Karel Capek: Harc a szalamandrákkal (részlet)

"Nagy csapás a bűnökre, ha nevetségessé tesszük őket a világ szemében." (Moliére) Közép-Európában jobbára egyéb eszközünk sincs a visszavágásra, ezért ezt itt nagyon magas szinten művelik.

 

Alig néhány évvel azután, hogy a szalamandrákat az Északi- és a Balti-tenger mellékén is megtelepítették, egy dr. Hans Thüring nevű német kutató megállapította, hogy a balti szalamandra – bizonyára a környezet hatására – a többi szalamandrától eltérő testi jellegzetességeket mutat: valamivel világosabb színű, egyenesebben jár, mint a többi szalamandra, és koponyaindexe hosszabb és keskenyebb koponyaalkatra vall. Ez a variáns a DER NORDMOLCH, avagy DER ODELMOLCH (Andrias Scheuchzeri var. nobilis erecta Thüring) nevet kapta.

Ettől fogva a német sajtó buzgón foglalkozni kezdett a balti szalamandrával. Különös súlyt helyeztek arra a megállapításra, hogy éppen a német környezet befolyására alakult ki a közönséges szalamandrából egy eltérő, magasabb rendű fajtípus, mely kétségtelenül felette áll minden más szalamandrának. Megvető hangnemben írtak a degenerált, testileg, lelkileg elnyomorodott Földközi-tenger melléki szalamandráról, a trópusi szalamandráról és általában a többi nemzet alacsonyabb rendű, barbár állatias szalamandráiról. „Az óriásszalamandrától a német felsőbbrendű szalamandráig” – így hangzott az új jelmondat. Vajon nem a német föld-e az őshazája minden újkori szalamandrának?

Hát nem Öningenben ringott-e a bölcsője, ahol csodálatos nyomait dr. Johannes Scheuchzer német tudós már a miocénban felfedezte? Semmi kétség nem merülhet fel az iránt, hogy az elmúlt geológiai korszakok Andrias Scheuchzerije német földön született. Azért, hogy később más tengereken és más égövek alatt is meghonosodott, hanyatlással és degenerálódással kellett fizetnie. Amikor azonban újra az őshaza talajára került, ismét azzá lett, ami eredetileg volt: nemes. Északi szalamandra, világos bőrű, egyenes járású, hosszú fejű Scheuchzeri. Csak a német talajon térhettek vissza a szalamandrák a tiszta, magasabb rendű típushoz, ahhoz a típushoz, melyet a nagy Johannes Jakob Scheuchzer az öningeni kőbányában felfedezett. Ezért Németországnak hosszabb partvidékre, gyarmatokra, világtengerekre van szüksége, hogy mindenütt a világon, de mindenütt német vizekben fejlődhessék ki az új, fajtiszta, eredeti német szalamandratípus. „Új területre van szükségünk szalamandráink számára” – írták a német újságok; és hogy a német nép ezt a tényt mindenkor szem előtt tartsa, Johannes Jakob Scheuchzernek Berlinben hatalmas szobrot emeltek. A nagy doktort könyvvel a kezében ábrázolták, lábainál ott ült egyenes tartásban a nemes szalamandra, szemét a távoli világóceán láthatatlan partjai felé fordítva. A nemzeti emlékmű ünnepélyes leleplezésekor beszédek hangzottak el, amelyek szokatlan érdeklődést váltottak ki az egész világsajtóban. Németország újból fenyegetőzik – állapították meg az angol újságok. „Megszoktuk ugyan már ezt a hangot, de ha nyilvánosság előtt beszélnek arról, hogy Németországnak három éven belül ötezer kilométernyi új tengerpartra van szüksége, akkor kénytelenek vagyunk a lehető legvilágosabban válaszolni: helyes, próbáljátok meg! De az angol partokba beletörik a  fogatok. Mi készen állunk, és három év múlva még jobban fel leszünk készülve. Angliának annyi hadihajóra van szüksége, mint a két legnagyobb kontinentális hatalomnak együttvéve. És szert is tesz annyira. Ez az erőviszony egyszer s mindenkorra szent és sérthetetlen. Ha ti őrült fegyverkezési versenyt akartok a tengeren, ám legyen, egyetlen brit sem fogja eltűrni, hogy ebben a versenyben egy lépéssel is lemaradjunk.”

„Elfogadjuk a kihívást – kelentette ki kormánya nevében Sir Francis Drake, az admiralitás első lordja az alsóházban. – Aki kinyújtja kezét valamelyik tenger után, az hajóink páncéljába ütközik. Nagy-Britannia elég erős ahhoz, hogy a gyarmatai és a domíniumai ellen irányuló minden támadást visszaverjen. Támadásnak tekintünk minden olyan építkezést, mely új szárazföldet, szigetet, erődöt, repülőgép-támaszpontot létesít olyan tengeren, amely akár a legkisebb brit földdarabbal határos. Ez az utolsó figyelmeztetés azok számára, akik a partokat akár egy yarddal is meg akarják változtatni.” Ezután a parlament megszavazta az új csatahajók építésének költségeit, egyelőre félmilliárd fontnyi összegben. Ez valóban imponáló válasz volt arra a kihívásra, amit Johannes Jakob Scheuchzer berlini emlékműve jelentett. Ez az emlékmű különben tizenkétezer Reichsmarkba került.

Fordította: Szekeres László

A SZÖVEG FORRÁSA: Alinea Kiadó, 2009