Péterfy Gergely: Kitömött barbár (részlet)

Ez a táj és ez a nép még nem érett meg a leírásra. Ez az ország nincs kész, és a nyelv, amellyel le lehetne írni, az sincs kész. Semmi sincs készen. Még minden munka alatt van. Nincs kész a táj, a völgyek, a folyómedrek, a hegytetők. Még mindent át kell alakítani, megszervezni, kitalálni, felépíteni. A folyók összevissza folynak, elöntik a falvakat, a városokat, bűzlő mocsárral terítik be az Alföldet. Ha alacsony a víz, hajózni nem lehet a zátonyok miatt, ha meg árvíz van, megfullad a fél ország. Az Alföld túl lapos, tájképfestészetre alkalmatlan. 

    De a hegyekben sincs túl sok köszönet. Ott vannak, ahol nem kellene lenniük. Az ország földrajza rosszul van elosztva: vagy síkság van, és sehol még egy domb se, vagy csak hegy egymás hegyén-hátán, anélkül, hogy egyetlen termékeny völgy, művelésre alkalmas fennsík megszakítaná. Ahová síkság kéne, ott hegy van, és fordítva. Szépségük olykor megejtő, feleslegességük azonban bosszantó. Ahol kéne legyen a tetejükön valami, nincs semmi rajtuk. Legalább egy rom, de nincs az se. Ahol meg jó lenne egy kis szabad hely, ott minden tele van rommal. Ebben az országban minden épület viharos gyorsasággal rommá változik: mintha eredetileg is romnak épült volna. Ausztria angolkertje, műromokkal a zegzugos sétány végén, ez Magyarország. Buda: rom. Esztergom: rom. Vác: rom. Eger: rom. Még nem jött el az idő, hogy valami véglegeset lehessen mondani: nincs mivel mondani, és nincs miről. Ez az egész csak kapkodás, felkészületlen és átgondolatlan hebehurgyaság. És nincs még készen a kertfal sem egészen, a vihar kicsavart két akácfát, a helyükön most bántó üresség tátong a kertben; én meg, ugye, rosszkedvű vagyok és sápadt, ha szólók valamit, abban sincs köszönet. Veszekszem, zsémbelek, kiabálok a gyerekkel. Nem olvasok, nem rajzolok, a megkezdett csipkeverések összegubancolódva hevernek a szekrény mélyén. Megromlott a tavalyi baracklekvár, kilencből hét disznó megdöglött vízkórságban, tavasszal elfagyott a szőlő, s most alig mutatkozik valami termés. Semmi sincs készen, semmi sincs abban az állapotban, hogy érdemes lenne leírni. Előbb készüljünk el a nyelvvel, amellyel el akarjuk beszélni a dolgokat, aztán tegyük a dolgokat elbeszélésre alkalmassá, és majd akkor, nagy sokára, egyetlen lépést sem lehet tenni.

     Amíg nincs kész a nyelv, egyetlen lépést sem lehet tenni.

   Ó, hányszor hallgattam végig ezt a fájdalmasan önkínzó gondolatmenetet, amely körkörös érvelésével egyre jobban szorította és fojtogatta az elméjét! Mindvégig az az érzés kínzott, hogy mindaz, amit a nyelvben hiánynak, fogyatkozásnak, alulfejlettségnek lát, egy mélyen titkolt belső sebet szimbolizál: azt a 2387 börtönben töltött napot, amikor minden összetört benne, amit ifjúkorában álmodott. Szabadulása után bosszúra nem is gondolhatott: ha a vágyát nem is, de a megtételéhez szükséges bátorságot és képzelőerőt szétmorzsolta benne a fogság. Így egyetlen bosszúja maradt: elvenni a nyelvet azoktól, akik fölébe hatalmasodtak, akik a szabadságát, a javait, a testét elvehették tőle; elvenni a nyelvüket, és otthagyni őket hebegő barbárokként bárdolatlanságuk mocsarában. Elvenni tőlük valami olyasmit, amiről nem is gondolták volna, hogy fegyverré válhat; elvenni tőlük a nyelvet, amelyen beszélnek, átalakítani, kicserélni, és leírni őket vele. Leírni a gyávaságuk, a műveletlenségük, a kapzsiságuk, leírni arcuk színét, reszkető kezüket, elakadó lélegzetüket, krákogó hangjukat, zavartan ugráló disznószemük tompa kis fényét.

   Megtapasztalta már, milyen az, amikor másvalakik beszélik el, az ő idegen és hideg nyelvükön, hogy mit tett és milyen szándékkal. Minden gondolatát és tettét egy előre kiagyalt per előre megírt szerepére erőltették, s bár a helyek és az időpontok egybeestek azokkal, amelyeket megélt, s a mondatok egybe azokkal, amelyeket mondott, az események mégis egy egészen ismeretlen és idegen történetet alkottak, nem azt, amelynek részese volt. Hány éjszakán keresztül olvasta fel nekem zokogva a periratokat, amelyekben a paragrafusok, a felségsértés, árulás szörnyűséges hullámain úgy hánykolódott szegény neve, mint egy vitorláját vesztett kis bárka az Északi tengeren! Hányszor néztük pontról pontra, szóról szóra végig, hogy áll össze az ördögi terv, hogy forgatják ki a szavak és mondatok, az események sorrendjének apró megváltoztatása, a hangsúlyok árnyalatnyi eltolódása végül az egész történetet!

   A besúgók, akik a jakobinus szervezkedést felfedték a rettenetes Saurau gróf előtt, eleve úgy manipulálták a halálra rémült barátoktól és fontoskodó jólértesültektől származó híreket, hogy azok tökéletesen egybevágjanak az udvar rémképeivel. Ez volt az első mozzanat, amely mesterséges tákolmánnyá tette az egészet, de amelyre végül mégis úgy tekintettek, s úgy is állították a közvélemény elé, mint valóságos veszélyt, igazi vadállatot. Saurau rendőrminiszter pedig, mihelyt összegyűlt a megfelelő mennyiségű információ, azt tovább csinosította, lekerekítette, a felesleges részleteket lenyisszantotta róla, majd az egésznek formát, nevet és célt adott: jakobinus összeesküvés, amelyet az ellenséges franciákkal lepaktáló árulók szőttek, hogy párizsi mintára legyilkolják az arisztokráciát, megdöntsék a királyságot, megszüntessék az egyházat és eladják a hazát.

   Olyan volt az egész, mint egy tökéletes cukrász-műremek, emeletes volt, arányos, volt rajta cukormáz, a belsejében pedig meglepő töltelékek sora. A miniszter így is nyújtotta át, valósággal díszdobozban vitte föl a Burgba - ahol pedig nagy izgalommal kibontották, és egy ülő helyükben nagy élvezettel el is fogyasztották.

   A császár hivatalnokai a kancellária szavaival, a császárság jogrendje szerint rágalmazták és ítélték halálra Ferencet, és ő azzal állt bosszút, hogy megalkotott egy olyan nyelvet, amivel nem csak ő, de az összes művelt elme megvádolhatja és halálra ítélheti, amit csak akar. Vagy felmagasztalhatja, vagy csendesen ballagó mondatokban, szép nyugodalmasan elmesélheti. 

   Csak akkor győzhette le őket, csak akkor érezhette, hogy végül mégiscsak ő diadalmaskodott, hogy sikerül jobbá válni náluk, ha ezt a kiválóságot mások is elismerik. Nem egyszerűen az irodalmi kiválóság volt ez, hiszen ahhoz pusztán a hiúság vagy a becsvágy és a szorgalom is elvezet, s azok, akiket le akart győzni, nem láttak volna benne többet, mint hasztalan időtöltést, ami némi aprópénzt hoz, mint a gumiembernek tagjai végletekig feszítése a publikum előtt.

   Ferencnek valami olyasmit kellett tennie, ami egészen hozzájuk elhatol, és felforgatja az életüket: az ő saját világukat, amelyben éltek, olyan nyelven és úgy kellett elbeszélnie, hogy ne érezzék többé otthon magukat benne.

A SZÖVEG FORRÁSA: Kalligram Kiadó, 2015