Richard Dawkins: Isteni téveszme (részlet)

Ha jól végeztem fellázító tevékenységemet, az Olvasó magában már ki is egészítette a gyermeki agyra és a vallásra vonatkozó fejtegetéseimet. A természetes szelekció olyan gyermeki agyakat hoz létre, amelyek hajlamosak elhinni bármit, amit szüleik vagy a törzsi vezetőik mondnak nekik. Ez a bizalomteli engedelmesség érték a fennmaradás szempontjából, annak analógiájára, ahogy a lepkék a Hold segítségével tájékozódnak. A bizalomteli engedelmesség másik oldala viszont a szolgai hiszékenység. Ennek óhatatlan mellékhatása pedig a tudati vírusokkal szembeni kiszolgáltatottság. A darwini fennmaradással összefüggő kiemelkedően fontos érdekekből a gyermeki tudatnak meg kell bíznia szüleiben, akárcsak mindazon felnőttekben, akiket a szülei megbízhatónak mondanak. Ennek a bizalomnak automatikus következménye, hogy aki bízik, az nem tud különbséget tenni jó és rossz tanács között. Honnan is tudhatná a gyermek, hogy a "Ne parancsolj a krokodiloktól hemzsegő Limpopóban!" az jó tanács, az pedig, hogy "Holdtöltekor áldozz kecskét, nehogy eső legyen!" a legjobb esetben is csak fölösleges idő- és kecskepazarlás? Mindkét intelem egyformán megszívlelendőnek hangzik. Mindkettő tekintélyes forrásból származik, és ugyanazzal a tekintélyt parancsoló, engedelmességet követelő ünnepélyes komolysággal hangzik el. Ugyanez áll a világ, a mindenség, az erkölcs és az emberi természet kérdéseit illető kijelentésekre. És nagyon valószínű, hogy a gyermek, ha felnő, az egész csomagot - értelmest és értelmetlent egyaránt - természetesen ugyanebben a ragadós fennkölt modorban tovább fogja adni a saját gyermekeinek.

   E modell alapján azt várhatnánk, hogy a világ különböző tájain más-más önkényes, minden ténybeli alapot nélkülöző hiedelmeket adnak tovább az utódoknak, akik aztán ugyanolyan meggyőződéssel vallják őket, mint a hagyományos bölcsesség hasznos elemeit, például, hogy a trágyázás jót tesz a termésnek. Azt is várnánk, hogy helyi babonák és egyéb tényektől független hiedelmek is kifejlődjenek, amelyek a generációk során részben véletlenszerű sodródás révén, részben a darwini szelekció valamiféle analógiájára átalakulnak, és idővel jelentős eltérést mutatnak a közös őstől. A nyelvek is szétsodródnak, ha kellő időt töltenek földrajzi elkülönültségben (erre azonnal vissza is fogok térni). Mintha ugyanez lenne igaz a generációk egymásnak továbbadott önkényes, alaptalan hiedelmeire és előírásaira - amelyeket nagyban elősegíthet a gyermeki agy hasznos programozhatósága. A vallási vezetők nagyon is tisztában vannak a gyermeki agy kiszolgáltatottságával és a korai sulykolás jelentőségével.

(...)

Valóban megfontolandó, nem járna-e komoly pedagógiai haszonnal az összehasonlító vallásoktatás. Bennem biztosan attól a felismeréstől támadtak az első kétségek, nagyjából kilencéves koromban (nem az iskolától, hanem a szüleimtől kaptam), hogy a keresztény vallás, amelyben felnőttem, csak egyike az egymással kölcsönösen kibékíthetetlen hitrendszereknek. A vallás szószólói ezt maguk is felismerik, sokszor meg is rettennek tőle. Az Independent említett betlehemi játékos története után egyetlen kifogásoló levél sem érkezett a szerkesztőhöz a négyéves gyerekek vallási címkézése miatt. Az egyetlen bíráló levelet a The Campaign for Real Education (Kampány a valódi oktatásért) szóvivője, Nick Seaton írta, aki szerint a több hiten alapuló vallásos oktatás rendkívül veszélyes, mert "a gyerekek manapság azt tanulják, hogy minden vallás azonos értékű, ami azt jelenti, a saját vallásuknak sincs különleges értéke". Valóban, pontosan ezt jelenti. Van is miért aggódnia a szóvivőnek. Más alkalommal szintén ő mondta: "Nem helyes minden vallást egyenértékűnek beállítani. Mindenkinek joga van azt gondolni, hogy az ő vallása magasabb rendű a többinél, legyen az hindu, zsidó, muzulmán vagy keresztény - különben mi értelme egyáltalán a hitnek?"

   És tényleg, mi értelme? 

(...)

Miért legyünk jók, ha nincs Isten? Ebben a megfogalmazásban a kérdés meglehetősen alantasan hangzik. Amikor hívő emberek fogalmaznak így (és sokan valóban így is fogalmaznak), legelső késztetésem, hogy valami ilyesmit kérdezzek vissza: "Komolyan azt akarja mondani, csak azért próbál jó lenni, hogy elnyerje Isten helyeslését és jutalmát, vagy elkerülje rosszallását és büntetését? Hát ez bizony nem erkölcs, csak hajbókolás, törleszkedés, nem több mint lesni vállunk mögött a nagy égi biztonsági kamerát vagy fejünkben a kis néma poloskát, amely minden lépésünket, sőt minden piszkos gondolatunkat ellenőrzi." Ahogy Einstein mondta: "ha az emberek csak azért jók, mert félnek a büntetéstől, és jutalomra vágynak, akkor bizony elég szomorú népség vagyunk". Michael Schermer The Science of Good an Evil (Jó és rossz tudománya) című könyvében ezt nevezte vitazáró gondolatnak. Aki úgy gondolja, Isten nélkül "rabló, erőszaktevő, gyilkos lenne", az csak azt árulja el magáról, hogy immorális ember, "és legjobban tesszük, ha messziről elkerüljük". Másfelől, aki elismeri, hogy akkor is ugyanolyan jó ember lenne, ha nem állna isteni felügyelet alatt, végzetes csapást mér arra a feltevésre, mely szerint szükség van Istenre, hogy jók legyünk.

(...)

Miközben az Egyesült Államokban a politikai párthoz tartozás nem tökéletes mutatója a vallásosságnak, nem titok, hogy a "vörös (republikánus) államok" elsősorban a konzervatív keresztények elsöprő politikai befolyása miatt vörösek. Ha lenne erős korreláció a keresztény konzervativizmus és az egészséges társadalom között, azt várhatnánk, hogy ennek jeleit felfedezhetjük Amerika vörös államaiban. Ez azonban nincs így. Az erőszakos bűncselekmények arányában legalacsonyabb mutatóval rendelkező városok 62%-a "kék" (demokrata) és 38%-a vörös (republikánus). A huszonöt legveszélyesebb város 76%-a van a vörös és 24%-a a kék államokban. Mi több, az USA öt legveszélyesebb városa közül három a hitbuzgó Texasba esik. A huszonkilenc legmagasabb betörési rátával rendelkező államból huszonnégy vörös. A huszonkét legmagasabb gyilkossági rátával rendelkező államból tizenhét vörös. 

A SZÖVEG FORRÁSA: Libri Kiadó, 2007

Fordította: Kepes János