Robert M. Edsel és Brett Wittel: Műkincsvadászok (részlet)

Rorimer sosem maradt sokáig egy helyben. Már tudjuk, hogy hozzácsapódott Harry Ettlinger, a Karlsruhéban született német-zsidó-amerikai közlegény, aki a németek kapitulációja előtti napon sétált be az irodájába, és a személyes fordítója lett. Harryt hamarosan a feje búbjáig elborította a munka, amit nem is bánt, mert egyrészt érdekes volt, másrészt torkig volt az előző négy gyötrelmesen unalmas hónappal.

   Május közepén Rorimer magával vitte egy müncheni börtönbe egy német hadifogolyhoz. Napokig tartott, mire szóra bírták. Rorimer összebarátkozott vele, ellátta cigarettával, végül sikerült annyira beférkőznie a bizalmába, hogy a náci megnyílt, és hajlandó volt beszélni a műkincseiről. A férfi Heinrich Hoffman volt, Hitler közeli barátja, és személyi fényképésze. Képzelhetjük, mit érezhetett egy üldözött német zsidó, amikor ilyen közel került egy olyan emberhez, aki több mint 20 éve rendszeresen a Führerrel vacsorázott, vakon hitt benne és hűségesen támogatta. Hoffman persze mindezt tagadta. Azt mondta, hogy ő csak azért készített propagandafotókat Hitlerről, mert minden egyes másolat - a bélyegekre kerülő képek is beleértendők - után jogdíjat kapott. A kétes eredetű alkotásokat "kizárólag jó hírű kereskedőktől vásárolták". Ő a náciknak köszönhetően meggazdagodott, azonban soha sem volt... hívő, csak megragadta a kínálkozó zsíros gazdasági lehetőséget. Amerikában is így csinálják, nemdebár?

   Ezt követően Harry részt vett a berchtesgadeni munkában is. Mialatt Rorimer a faluban a műkincsekkel foglalkozott - volt munkája bőven, mert az itteni erődítmény nemcsak a birodalmi marsall, hanem számos más náci vezető gyűjteményét őrizte -, addig ő felment Hitler sasfészkébe, a Berghofba. Bement a Führer nappalijába. Egyedül volt. Kitekintett a hatalmas ablakon (üveg már rég nem volt benne), amelyen át Adolf Hitler szokta szemrevételezni birodalmát. Hogyan érezhette magát a német zsidó fiatalember, amikor a győztes sereg tagjaként ott állt a bukott diktátor nagytermében? Nos, Harrynek ez nagyon is jó érzés volt. A házból szinte mindent széthordtak a szövetségesek idelátogató katonái, de neki még sikerült előkaparnia néhány tiszti vállbojtot, és egy olyan papírt, amelyet az egyik magas beosztású SS-tábornok fejlécével láttak el. Elégedetten szemlélte a festői tájat.

- Istenem, de jó érzés! - futott át a fején.

   Május vége felé, egy szép napon az immár századossá előléptetett James Rorimer magával vitte Harry Ettlinger közlegényt Neuschwansteinbe. Odafelé úton a fiatalembernek pontosan ugyanolyan élményben volt része a völgyből elé táruló látványból, mint néhány héttel korábban a főnökének. A kastéllyal a festőiségét és a benne tárolt műkincseket tekintve is csak Altaussee versenyezhetett, de az osztrák falucska történelmi múltja már nem ért fel vele. Más német fiúcskákhoz hasonlóan Harry is sokat hallott gyerekkorában a kastély pompájáról és gazdagságáról. Amikor belépett a kapuján, olyan érzése volt, mintha gyerekkora egyik meséjébe csöppent volna. Végre ott volt a legendák Németországában, és beléphetett a híres aranytrónusos terembe is! Ám ez a valóság Németországa volt, mert a szobák tele voltak rablott műkincsekkel. A bejáratnál tanúja volt annak, ahogyan Rorimer visszafordít egy kétcsillagos amerikai tábornokot. A kis amerikai százados sziklaszilárd volt: ide senki sem léphet be... de egy koszos kis közlegény igenis beléphet, és most ámuldozva nézi a rengeteg műalkotást és aranykincseket - Rotschildék kincseit! Ilyesmiről álmodni sem mert volna karlsruhei éveiben. hetek óta fordított dokumentumokat, ám azokban csak egyszerű szavak, listák és számok voltak. Teljesen más volt, amikor olyan műveket láthatott a maguk valójában felhalmozva, amelyeket Rembrandt vagy Rubens alkotott.

- Az első holokausztra vonatkozó ismereteim nem az emberi életek kioltására vonatkoztak - mondta később. - Arról csak sokkal később szereztem tudomást. Először azt tudtam meg, hogy elvették a javaikat. Neuschwanstein nyitotta rá a szememet a történelemnek arra a gyászos fejezetére, amelyet sohasem szabad elfelejteni.

Fordította: Kelemen László

A SZÖVEG FORRÁSA: Libri Kiadó, 2013

A film egyszer nézős, a szokásos probléma miatt: erőteljesebb a sok sztár jelenléte, mint a forgatókönyv, és nem ihletett pillanatban született, de tisztességes mennyiségű munka van benne.  Ha találkozol vele, ne kerüld el. A könyv 418 oldal arról, hogy milyenek az igazi Indiana Jonesok mindennapjai. Látszólag eseménytelenek és nem olyan veszélyesek, mint a frontkatonáké - de még így is ketten odavesznek közülük. Téli szünetben olvasós, elmélyülős, a megemlített kincseknek utána nézős szórakozás. Pohár kakaó, nyugi. Aztán ha végeztél, rúgd szét a nácik seggét Call of Dutyban!