Ryszard Kapuściński: A császár (részlet)

"A kinevezések órája alatt reszketett az egész palota! Egyesek örömükben reszkettek, átérezve a kéjes gyönyört, mások viszont, no igen, katasztrófától félve – ugyanis ebben az órában tiszteletre méltó urunk nem csupán jutalmazott, hatalmat, javakat osztott, de büntetett, eltávolított és le is fokozott. De nem jól mondom! A valóságban az emberek nem oszlottak örvendezőkre és rémültekre; öröm és félelem egyszerre töltötte meg a szívét mindenkinek, akit a Fogadóterembe hívattak, hisz egyik sem tudta, mi vár rá. Ebben rejlett urunk legmélyebb bölcsessége; senki sem tudta, mikor jön el az ő napja, és mi szabatott ki rá. Ez a bizonytalanság és az uralkodó szándékainak homályossága okozta, hogy a palota szüntelenül pletykált, és találgatásokba merült. A császári palota frakciókra és klikkekre oszlott, ezek könyörtelen háborút vívtak, kölcsönösen gyengítve és pusztítva egymást. És nagyurunk éppen ezt akarta. Ezt a neki szentséges nyugalmat adó egyensúlyt. Ha valamelyik klikk felülkerekedett, urunk hamarosan a szembenálló klikknek juttatta kegyeit, és ismét kialakult a hatalombitorlókat bénító egyensúlyállapot. Urunk nyomkodta a zongorabillentyűket – hol a fehéreket, hol a feketéket – és így csalt ki a hangszerből harmonikus és fülének kedves dallamot. És mindenki engedelmesen hagyta, hogy ily módon játsszék vele a császár, hisz létük egyetlen értelmét az uralkodói elismerés jelentette, és ha ezt tőlük Hailé Szelasszié megtagadta volna, még ugyanazona napon nyomtalanul eltűntek volna a palotából. Igen – ők önmagukban nem jelentettek semmit. A nép számára csak addig voltak láthatók, míg megvilágította őket a császári korona fénye. Hailé Szelasszié Isten alkotmányos kiválasztottja volt, és magas pozíciójából nem léphetett szövetségre egyik frakcióval sem, bár egyiket jobban kihasználta, mint a másikat – de ha valamely általa támogatott klikk túlbuzgóvá vált, akkor a császár megbüntette, sőt el is ítélhette. Ez főleg az "erősek" frakcióira vonatkozott, amelyekre urunk a rendcsinálás feladatát bízta. A császár szavai ugyanis szelídek, jóságosak és vigasztalók voltak; a nép soha nem hallott ajkáról haragvó beszédet. Pedig hát jóindulattal nem lehet uralkodni a császárságban, valakinek féken kell tartania az ellenzéket és ügyelni a császár, a palota és az állam felsőbb érdekeire. Éppen ez volt az "erősek" frakcióinak feladata, de azok nem értették meg a császár finomabb szándékait, hibát hibára halmoztak, pontosabban: a túlzás hibájába estek. Urunk elismerésére vágyva igyekeztek az abszolút rendet bevezetni – holott nemes urunk alapvető rendre vágyott, vagyis pusztán rendre, bizonyos apró kis rendetlenséggel, ahol demonstrálhatná uralkodói engedékenységét és megértését. Ezért aztán, ha az "erősek" frakciói kezdték kifogásolni ezt a kis rendetlenséget, Hailé Szelasszié korholó tekintetével találkoztak. A palotában három alapvető frakció működött: az arisztokraták, a bürokraták és az úgynevezett "személyiek" frakciói. Az arisztokraták szélsőségesen konzervatív, földbirtokosokból álló frakciója főleg a Koronatanács köré csoportosult, elnöke pedig az azóta kivégzett Kassza herceg volt. A bürokraták frakciója hajlott leginkább a változások felé, ez volt a legfelvilágosultabb, mert tagjainak egy része egyetemet végzett. A minisztériumokat, magas állami hivatalokat ők töltötték meg. A személyi emberek frakciója császárságunk különlegessége volt; ezt az intézményt maga Hailé Szelasszié hívta életre. Nagyurunk, az erős állam és a központi hatalom híve, ravasz és ügyes harcot volt kénytelen folytatni az arisztokraták klikkjével, amely a vidéki tartományokat szerette volna uralni és gyenge, alázatos császárról álmodozott. De a császár önszemélyűleg nem vehette fel a harcot az arisztokráciával, ezért személyes kinevezések révén, állandó jelleggel alacsony születésű, fiatal és talpraesett embereket gyűjtött maga köré, egészen az alsóbb rendű köznépből, olykor csak találomra, az őt éljenző tömegből választva ki őket. Ők voltak a császár személyes emberei; a kétségbeejtő és nyomorúságos vidéki életből a legmagasabb udvari szalonokba kerültek, ahol a megcsontosodott arisztokraták természetes gyűlöletével és ellenséges érzületével találták magukat szemben. Ugyanakkor gyorsan belekóstoltak a palota pompájába és a hatalom nyilvánvaló gyönyörébe, leírhatatlan buzgalommal, sőt szenvedéllyel szolgálták a császárt. Tudták: csupán és kizárólag tiszteletre méltó urunk akaratából vannak ott és viselik az állam gyakran legmagasabb tisztségeit. A császár őket ültette a legnagyobb bizalmat követelő állásokba. A tollminisztérium, a császár politikai rendőrsége, a palotaigazgatóság telis-tele volt velük. Ők fedtek fel minden összeesküvést és ármánykodást, irtották a beképzelt és rosszindulatú ellenzéket. Újságíró uram, gondoljon csak bele: a császár nemcsak hogy maga döntött minden kinevezésről, de régebben még személyesen is közölte a jóhírt az érdekeltekkel. Ő, csakis ő! Nemcsak a hierarchia csúcsaira állította ő maga az embereket, de közepes és alacsony posztjaira is; ő jelölte ki a postafőnököket, iskolaigazgatókat, rendőrörsök parancsnokait, minden egyszerű hivatalnokot, intézőt, serfőzdék, kórházak, szállodák igazgatóit, ismétlem – mindenkit ő nevezett ki személyesen. Behívatták a jelölteket a Fogadóterembe a kinevezések órájára, ahol végtelen seregbe állottak fel – mert hisz tömegével voltak, tömegével! (...) abból a császárral töltött percből – mikor kihirdette és áldását adta a kinevezésre – különös emberi kapcsolat született, habár a hierarchia szülte, mégis kapcsolat, és egy elv keltette életre: a lojalitás elve."

A SZÖVEG FORRÁSA: Magvető Kiadó, 1981

Fordította: Nemere István

ÉRTÉKELÉS: Csupán két dolog. Egy: milyen kár, hogy a hatalomgyakorlás természetéről tervezett trilógiájának csak az első két darabja készült el - mindegyik aranyat ér! Kettő: a hatalmat gyakorlók és a hatalmat kiszolgálók mindenütt ugyanolyanok, maga az ember látszik reménytelennek e tekintetben. Aki nem olvassa el A császárt, annak tíz botütést ítélek meg a lehetséges tízből. :)