magasabb volt K.-nál, és
sűrűn vállon veregette. Mindketten megvizsgálták K. hálóingét, s azt
mondták, hogy most kénytelen lesz sokkal rosszabb inget felvenni, ők
azonban megőrzik ezt az ingét s egyéb fehérneműjét is, és ha ügye
kedvezően végződik, visszaadják. - Jobb, ha ránk bízza a holmiját s nem
a raktárra - mondták -, mert a raktárban gyakori a sikkasztás,
különben is ott bizonyos idő múlva minden holmit eladnak, akár véget
ért az illető eljárás, akár nem. És milyen sokáig tartanak az
ilyesfajta perek, különösen az utóbbi időben! Végül persze megkapná a
raktártól a térítést, de ez a térítés először is már magában véve is
kevés, mert eladáskor nem az ajánlat összege, hanem a megvesztegetés
összege dönt, aztán meg az ilyen visszatérítések tapasztalat szerint
egyre csökkennek, ha kézről kézre s évről évre továbbadódnak. - K. alig
figyelt rá, mit beszélnek, nem sokra becsülte, hogy joga van
rendelkezni a talán még birtokában levő holmijáról, sokkal fontosabb
volt, hogy tisztán lássa helyzetét; de ezeknek az embereknek a
jelenlétében még gondolkozni sem volt képes rajta, a második őr -
hiszen csak őrök lehettek - egyre a hasával böködte, látszólag barátian,
de ha felnézett rá, megpillantotta a kövér testhez egyáltalán nem illő
száraz, csontos arcot, a nagy, oldalra ferdült orrot, s ez az arc az ő
feje fölött egyetértően nézett a másik őrre. De hát miféle emberek
ezek? Miről beszélnek? Milyen hatósághoz tartoznak?
K.
elvégre jogállamban él, mindenütt béke van, érvényben minden törvény,
ki merészel rátörni a lakásában? Mindig hajlamos volt rá, hogy
lehetőleg könnyen vegyen mindent, a legrosszabban csak a legrosszabb
bekövetkeztekor higgyen, s ha bármi fenyegeti is, akkor se aggódjék
előre. Ám most, úgy érezte, ez nem volt helyes; vélhette ugyan tréfának
is az egészet, bankbeli kollégái durva tréfájának, amit nem tudni, mi
okból, miért űztek vele, talán azért, mert ma van a harmincadik
születésnapja; ez persze lehetséges, talán csak valamiképpen őrei
arcába kéne nevetnie, s erre ők is nevetnének, talán utcasarki
hordárok, némiképp hasonlóak is - mégis úgy döntött, igazában már
akkor, amikor először pillantotta meg őrét, Franzot, hogy a legkisebb
előnyt sem engedi ki kezéből, ha tán van némi előnye ezekkel az
emberekkel szemben. Hogy később esetleg azt mondják: nem értette a
tréfát, ebben K. csak elenyésző veszélyt látott, viszont - bár különben
nem szokott okulni tapasztalataiból - jól emlékezett egy-két önmagában
jelentéktelen esetre, amikor barátaitól eltérően, tudatosan
vigyázatlanul viselkedett, nem volt semmi érzéke a várható
következményekhez, és mindig meg is lakolt érte. Ennek nem szabad újra
megtörténnie, legalábbis ezúttal nem; ha komédiáznak, ő is velük
játszik.
Még
szabad volt. - Megengedik? - mondta, s átsietett őrei közt a
szobájába. - Értelmesnek látszik - mondták a háta mögött. Szobájában
tüstént kirángatta íróasztala fiókjait, ott nagy rendben volt minden,
de izgalmában épp keresett igazolványait nem találta meg rögtön. Végül
is ráakadt a kerékpár-igazolványára, s már át is akarta vinni az
őröknek, de aztán úgy érezte, ez a papír vajmi keveset ér, s tovább
kutatott, míg meg nem lelte a születési bizonyítványát. Éppen hogy
visszatért a szomszéd szobába, mikor kinyílt a szemközti ajtó, s
Grubachné akart belépni rajta. Csupán egy pillanatra lehetett látni,
mert alighogy fölismerte K.-t, láthatóan zavarba jött, bocsánatot kért,
eltűnt, s rendkívül óvatosan csukta be az ajtót. - De hát jöjjön be -
épp ennyit mondhatott még K. Most pedig ott állt irataival a szoba
közepén, még mindig az ajtót nézte, de az nem nyílt ki újra, és csak az
őrök szavára riadt fel; ott ültek a tárt ablakban a kisasztalnál, s K.
most azt is észrevette, hogy a reggelijét eszik. - Miért nem jött be
Grubachné? - kérdezte. - Nem jöhet be - mondta a nagydarab őr. - Hiszen
maga le van tartóztatva. - Hogy lennék letartóztatva? S ráadásul ezen a
módon? - Szóval, már megint kezdi - mondta az őr, s a mézesibrikbe
mártotta vajas kenyerét. - Ilyen kérdésekre nem felelünk. - Majd
felelnek - mondta K. - Tessék, az igazolványaim, s most mutassák meg a
magukét, s elsősorban a letartóztatási parancsot. - Jóságos ég! - mondta
az őr. - Miért is nem tud beletörődni a helyzetébe! Úgy látszik,
fölöslegesen fel akar ingerelni minket, pedig most minden embertársa
közül valószínűleg mi állunk magához legközelebb! - Így van, higgye el
végre - mondta Franz, s noha már kezében volt, nem emelte szájához a
kávéscsészét, hanem hosszú, nyilván jelentős, de érthetetlen tekintetet
vetett K.-ra. K. önkéntelenül is beszédes pillantásokat váltott
Franzcal, de aztán a papírjaira csapott, és azt mondta: - Tessék, az
igazolványaim! - Mit érdekelnek minket? - kiáltott fel most már a
nagydarab őr. - Maga rosszabb egy gyereknél. Mit akar hát? Azzal akarja
siettetni nagy, istenverte pöre befejezését, hogy igazolványról,
letartóztatási parancsról vitatkozik velünk, az őreivel? Mi alacsony
beosztású alkalmazottak vagyunk, jóformán ki sem ismerjük magunkat egy
igazolványban, s az ügyében sincs más tennivalónk, csak az, hogy napi
tíz órán át őrizzük magát, ezért fizetnek bennünket. Ennyi vagyunk és
nem több, de azért azt mi is jól tudjuk, hogy ha a felsőbb hatóságok,
amelyeknek szolgálatában állunk, elrendelnek egy ilyen letartóztatást,
előbb pontosan tájékozódnak a letartóztatás okairól és az őrizetbe vett
személyről. Ebben nincs tévedés. Hatóságunk, amennyire ismerem, és én
csak a legalsóbb szerveit ismerem, nem keresi a lakosságban a bűnt,
hanem - ahogy a törvény szól - a bűn vonzza őt magához, s ezért
kénytelen kiküldeni minket, őröket. Ez törvény. Hol lehetne itt tévedés?
- Ezt a törvényt nem ismerem - mondta K. - Annál rosszabb magának -
mondta az őr. - Nyilván csak a maguk fejében létezik - mondta K.;
valamiképp be akart lopakodni az őrök gondolataiba, hogy azokat a maga
javára fordítsa, vagy ott befészkelődjék. Ám az őr csupán annyit
mondott, elutasítóan: - Majd megérzi a maga bőrén. - Franz is
közbeszólt: - Látod, Willem, bevallja, hogy nem ismeri a törvényt, s
ugyanakkor az ártatlanságát hangoztatja. - Tökéletesen igazad van, de
vele semmit sem lehet megértetni - mondta a másik. K. erre már nem is
válaszolt. "Minek zavarjon meg még jobban - gondolta -, amit ezek a -
hiszen maguk is elismerik - legalsóbb közegek fecsegnek? Mindenesetre
olyasmiről beszélnek, amihez egyáltalán nem értenek. Csak azért ilyen
biztosak a dolgukban, mert ostobák. Ha pár szót válthatok egy velem
egyenrangú emberrel, az összehasonlíthatatlanul jobban tisztáz majd
mindent, mint ezekkel a leghosszabb beszélgetés." Néhányszor föl-le járt
a szoba üres részében, látta, hogy odaát az öregasszony egy nála is
vénebb aggastyánt karol át, s vonszol az ablakhoz. K. úgy érezte, véget
kell vetnie ennek a nyilvános bemutatónak. - Vezessen a fölötteséhez -
mondta. - Majd ha ő kívánja; előbb nem - mondta a Willemnek nevezett
őr. - És most azt tanácsolom - tette hozzá -, hogy menjen a szobájába,
viselkedjék nyugodtan, és várja meg, hogyan rendelkeznek magáról. Azt
ajánljuk: ne fecsérelje erejét hiábavaló gondolatokra, hanem szedje
össze magát, nagyok lesznek a követelmények magával szemben. Nem bánt
úgy velünk, ahogy előzékenységünkért megérdemeltük volna; elfeledte,
hogy bárkik legyünk is, magához képest most legalábbis szabad emberek
vagyunk, és ez nem kis fölény. De azért, ha van pénze, szívesen hozunk
egy kis reggelit a szemközti kávéházból.
K.
nem felelt erre az ajánlatra, egy darabig csöndesen álldogált. Ha
kinyitná a másik szoba, sőt az előszoba ajtaját, ezek ketten tán meg
sem mernék akadályozni benne, talán úgy oldhatná meg legegyszerűbben az
egészet, ha a végsőkig feszítené a húrt. De talán mégiscsak lefognák, s
ha egyszer földre teperik, elvesztené azt a fölényét is, amit most még
bizonyos értelemben azért megőrzött velük szemben. Jobbnak vélte hát,
ha a dolgok természetes menetére bízza a megoldást, az biztonságosabb;
visszatért szobájába, sem ő, sem két őre egy szót sem szólt többé.
Ledobta
magát ágyára, s mosdóasztaláról elvett egy szép almát; ezt tegnap este
készítette oda a mai reggelihez. Most ennyi volt az egész reggelije, s
mindenesetre - erről már az első nagy harapás is meggyőzte - sokkal
jobb volt, mint a piszkos éjszakai kávéházból hozatott reggeli, amit
őrei kegye folytán kaphatott volna. Jól érezte magát, s bizakodó volt, a
bankban ugyan elmulasztotta ma délelőtti szolgálatát, erre azonban
könnyen találhat mentséget, hisz ott aránylag magas állást tölt be. A
valódi mentséggel hozakodjék elő? Úgy gondolta, ezt teszi. Ha nem
hisznek neki, s ebben az esetben ez érthető lenne, tanúul hívhatná
Grubachnét vagy odaátról az öregeket, akik nyilván most vonulnak át a
túlsó ablakhoz. K. csodálkozott, legalábbis az őrök gondolatmenetét
tekintve, csodálkozott, hogy a szobájába zavarták és magára hagyták,
noha itt tízféle lehetősége is volna, hogy végezzen magával. Ugyanakkor
persze, ezúttal a saját gondolatmenete alapján, azt kérdezte magától:
vajon mi oka lenne rá, hogy megtegye? Tán mert azok ketten ott ülnek a
szomszédban, és elhappolták a reggelijét? Az öngyilkosság olyan
értelmetlen lenne, hogy még ha akarná is, képtelen volna megtenni a
dolog értelmetlensége miatt. Ha nem lett volna oly szembeszökő az őrök
szellemi korlátoltsága, fel lehetett volna tételezni róluk, hogy -
ugyanilyen meggyőződésből - ők sem látnak semmi veszélyt abban, ha
magára hagyják. Most, ha akarták, megfigyelhették, amint odament a
faliszekrényhez, ahol jó pálinkát tartogatott, láthatták, ahogy előbb a
reggeli pótlásául hajt fel egy pohárkával, majd a második pohárkát
arra szánja, hogy bátorságot öntsön magába - ez utóbbit csak
előrelátásból arra a valószínűtlen esetre, ha szüksége lenne rá.
Fordította: Szabó Ede
A SZÖVEG FORRÁSA: mek.oszk.hu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése