Nacume Szószeki: A kölyök (részlet)

„Nem olyan könnyű tanárnak lenni, mint ahogy ez a másik oldalról látszik” – gondoltam magamban.

Végül eljött az iskolába menés ideje. Amikor először mentem be az osztályba és léptem fel a katedrára, nagyon furcsán éreztem magam. Miközben az órát tartottam, többször is eszembe jutott: milyen különös, hogy én vagyok a tanár. A tanulók állandóan zajongtak. Időről időre közbekiabált valamelyikük:

– Tanár úr!

Én meg visszaszóltam neki. Annak idején a reáliskolában én is így szólongattam nap mint nap a tanárokat, de hát ég és föld a különbség aközött, amikor mi szólítjuk a tanárt, vagy amikor minket szólítanak tanárnak. Szinte viszketett a talpam. Nem vagyok gyáva, félénknek sem tartom magam, csak sajnos, a kitartás hiányzik belőlem. Ahányszor csak felhangzott a kiáltás: „Tanár úr!”, mindannyiszor olyan érzés fogott el, mint amikor éhes az ember, és hangosan korogni kezd a gyomra. Valahogy mégiscsak megtartottam az első órát. Még szerencse, hogy a tanulók egyetlen, különösebben zavarba ejtő kérdést sem tettek fel. Amikor visszamentem a tanáriba, Tarajos sül megkérdezte:

– Na, minden rendben volt?

– Igen – feleltem, mire úgy tűnt, hogy megnyugodott.

Amikor aztán krétával a kezemben kiléptem a tanáriból, hogy bemenjek a második órára, olyan érzés fogott el, mintha ellenséges területre kellene lépnem. Ebben a teremben az előző osztályhoz képest jóval termetesebb fiúk voltak. Mint általában minden edói, én is törékeny és kis termetű vagyok, aki nem szerez magának tekintélyt még akkor sem, ha feláll valami magaslatra. Ha verekedésről volna szó, még egy szumóbirkózóval is kiállnék, de itt negyven tagbaszakadt óriás ült előttem, akiket pusztán a nyelvemmel kellett féken tartanom – na, ehhez aztán nem volt semmi tehetségem! „Csak egyszer mutassa ki ezeknek a vidéki suttyóknak az ember, hogy fél, abban a szempillantásban visszaélnek vele” – gondoltam, és amilyen hangosan csak bírtam, belefogtam a magyarázatba. Eleinte a tanulók teljesen magukba roskadtak, és tétlenül ülve bámultak rám, mire én, „Na, most figyeljetek!” felkiáltással magamban, egyre ünnepélyesebbre fogtam, és edói tájszólásban kezdtem szónokolni. Erre az első sor közepén a legerősebb lakli váratlanul felpattant a helyéről:

– Tanár úr! – szólalt meg.

„Na, most kezdik!” – gondoltam magamban, miközben megkérdeztem:

– Mi baj van?

– Túlságosan iparkodva beszél, nem lehet érteni, egy kicsit komótosabban, legyen szíves...

– Iparkodva, komótosabban – ezek nehézkes kifejezések. Ha túl gyorsnak érzünk valamit, azt kell mondani, hogy lassabban. Én edói vagyok, ezért nem úgy beszélek, ahogy ti. Ha most valamit nem értetek, idővel majd meg fogjátok érteni – válaszoltam nekik.

Ilyen hangnemben folyt le a második óra, ami jobban sikerült, mint számítottam. Már indultam volna vissza a tanáriba, amikor az egyik fiú így fordult hozzám:

– Legyen szíves a következő példát megmagyarázni!

Erre egy szinte megmagyarázhatatlanul bonyolult mértanpéldával rohant le, hogy még a veríték is kiütött rajtam.

– Már nincs időnk, ha valamit nem tudtok, majd elmagyarázom a következő alkalommal.

A tanulók gúnyos nevetésben törtek ki. Eközben valaki bekiáltotta:

– Nem tudja!!! Nem tudja!!!

De nagy marha vagyok! Tanár létemre nem tudom megmagyarázni?! Hát ha nem tudom, akkor nem tudom, ebben nincs semmi különös. Az, aki tudja, nem jön le ide negyven jenért a világ végére” – gondoltam, és visszamentem a tanáriba.

– És most, rendben ment minden? – folytatta a kérdezősködést Tarajos sül.

– Igen – feleltem, de most nem értem be ennyivel. – Ebben az iskolában a tanulók nem tudnak semmit.

Mire Tarajos sül meglepett arcot vágott.

A harmadik, negyedik és az ebédszünet utáni óra is hasonló légkörben zajlott. Az első tanítási napon bizony minden osztályban kudarccal ért véget az órám. „Nem olyan könnyű tanárnak lenni, mint ahogy ez a másik oldalról látszik” – gondoltam magamban. Bár az óráimat már befejeztem, mégsem mehettem haza, mert még háromig ott kellett maradnom. Háromkor, így magyarázták el nekem, az ügyeletes tanulók jelenteni fogják, hogy az osztálytermeket kitakarították, és nekem ellenőriznem kell az osztályok tisztaságát. Ráadásul még át kell néznem a jelenlétet igazoló jegyzékeket és csak ezután lehetek szabad. „Mintha az ember eladná magát egy havi fizetésért, és mégis, milyen törvény alapján láncolják az iskolához és kényszerítik arra, hogy addig nézzen farkasszemet az asztallal, amíg el nem mehet? A többiek viszont minden zokszó nélkül alárendelik magukat az itteni parancsoknak – gondoltam –, egyedül csak én türelmetlenkedem, az újdonsült tanár.”

Hazafelé menet panaszkodtam is Tarajos sülnek:

– Akár tetszik, akár nem, háromig bent kell ülnöm az iskolában, teljesen feleslegesen.

– Na ne mondd! – válaszolta, és elnevette magát. – Később majd szorgalmas leszel. De figyelj csak, túl sokat szidod az iskolát, ugyan, minek. Ha szidni akarod, csak nekem tedd, tudod, milyenek az emberek – jegyezte meg, mint aki tanácsot akar adni.

Fordította: Vihar Judit

A SZÖVEG FORRÁSA: Balassi Kiadó, 2003