Karinthy Frigyes: Novella a delejes halálról (részlet)

Azt mondják, Karinthy igazi "műfaja" az ötlet volt. El kellene tüntetni az idézőjeleket és  kidolgozni a definíciót - aztán megírni az irodalom történetét ebből a szemszögből nézve. Karinthy valóban kihagyhatatlan lenne. 

Mindig azt hittem magamról, hogy szeretem embertársaimat, hittem magamban és a jóságomban, mikor pap lettem, és eljöttem Ausztráliába. Mikor az a szörnyű dolog ott a szigeten megtörtént – mikor ezután néhány nappal megértettem, hogy ez így van, hogy énnekem ez most már olyan képességem, mint a kaméleonnak, ha színt változtat, vagy a villamos rájának, ha leüti messziről a kis halakat: akkor hálát adtam Istennek, hogy engem vert meg ezzel a hatalommal, és nem mást, aki visszaélne vele.

 Mit tudom én, hogy ki vagyok, és hogy mik vagyunk mindannyian, akik jóknak és szeretőknek hisszük magunkat, mert irtózunk a vértől, és nem szeretjük látni a szenvedést. Ott, a szigeten, mikor a halálos félelem először váltotta ki belőlem iszonyú tehetségemet, mikor támadóm és gyilkosom nyöszörögve esett össze és terült el, anélkül, hogy hozzányúltam volna – ott még áltathattam magam, hogy ami történt, önvédelemből történt, és gonosz szándék nem párosul szívemben agyam rettentő erejével. De mikor a kereskedő, aki elment mellettem az utcán,  száz lépés után összeesett és meghalt – és én égnek álló hajakkal ismertem fel ugyanazt a vonaglást és görcsöt eltorzuló arcán: akkor megvizsgáltam magam, és szívem verése elállt – eszembe jutott, hogy mikor elment mellettem, megirigyeltem őt szép kabátjáért, és szerettem volna magamnak is olyant.

Akaratom, melyről azt hittem, belátás és megfontolás kormányozza,  agyamnak sötét mélységében, amiről nem tudok, ahol rejtve és szabadon és korlátlanul dolgozik a velünk született, soha meg nem változó ösztön – öntudatlan akaratom halálra ítélte a boldogtalant, mert szebb kabátja volt, mint nekem – és átkozott tehetségem végrehajtotta az ítéletet. Ne szólj közbe, ne mentegess, ne beszélj – avagy nem álmodod-e gyakran ismerőseid, rokonaid, anyád és testvéreid halálát? Verejtékezve ébredsz, és sajnálod őket, s azt hiszed, örülsz, hogy csak álom volt – pedig álmodban a felszabadult akarat dolgozott benned, álmodban kívántad halálukat, megölted őket: - és ha felméred napodat, mely ezt az álmot megelőzte, rájössz, hogy aznap megbántott valamivel, akit megöltél – görbén nézett rád, keményen szólt, vagy azt hallottad róla, hogy többet keres nálad. Ó, én szörnyű tapasztalatból tudom, hogy a legkisebb bántalomért halált kívánunk mindenkinek – halált, néha bántalom nélkül is, mert a ragadozó lakik bennünk, aki többet pusztít, mint amennyit elfogyasztani képes. Figyelj jól, Máriusz. Eddig háromszáz embert öltem meg, akikről, ha közben nem jön ez az irtózatos felfedezés, soha nem tudtam volna meg, hogy a halálukat kívántam. Nagy részük közönyös, ismeretlen járókelő – egy pillanatra találkoztam velük, talán az arcuk nem tetszett, vagy nem néztek rám barátságosan. De volt köztük sok jó barát, és sok, akiről azt hittem, úgy szeretem, mint magamat. Emlékszem a mai emberre, aki a villamos előtt esett össze? Fél pillanatomat akarta elrabolni, előbb szállt le nálam. Megöltem, egy pillanatra az utamba állt.

A SZÖVEG FORRÁSA: Kozmosz Fantasztikus Könyvek, 1969