Ernest Hemingway: A bokszoló

Nick felállt. Semmi baja nem történt; végignézett a vágányon, a pályamunkáskocsi fényei most tünedeztek el a kanyarban. A töltés mindkét oldalán víz volt, azután meg vörös fényű mocsár. Megtapogatta a térdét. Nadrágszára széthasadt, bőre lehorzsolódott. Kezét össze-karmolászta, körme alá homok ment és hamu. Lement a töltés oldalán, leereszkedett a kis lejtőn a vízhez, és megmosta kezét. Gondosan megmosta a hideg vízben, kikaparta körme alól a piszkot. Leguggolt, és a térdét áztatta.

Az a tetves csibész fékező. Egyszer majd elkapja. Megismeri. Finom eljárás volt.

– Gyere ide, gyerek! – mondta. – Adok valamit.

Bevette. Micsoda hülye gyerekség volt. Többet nem fogják így átejteni.

– Gyere ide, gyerek, kapsz valamit. – Aztán puff, s ő a térdére és a kezére zuhant a sín mellé.

Nick megdörzsölte a szemét. Nagy daganat kezdett dudorodni felette. Bizony, monokli lesz a szemén. Már fájt is. Az a rohadék fékező.

Megtapogatta ujjával a daganatot. Ej, csak fekete lesz a szeme körül. Ennyivel megúszta. Elég olcsón. Szerette volna látni a daganatot. De hiába nézte magát a vízben, nem látta. Sötét volt, s messze esett mindenféle hely. Nadrágjába törölte a kezét, felállt, s felkapaszkodott a töltésen a sínekhez.

Elindult a vágányon. Jól fel volt töltve, könnyen lehetett rajta járni, a talpfák között homok és kavics: szilárd sétaút. A sima pályatest úgy ment keresztül a mocsáron, mint egy gyalogút. Nick ment előre. El kell jutnia valahová.

Nick akkor lépett fel a tehervonatra, mikor az lassított Walton Junction rendező pályaudvara előtt. A vonat és rajta Nick elhagyta Kalkasát, mikor sötétedni kezdett. Most Mancelona közelében járhat. Három-négy mérföldnyire mocsár van előtte. Ment a vágányon, mindig a talpfák között, a pályatesten lépegetett, a mocsár kísérteties volt a felszálló ködben. Fájt a szeme, éhes volt. Megállás nélkül gyalogolt, a sínek mérföldjeit hagyta maga mögött. A mocsár egyforma volt a töltés mindkét oldalán.

Előtte híd állt. Nick keresztülment rajta, bakancsa tompán kongott a vason. Lenn feketén csillogott a víz a talpfák rései között. Nick megrúgott egy kilazult szeget, s az beleesett a vízbe. A hídon túl dombok emelkedtek, magasan és sötéten a töltés mindkét oldalán. Előrébb a pályán Nick tüzet látott.

Óvatosan közeledett a tűz felé. Lenn égett, a vágány másik oldalán, a töltés alatt. Nick csak a fényét látta. A sín egy vágaton futott keresztül, s ott, ahol a tűz égett, kitárult a táj és erdőkbe veszett. Nick óvatosan lecsúszott a töltésen, és bevágott az erdőbe, hogy a fák közül lépjen ki a tűzhöz. Bükkfaerdő volt, s a lehullt bükkfagubacsok ropogtak cipője alatt, ahogy a fák között ment. A tűz most fényesen világított, éppen az erdő szélén. Egy ember ült mellette. Nick megállt a fák között, és figyelt. Az ember magányosnak látszott. Kezére támasztotta fejét, úgy ült, s a tűzbe nézett. Nick előlépett a tűzfénybe.

Az ember ült, nézett a tűzbe. Nick szorosan melléje lépett, de ő nem mozdult.

– Helló! – mondta Nick.

Az ember felnézett.

– Hol szerezted a monoklit? – kérdezte.

– Egy fékező lerakott.

– A távolsági teherről?

– Igen.

– Láttam a csibészt – mondta az ember. – Úgy másfél órája ment el itt. A kocsik tetején mászkált, csapkodta a karját és énekelt.

– A csibész!

– Biztosan jó kedve lehetett, hogy téged lerakott – mondta az ember komolyan.

– Majd lerakom én is.

– Kapd el kővel egyszer, mikor erre utazik! – tanácsolta az ember.

– Elkapom.

– Nagy vagány vagy, ugye?

– Nem – felelte Nick.

– Ti kölykök mind vagányak vagytok.

– Az embernek vagánynak kell lennie – mondta Nick.

– Ezt mondtam én is.

Az ember Nickre nézett, és mosolygott. Nick látta, hogy torz az arca. Az orra lapos, szeme keskeny hasíték, ajka furcsán formált. Nick nem vette észre mindezt azonnal, csak azt látta, hogy az ember arca furcsa és összezúzott. A színe olyan, mint a gitté. Halotthalovány a tűz fényében.

– Nem tetszik a pofám? - kérdezte az ember.

Nick zavarba jött.

– De igen – mondta.

Az ember levette a sapkáját.

– Ide nézz!

Csak fél füle volt. Vastag füle szorosan a koponyájához lapult. A másik fül helyén csonk volt.

– Láttál már ilyet?

– Nem – mondta Nick. Kicsit émelygett.

– Jól bírtam – mondta az ember. – Jól bírtam, igaz-e, öcskös?

– Meghiszem azt.

– Mind összeverték rajtam a kezüket – mondta a kicsi ember. – Nem tudtak ártani nekem. Nickre nézett. – Ülj le! – mondta. – Eszel?

– Ne zavartassa magát – mondta Nick. – Bemegyek a városba.

– Ide figyelj! – mondta az ember. – Szólíts Adnek!

– Helyes.

– Ide figyelj! – mondta a kicsi ember. – Én nem vagyok egészen rendben.

– Mi a baj?

– Bolond vagyok.

Feltette a sapkáját. Nicket nevetés csiklandozta.

– Nincs magának semmi baja – mondta.

– De van. Bolond vagyok. Ide figyelj, voltál már bolond?

– Nem – mondta Nick. – Hogy kapja azt az ember?

– Nem tudom – mondta Ad. – Mikor megkapod, nem tudsz róla. Ismersz engem, ugye?

– Nem.

– Ad Francis vagyok.

– Bizony isten?

– Nem hiszed?

– De igen.

Nick érezte, hogy igaz.

– Tudod, hogy vertem meg őket?

– Nem – mondta Nick.

– Lassú a szívem. Csak negyvenet ver percenként. Tapintsd ki.

Nick habozott.

– Csak bátran! – az ember megfogta a kezét. – Fogd meg a csuklómat! Tedd ide az ujjadat!

A kicsi ember csuklója vastag volt, izmai duzzadtak a csont fölött. Nick érezte a lassú lüktetést ujjai alatt.

– Van órád?

– Nincs.

– Nekem sincs – mondta Ad. – Megette a fene, ha az embernek nincsen órája.

Nick elengedte a csuklóját.

– Ide figyelj! – mondta Ad Francis. – Fogd meg újra, és számold, én meg számolok hatvanig.

Nick érezte az ujja alatt a lassú, kemény lüktetést, és számolni kezdett. Hallotta, hogy a kicsi ember lassan számol, egy, kettő, három, négy, öt – hangosan.

– Hatvan – fejezte be Ad. – Az egy perc. Mennyit számoltál?

– Negyvenet.

– Annyi az – mondta Ad boldogan. – Sose gyorsabb.

Egy ember ereszkedett le a vasúti töltésen, s keresztüljött a tisztáson a tűzhöz.

– Helló, Bugs! – mondta Ad.

– Helló! – felelte Bugs. Néger hangja volt. Nick megérezte a járásából, hogy néger. Háttal feléjük állt, a tűz fölé hajolt. Most felegyenesedett.

– Ez a haverom: Bugs – mondta Ad. – Ő is bolond.

– Örülök, hogy megismerhetem – mondta Bugs. – Mit mondott, honnan jön?

– Chicagóból – mondta Nick.

– Remek város – mondta a néger. – Nem értettem a nevét.

– Adams. Nick Adams.

– Azt mondja, Bugs, sose volt bolond – mondta Ad.

– Sok van még hátra neki – mondta a néger. Csomagot bontogatott a tűz fényénél.

– Mikor eszünk, Bugs? – kérdezte a profi bokszoló.

– Tüstént.

– Éhes vagy, Nick?

– Mint a farkas.

– Hallod, Bugs?

– Nem vagyok süket.

– Nem azt kérdeztem tőled.

– Igen. Hallottam, amit az úr mondott.

Sonkaszeleteket rakott egy serpenyőbe. A serpenyő megforrósodott, a zsír pattogott, Bugs ott guggolt hosszú, néger lábán a tűz mellett, megforgatta a sonkát, s tojást vert a serpenyőbe, azután jobbra-balra forgatta az edényt, hogy körülfolyassa a tojásokat a forró zsírral.

– Nem szeletelne kenyeret, Adams úr? Ott van a csomagban – fordult hátra Bugs a tűztől.

– Dehogynem.

Nick belenyúlt a csomagba, és előhúzott egy cipót. Hat szeletet vágott. Ad nézte és előrehajolt.

– Add ide a késedet! – mondta.

– Nem, ne adja! – mondta a néger. – Ne adja ki a kezéből a kését, Adams úr!

A profi bokszoló hátradőlt.

– Nem adná ide a kenyeret, Adams úr? – kérdezte Bugs.

Nick odavitte.

– Szeret kenyérrel sonkazsírt mártogatni? – kérdezte a néger.

– De mennyire!

– Talán várjunk egy kicsit. Jobb lesz evés után. Tessék!

A néger felemelt egy sonkaszeletet, egy szelet kenyérre tette, azután rácsúsztatott egy tojást.

– Csukja össze, kérem, ezt a szendvicset, és adja oda Francis úrnak!

Ad átvette a szendvicset, és enni kezdett.

– Vigyázzon, mert lefolyik a tojás! – figyelmeztette a néger. – Ez a magáé, Adams úr. A többi az enyém.

Nick beleharapott a szendvicsbe. A néger szemben ült vele, Ad mellett. A forró süt sonka és tojás rettentően ízlett.

– Adams úr elég éhes – mondta a néger. A kicsi ember, ait Nick névről mint volt bokszbajnokot ismert, hallgatott. Nem szólt azóta, hogy a néger a késről beszélt.

– Parancsol egy szelet forró sonkazsírba mártott kenyeret? – kérdezte Bugs.

– Nagyon köszönöm.

A kicsi ember Nickre nézett.

– Magának is adjak, Adolph Francis úr? – kínálta Bugs a serpenyőből.

Ad nem felelt. Nicket nézte.

– Francis úr? – hallatszott a néger lágy hangja.

Ad egyre Nicket nézte. Sapkája a szemére csúszott. Nick ideges lett.

– Mi jött rád? – hangzott a sapka alól élesen Nick felé.

– Mi a fenét gondolsz, ki vagy te? Piszkos csibész vagy. Ide jössz, pedig senki sem hívott, megeszed az ember ennivalóját, s mikor kérem tőled a késedet, piszkoskodsz.

Nickre meredt, arca fehér volt, s szeme csaknem eltűnt a sapka alatt.

– Francos szemétláda vagy. Ki a fene mondta, hogy idedugd az orrodat?

– Senki.

– Senki, a fene egye meg. És azt sem mondta senki, hogy maradj itt. Ide jössz, piszkosan bámulod a pofámat, szívod a szivarjaimat, iszod az italomat, és azután piszkosan beszélsz. Mit gondolsz, tűröm én ezt?

Nick nem szólt. Ad felállt.

– Én mondom neked, te berezelt chicagói csibész, hogy beverem a fejedet. Érted?

Nick hátralépett. A kis ember lassan jött feléje, lúdtalpasan lépkedett, bal lábát rakta előre, s a jobbot utánahúzta.

– Üss meg! – mozgatta a fejét. – Próbálj megütni!

– Nem akarom megütni.

– Ezzel nem úszod meg. Verést fogsz kapni, érted? Gyere, üss először te!

– Ne dumáljon már! - mondta Nick.

– Hát jól van, te csibész.

A kis ember Nick lábára nézett. Mikor lenézett, a néger, aki mögötte állt, mióta Ad ellépett a tűztől, elszánta magát, és a tarkójára vágott. Ad előreesett, Bugs leejtette a ruhába csavart gumibotot a fűbe. A kis ember ott feküdt, arccal a fűben. A néger felvette, lógott a feje, úgy vitte a tűzhöz. Csúnya volt az arca, szeme nyitva. Bugs gyengéden lefektette.

– Hozzon, legyen szíves, vizet a vödörben, Adams úr! – mondta. – Attól félek, kicsit erőset ütöttem.

A néger vizet fröcskölt két kezével a kis ember arcára, és gyengéden meghúzta a fülét. Ad szeme lecsukódott.

Bugs felállt.

– Most rendben van – mondta. – Nem kell aggódni. Sajnálom, Adams úr.

– Semmi baj. – Nick lenézett a kis emberre. Meglátta a gumibotot a fűben, s felvette. A botnak hajlítható fogója volt, és rugalmasan mozgott a kezében. A fogó vásott fekete bőrből készült, súlyos végére zsebkendőt csavartak.

– Bálnacsont nyél – mosolygott a néger. – Ma már nem csinálják. Nem tudom, mennyire tud vigyázni magára, s különben sem akartam, hogy Adolphot megüssék, vagy még jobban elcsúfítsák.

Újból mosolygott.

– Hisz maga ütötte meg.

– Én tudom, hogyan kell csinálni. Semmire se fog emlékezni. Meg kell tennem, hogy észre térítsem, mikor rájön.

Nick még mindig a kicsi embert nézte, aki ott feküdt csukott szemmel a tűzfényben. Bugs fát dobott a tűzre.

– Ne aggódjon miatta, Adams úr! Eleget láttam már így.

– Mitől bolondult meg?

– Ó, egy csomó mindentől – felelte a néger a tűz mellől. – Iszik egy pohár kávét, Adams úr?

Átnyújtotta Nicknek a poharat, s eligazította a kabátot, amelyet az eszméletlen ember feje alá tett.

– Először is túl sok ütést kapott. – A néger a kávéját szürcsölgette. – De attól csak olyan együgyű lett. Aztán a nővére volt a menedzsere, s mindig kiírták őket az újságokban, hogy testvérek, és hogyan szereti a lány a fivérét, ő meg a nővérét, aztán összeházasodtak New Yorkban, s abból egy csomó kellemetlenség lett.

– Emlékszem rá.

–Gondolom. Persze, nem voltak testvérek, akárcsak maga meg én, de azért egy csomó embernek se így, se úgy nem tetszett a dolog, ők meg kezdtek veszekedni, s az asszony egyik nap fogta magát, elment, és többé nem jött vissza.

Kiitta a kávét, és megtörölte ajkát rózsaszín tenyerével.

– Akkor egyszerűen megbolondult. Iszik még egy kávét, Adams úr?

– Köszönöm.

– Láttam egypárszor az asszonyt – folytatta a néger. – Irtó csinos nő volt. Úgy hasonlított rá, akár ikrek lehettek volna. Ő sem volt csúnya, csak összeverték az egész arcát.

Elhallgatott. A történet, úgy látszik, véget ért.

–Hol találkozott vele? – kérdezte Nick.

– Börtönben – mondta a néger. – Azután, hogy az asszony elment, folyvást verte az embereket, és börtönbe dugták. Én meg késelésért ültem.

Mosolygott, lágy hangon folytatta:

– Tüstént megszerettem, s amikor kiszabadultam, megkerestem. Azt hiszi rólam, hogy bolond vagyok, én meg ne bánom. Szeretek vele lenni, szívesen nézelődök az országban, és így nem kell lopnom, hogy megtehessem. Úgy élek, mint egy úr.

– Mit csinálnak? – kérdezte Nick.

– Ó, semmit. Csak mászkálunk. Neki van pénze.

– Nagy pénzeket kereshetett.

– De elköltötte mind. Vagy elszedték tőle. Az asszony küld neki pénzt.

Felpiszkálta a tüzet.

– Igen, nagyon finom nő – mondta. – Hasonlít hozzá. Akár az ikertestvére lehetne.

A néger átpillantott a fekvő kicsi emberre, az nehezen lélegzett. Szőke haja a homlokába hullott. Összeroncsolt arca gyerekesnek látszott, ahogy a hátán feküdt.

– Most már akármikor felébreszthetem, Adams úr. Ha nem haragszik, jó volna eltűnnie. Nem szeretnék udvariatlan lenni, de lehet, hogy megint megzavarodik, ha itt látja. Borzasztóan nem szeretem fejbe verni, és nem lehet mást csinálni, ha rákezdi. Nekem valahogy távol kell tartanom az emberektől. Ugye,nem haragszik, Adams úr? Nem, ne köszönjön semmit, Adams úr! Figyelmeztettem volna, de úgy láttam, maga nagyon megtetszett neki, s azt hittem, nem lesz semmi baj. Úgy két mérföldnyire a sín mentén a városba ér. Mancelonába, úgy hívják. Isten vele! Örültem volna, ha meghívhatnánk éjszakára, de szó sem lehet róla. Nem akar elvinni egy kis sonkát meg kenyeret? Nem? Jobb, ha magával visz egy szendvicset. - Mindezt halk, sima, udvarias néger hangon.

– Jó. Hát Isten áldja, Adams úr! Isten áldja, minden jót!

Nick eltávolodott a tűztől. Keresztülment a tisztáson a vasúti sínek felé. A tűz fénykörén kívül hallgatózott. A néger halk, lágy hangon beszélt. Nick nem hallotta a szavakat. Aztán hallotta, mikor a kicsi ember azt mondta:

– Irtó fejfájásom van, Bugs.

– Hamarosan jobban lesz, Francis úr – vigasztalta a néger hangja. – Igyon egy forró kávét!

Nick felmászott a töltésen, és elindult a sínek mentén. Rájött, hogy egy sonkás szendvics van a kezében, berakta a zsebébe. Az emelkedőről visszanézett, mielőtt a sín bekanyarodott volna a hegyek közé, s látta a tűzfényt a tisztáson.

Szász Imre fordítása

A SZÖVEG FORRÁSA: A jéghegy csúcsa – Hemingway összes novellája. Könyvmolyképző Kiadó Szeged, 2008