Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére (részlet)

"Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni." (Hemingway)

– Hagyjuk ezt a testületi számot – mondja McMurphy. – Ha én egyszer az én Cheswick barátommal ebből a női szakaszból kitörök, akkor az ajtót, tudom istenem, beszögezem magam után. Tik csak maradjatok szépen itthon, az anyukátok nem engedi, hogy leszálljatok a biliről.

– Na ne beszélj! Hát csodát fogunk látni? – Fredrickson McMurphy mögé lép. – Amilyen vér-férfi vagy, te csak fölemeled a nagy szöges bakancsot, és egyből kirúgod az ajtót, mi? Erős gyerek, hiába.

McMurphy oda se nagyon néz Fredricksonra. Már kiszúrta, hogy amilyen kemény legénynek akar látszani néha, olyan hamar alább adja az első ijedségre.

– Lássuk a csodát, te vér-férfi – piszkálja tovább Fredrickson –, rúgd ki azt az ajtót, hadd lássuk, ki az izompacsirta!

– Nem, Fred, inkább vigyázok, hogy a subick meg ne karcolódjék a bakancsomon.

– Azért, mert már azt gondoltam, meg is mutatod, hogy kell innét kitörni, olyan nagy hanggal vagy.

McMurphy körülnéz. – Azt hiszem, ha nagyon a fejembe venném, a dróthálót ki is ütném egy székkel itt az ablakon...

– Kiütnéd, mi? Fognád és kiütnéd? Jól van, próbáld meg! Ráteszek tíz dollárt, te vér-férfi, hogy nem bírod kiütni.

– Ne is kísérletezzél, Mack – mondja Cheswick. – Fredrickson tudja, hogy az lenne a vége, hogy egy széket összetörnél rajta, aztán tennének föl a Zárt Osztályra. Az első nap, amikor ide átkerültünk, bemutatták, mit tudnak ezek a dróthálók. Külön ide gyártották. Egy technikus fogott egy széket, pont olyat, amilyenen a lábad is van, és addig verte a dróthálót, amíg aprófa nem lett. A dróthálónak meg se kottyant.

– Mondjuk, hogy székkel nem – hagyja rá McMurphy, és megint körülnéz. Látom rajta az érdeklődést. Csak a Főnéni meg ne hallja ezt, mert biztos, hogy egy órán belül fönn lesz a Zárt Osztályon. – Valami nehezebb holmi kell ide. Az asztallal nem lehetne?

– Semmivel se jobb, mint a szék. A fája ugyanaz, a súlya ugyanaz.

– Én nem bánom, de legalább akkor azon töröm a fejem, mit bírnák kilökni rajta mégis. Aztán nehogy pofára essetek, ha azt hiszitek, hogy én ki nem megyek innét, ha nagyon rám jön. Jó... mondjuk valami nagyobb kell, mint az asztal meg a szék... mondjuk, egy éjszaka kivághatnám azt a nagy dagadt négert, annak biztos megvan a súlya.

– Puha ahhoz – mondja Harding. – Úgy menne át azon az acélhálón, mint a tökgyalun.

– Hát ha az egyik ággyal próbálnám meg?

– Az ágy az nem menne ki az ablakon, ha meg bírnád emelni, akkor se.

– Megemelni meg bírnám éppen. De várjatok csak, nézzetek oda, amin Bibbit ül, az meg is felelne. Ez a műszertábla a fogantyúkkal meg a tárcsákkal, ez kemény is, meg súlyra is elég nehéznek látszik.

– Az biztos – mondja Fredrickson. – Ez legalább olyan, mint ahogy a vasajtót rúgod ki.

– Miért, mi a baja? Nem úgy nézem, mintha oda volna szögelve a padlóhoz.

– Odavasalva éppen nincs... legfeljebb egypár vezeték tartja... de nézzél rá, a jézusmáriádat!

Ránéz mindenki. A műszertábla betonba ágyazott acél, feleakkora, mint az itteni asztalok, de legalább kétszáz kiló.

– Ránéztem, és ilyenkor mi van? Nem látszik nagyobbnak, mint amilyen szénabálákat dobáltam föl a teherautó rámpájára.

– Attól tartok, barátom, hogy ez a szerkentyű többet nyom, mint a szénabálád.

– Ahogy elnézem, úgy egynegyed tonnával több – jegyzi meg Fredrickson.

– Igaza van neki, Mack – teszi hozzá Cheswick. – Rém nehéznek látszik.

– Azt akarjátok velem megetetni, palimadárkák, hogy én ezt a kis szaros bigyót nem bírom fölemelni?

– Drága barátom, az én emlékezetem szerint pszichopaták még a tulajdon segedelmüket is nehezen mozgatják, nemhogy a hegyeket.

– Szóval azt mondjátok, nem bírom megemelni. De azt az oltáron kerékpározó...

McMurphy leugrik az asztalról, s kezdi lehántani magáról a zöld zekéjét. Az alsóinge alól előkúszó tetoválások csak úgy ugrálnak az izmai fölött.

– Na, ki akar rátenni öt dollárt? Én addig el nem hiszem, hogy van olyan, amit nem lehet, míg meg nem próbáltam. Lehet feliratkozni az öt dollárokkal...

– Ide figyelj, McMurphy, ez pont olyan szívóskodás, mint a Főnénire kötött fogadásod.

– Mégse meri senki megkockáztatni az öt dollárját? Lássuk. Vagy szar, vagy kalaposinas...

A kollégák mind állnak neki a nyugtatványírásnak. McMurphy annyira kifosztotta őket, a pókeren meg a rablóultin, hogy már alig várják a visszavágót, és ez biztos nyerésnek látszik. Nem is tudom, mit akarhat. Akármilyen nagydarab, akármekkora erő van benne, azért, hogy ezt a műszertáblát megmozdítsa, azért még hármat kellene hívni, ugyanilyet. Tudja is. Csak rá kell nézni, és láthatja, hogy még megbillenteni se tudja, nem megemelni. Ahhoz óriás kellene, hogy onnét föl is emelje. De mikor az összes Hevenyek megírták a nyugtatványaikat, odalép mégis a műszertáblához, lekapja róla Billy Bibbitet, belepök a nagy péklapát tenyerébe, jól megsodorja a köpést és a vállát kezdi lazítani.

– Jól van, álljatok félre. Néha, amikor megerőltetem magamat, annyi levegőt fölemésztek, hogy kékülnek-zöldülnek, akik körülöttem állnak. Helyet, helyet! Itt pattog az acél és repül a beton mindjárt. Asszonyok, lányok, fel a fára! Helyet, helyet!...

– Ez képes és fölemeli – motyogja Cheswick.

– Ha a szavára fölemelkedik, alátöm neki, az biztos – mondja Fredrickson.

– A legvalószínűbb, hogy egy bájos sérvet beszerzel – jegyzi meg Harding. – Hagyjad a bolondozást, McMurphy. Nincs ember, aki ezt a miskulanciát föl bírná emelni.

– Helyet, öreglányok, elszíjjátok előlem az oxigént.

McMurphy egypárszor áll innen odább, hogy a lábát jól megvesse, újra meg újra beletörli tenyerét a nadrágjába, aztán lehajol, és megkapja a műszertábla fogantyúját jobbról-balról. Amikor nekihuzakodik, a többiek csúfolják, fütyölik. Megint elereszti, fölegyenesedik, és próbálja jobban megvetni a lábát.

– Mi az, elcsuklott a hangod? – vigyorodik rá Fredrickson.

– Ez csak csuklógyakorlat volt, igaz. Most megy bele az ágydeszka – mondja McMurphy, s elkapja a fogantyúkat.

Egyszerre nem nevet senki. A karjai dagadni kezdenek, az erei kiütköznek a bőr alól. A szeme héja megrezeg, a foga elővicsorodik. Feje hátraszegül, az inai kidudorodnak, mintha kötelet húznának le a bőre alatt végig a nyakán, a karján, le a két kezéig. Egész teste belerendül az erőfeszítésbe, hogy olyasmit emel, amivel nem bír, s maga is tudja – amiről mindenki tudja, hogy föl nem emelheti.

De egy pillanatig, amíg a cement repedését halljuk, azt hisszük mégis, úristen, ez képes, és fölemeli.

Aztán kiszakad belőle a lélegzet, és erőtlenül hátraesik a falnak. A fogantyúkon vér van, ahogy a tenyerét fölszaggatta rajta. Ott lihegi ki magát a falnak dőlve. Más hangot, mint a zihálását, nem hallani, senki nem szól.

Kinyitja a szemét, és végignéz rajtunk. Egyenként végigmér mindenkit – még engem is –, azzal előkotorja a zsebéből az összes nyugtatványokat, amiket pókeren az utóbbi napokban a többiektől elszerzett. Próbálja szétrendezni, lehajlik az asztalra, de a két keze összegémberedett vörös karom, nem boldogul az ujjaival.

Végén lesöpri a földre az egész csomót – lehet negyven-ötven dollár ára nyugtatvány mindegyiküktől –, és kifordul a zuhanyzóból. Hanem az ajtóban még megáll, és visszanéz a téblábolókra.

– Azzal együtt megpróbáltam – mondja. – Annyi azért kitellett tőlem, a büdös úristenit, hogy megpróbáltam, nem igaz?

Azzal kimegy, és otthagyja a földön az elmaszatolt cédulákat, szedje föl, válogassa szét, aki akarja.

Fordította: Bartos Tibor

A SZÖVEG FORRÁSA: Európa Könyvkiadó, 1992