Leander Kahney: Jony Ive. A zseni az Apple termékei mögött (részlet)
Az Apple-nél Jony első nagy feladatnak a
második generációs Newton MessagePad megtervezését kapta. Az első Newton még
meg sem jelent, de a tervezőcsapat máris utálta. A sietős ütemterv miatt az
első modell tele volt komoly hibákkal, amiket a cégvezetés és a tervezők is
mielőbb szerettek volna kijavítani.
Épp mielőtt kiszállították volna a Newtont
a boltokba, az Apple-nél felfedezték, hogy a kényes üvegképernyőt védő fedél
lehetetlenné teszi a bővítőkártyák behelyezését a készülék tetején. A
tervezőcsapatnak kiadták, hogy gyorsan készítsen néhány táskaszerűséget, köztük
egy egyszerű bőrtokot is, és már ment is az egész a boltokba. Ám a Newtonnak a
hangszórója is rossz helyen volt – a kéztámaszon, így az emberek használat
közben mindig eltakarták a kezükkel.
A hardvermérnökök
úgy tervezték, hogy a második generációs Newtonnak (fedőnevén Lindynek)
valamivel nagyobb lesz a képernyője, így fejleszthető a kézírás-felismerő
funkció. Mivel a korábbi modellen a tollat esetlenül a készülék oldalához
rögzítették, az egész csúnyább és szélesebb is lett; ezért most azt akarták,
hogy az új verzió sokkal vékonyabb legyen. Az első olyan volt, akár egy tégla,
és csak a legnagyobb zakózsebben fért el.
Jony 1992 novembere és 1993 januárja között
dolgozott a Lindy-projekten. A munkát a termék „dizájntörténetével” kezdte,
vagyis azt a kérdést rágta át: Mi ennek a terméknek a története? A Newton
annyira új volt és sokoldalú, és olyannyira nem hasonlított semmilyen másik
termékre, hogy nehéz volt megfogalmazni, mire is lehet elsősorban használni.
Más és más eszközként funkcionált attól függően, hogy milyen szoftver futott
rajta: lehetett jegyzettömb vagy akár faxgép is. A vezérigazgató Sculley
PDA-nak hívta, de Jony úgy vélte, túl „ködös” ez az elnevezés. „Az első
Newtonnal az volt a gond, hogy nem igazán volt a hétköznapi élethez köthető –
vélte Jony. – Az emberek számára idegenül hatott, ezért nem igazán tudtak vele
mit kezdeni.” Jony ezen akart változtatni.
Egy fedél a legtöbb ember számára csak egy
fedél, de Jony kiemelt figyelmet szentelt neki. „Ez az első, amit meglátsz,
amit megérintesz – magyarázta. – Ahhoz, hogy bekapcsold a gépet, először is fel
kell nyitnod a fedelét. Azt akartam, hogy ez a pillanat különleges legyen.”
A megoldást erre abban a leleményes, rugós
zárszerkezetben találta meg, amelyet megnyomva a fedél felnyílik. A szerkezet
lelke egy kis rézrugó, amelyet pontosan úgy állítottak be, hogy épp csak
annyira nyissa fel a fedelet, amennyire szükséges.
Hogy ne állja útját a bővítőkártyáknak,
Jony a fedelet dupla zsanérral rögzítette, így az nem akadályozta a
felhasználót semmiben, hiszen nyitott állapotban fel-le hajtható lett. Ez a
megoldás egyfajta gesztus is volt a felhasználók felé. „Azért volt fontos, hogy
a fedél alulról felfelé nyíljon (és hátrahajtható legyen), mert ez a mozdulat
univerzális, nem kultúraspecifikus – jegyezte meg Jony akkortájt. – Ha oldalra
nyílt volna, akár egy könyv borítója, számos problémát okozott volna, mert
Európában és az Egyesült Államokban jobbról balra, míg Japánban és keleten
automatikusan balról jobbra akarták volna felnyitni. Ezért döntöttem úgy, hogy
felfelé nyíljon: az mindenkinek egyformán megfelel.”
A következő lépésben Jony a Newton
játékosságával kezdett foglalkozni, vagyis azokkal a különleges apróságokkal,
amelyektől egy-egy terméket igazán a magunkénak érezhetünk. A Newton
működésének kulcsa a digitális toll volt, ezért Jony erre fokuszált. Tudta,
hogy a felhasználók szívesen játszadoznak majd vele. Azért, hogy a készülék
karcsúbb és a toll tárolása is megoldott legyen, Jony kitalálta, hogy a gép
tetején alakít ki egy tárolórekeszt. „Ragaszkodtam hozzá, hogy a fedél felfelé
nyíljon és hátrahajtható legyen, akár egy gyorsírónotesz esetében, amit már
mindenki ismer, [és] … a felhasználók szemében a Lindy is egy jegyzetfüzet
volt. Így adta magát, hogy a toll tartónyílása felülre kerüljön, vagyis oda,
ahol a gyorsírónotesz spirálkötése lenni szokott. Így teremtettük meg a
kapcsolatot az eddig használt notesz és a vadonatúj MessagePad között. Ez
kulcselemmé vált a termék történetében.”
A tárolóhely azonban túl rövid volt ahhoz,
hogy egy hagyományos méretű íróeszköz elférjen benne, ezért Jony egy
teleszkópos tollat is tervezett a géphez. A tollat pedig, akárcsak a fedelet,
rugós szerkezettel rögzítették, amely a teteje megnyomásakor kipattintotta a
tollat a tartójából. Azért, hogy a tollnak legyen némi súlya, sárgarézből
készítették el.
Jony kollégái majd megvesztek a Lindyért.
„A Lindy volt Jonathan első nagy diadala” – mondta a tervező kolléga, Parsey.
Mindennek a tetejében Jony rendkívül szoros
határidőt kapott, és óriási nyomás alatt kellett teljesítenie. Az Apple –
úttörőnek számító – kézi eszközének első verzióját a képregényrajzoló Gary
Trudeau lényegében halálra ítélte, amikor tollhegyre tűzte a Doonesbury
képregénykockáiban. Amikor pedig kifigurázta a Newton kézírás-felismerő
funkcióját is, azzal megadta neki a kegyelemdöfést. Hála Trudeau-nak, az első
Newton MessagePadet a lehető leggyorsabban cserélték le az újabb modellre.
A feladat súlya Jony vállát nyomta. „Amikor
pontosan tudod, hogy egy nap csúszás mennyi bevételkiesést jelent, akkor nagyon
tudsz összpontosítani” – mondta a britekre jellemző finomkodással.
Kollégái legnagyobb csodálatára Jony két
hét alatt jutott el az első vázlatoktól az első habszivacs modellig. Korábban
ilyen gyors modellalkotást még senkitől sem láttak. Jony eltökélte, hogy a
határidőre elkészül, és még Tajvanra is elutazott, hogy felügyelhesse és
probléma esetén segíthesse a gyárat. A gyárhoz közel, egy hotelben szállt meg.
A tolltartó rugós szerkezetének hibáit – egy hardvermérnök segítségével – ott,
a szállodai szobában javította ki.
Parsey szerint Jony mindenáron valami
különlegeset akart alkotni. „Ahhoz, hogy megalkothasd a legjobb dizájnt, együtt
kell élned és lélegezned a termékkel. A Jonytól megszokott színvonalon a
tervező és a termék kapcsolata olyan volt, akár egy szerelmi viszony. A
tervezési folyamat felvillanyozó […] és kimerítő. Amíg nem vagy hajlandó
mindent beleadni, addig a dizájn sem lesz elég jó.”
A munka elkészültével a kollégák teljesen
le voltak nyűgözve az új Newtontól és Jonytól is, aki alig egy hónapja
dolgozott a cégnél. Az Apple egyik vezetője, a Newton fejlesztéséért is felelős
Gaston Bastiaens már akkor megmondta Jonynak, hogy ezzel elnyeri az összes
létező dizájndíjat. Majdnem így is lett. A Lindy 1994-es bevezetése után Jony
számos szakmai nívódíjat nyert: az Ipari Formatervezés Kiválóságainak
Aranydíját (Gold Industrial Design Excellence Award), az iF termékdizájn díjat,
a német Dizájninnovációs díjat (Design Innovation Award), az I.D. magazin éves
szemléjének kategóriagyőztese lett, továbbá az a megtiszteltetés érte, hogy
bekerült a San Franciscó-i Modern Művészetek Múzeuma állandó kiállításának
darabjai közé.
Jony többek között azzal lepte meg Rick
Englisht, hogy nem szerette a díjakat. Pontosabban nem szerette a nyilvános
díjátadókat. „Jony Ive már a kezdet kezdetén kijelentette, hogy nem megy el
semmilyen díjátadóra – mesélte English. – Ez a hozzáállás teljesen egyedi a
tervezők világában. Utálta, hogy fel kell mennie a színpadra, és át kell vennie
egy díjat.”
A Jony-féle Newton MessagePad 110 már 1994
márciusában – alig hat hónappal az első Newton bevezetése után – a boltokba
került. Ám játékosság ide vagy oda, a Newton menthetetlen volt, az Apple
ugyanis hibát hibára halmozott a termék forgalmazásával kapcsolatban, kezdve
azzal, hogy az első verziót lényegében félkész állapotban dobták piacra,
ráadásul a képességeit is erősen túlbecsülték. Az irreális elvárások miatt a
Newton sosem ért el áttörést a fogyasztói cikkek piacán. Ráadásul az első és a
második generációs Newton is akkumulátorgondokkal küzdött, és a Trudeau által
gúnyolt kézírás-felismerő funkció is több sebből vérzett. Így még Jony
világklasszis dizájnja sem tudta megmenteni a bukástól.
Jony egykori főnöke, Phil Gray találkozott
a tervezővel Londonban, nem sokkal a MessagePad 110 bevezetése után. „Mai
szemmel már elég bumfordinak tűnik a Newton, de akkoriban mégiscsak olyan kézi
eszköz volt, amilyet korábban még senki sem készített – mondta Gray. – Jonyt
frusztrálta, hogy hiába dolgozott keményen, a műszaki megoldások miatt
számtalan kompromisszumot kellett kötnie. Később már olyan pozícióba került az
Apple-nél, ahol nemcsak beleszólása volt a műszaki tervezésbe, de irányítani is
tudta az egész folyamatot.”
A MessagePad fontos változást hozott az
Apple gyártási stratégiájában is. A MessagePad 110 volt az első olyan termékük,
amelynek a gyártását teljes egészében kiszervezték Tajvanba. A vállalat már
korábban is kötött partnerszerződéseket japán cégekkel (a Sonyval monitorokra,
a Canonnal nyomtatókra), de a termékek többsége a saját gyáraiban készült. A
MessagePad 110 gyártására azonban az Apple leszerződött az Inventeckel. „Igazán
remek munkát végeztek, a gyártás flottul ment – mondta Brunner. – A termékek
minősége is kiváló, és ezt Jony javára írom. Rengeteget dolgozott, és sok-sok
időt töltött Tajvanban azért, hogy minden rendben legyen. Az egész gyönyörű
volt. Tökéletesen kidolgozott. Flottul működött. Igazán csodás termék lett.”
Ezzel elindult az a folyamat, amikor is a
cég egyre inkább alvállalkozókra bízta az Apple-termékek gyártását. Ez a
gyakorlat azonban egy évtizeddel később heves vitákat váltott ki.
Alighogy befejeződött a Lindy-projekt, Jony
máris azon törte a fejét, hogyan egyszerűsíthetné az Apple ormótlan,
katódsugárcsöves monitorának formavilágát – és meg is találta a megoldást.
Minden bizonnyal a monitorok voltak a legkevésbé vonzó Apple-termékek, ráadásul
ezek gyártása került a legtöbbe. Méretük és komplexitásuk miatt az egyes
modellek – és akkoriban több tucat is forgalomban volt – műanyag borításához
szükséges fröccsszerszám elkészítése akár több mint 1 millió dollárba is
kerülhetett.
Jony spórolási céllal egy olyan új ház
tervével állt elő, amelynek cserélhetőek voltak az elemei, így több különböző
méretű monitor esetében is alkalmazhatták. Korábban a képernyő borítása két
részből, a keretből (amely a katódsugárcső elejét tartotta) és a vödör alakú
hátsó falból (amely a katódsugárcső hátulját védte és ölelte körül) állt. Jony
azt találta ki, hogy a ház négy részből álljon: a keretből, a „vödör” pedig egy
középső és két hátsó elemből tevődjön össze, a moduláris szerkezet ugyanis
lehetővé teszi, hogy a termékskála minden cikkéhez ugyanazt a középső és hátsó
elemet gyártsák, és csak a keretnek kell – méretben – alkalmazkodnia a
különböző méretű monitorokhoz.
Az új borítás azon túl, hogy olcsóbb lett,
szebbé is vált, hiszen a megújult, takarosabb dizájn révén az elemek
szorosabban illeszkedhettek a különböző katódsugárcsövekhez, így minden monitor
kisebbnek és plasztikusabbnak látszott. Jony terve néhány új elemmel is
gazdagította a tervezőcsapat formanyelvét, például azzal, hogy másként állt a
szellőzőnyílásokhoz és a csavarokhoz. „Az új megoldás sokkal kifinomultabb” –
mondta a tervező Bart Andre, aki Jony ötlete alapján készítette el a burkolat
végleges tervét. Munkájára mindenki felfigyelt.
(…)
1981-ben, alig 5 évvel a PC-forradalom kitörése után, az amerikai háztartások 3%-ában volt személyi számítógép (ideértve az olyan, játékra alkalmas gépeket is, mint a Commodore és az Atari), és az Egyesült Államok lakosságának csupán 6%-a találkozott egyáltalán számítógéppel az otthonában vagy a munkahelyén. Jobs jól tudta, hogy az otthoni gépek piaca még hatalmas lehetőségeket rejt. “Az IBM rosszul közelítette meg az egészet – mondta. – A személyi számítógépeket adatfeldolgozó gépként árulták, nem pedig magánszemélyek számára.”
Jobs és főterezője, Jerry
Manock a Mac tervezése előtt három feltételt szabtak maguknak. A gép olcsó és
könnyen legyártható legyen, és Jobs ahhoz is ragaszkodott, hogy csupán egyetlen
konfigurációban készüljön el – ezzel követte nagy elődje és példaképe, Henry
Ford példáját, aki hasonló szellemiségben alkotta meg a híres T-modellt. Jobs
azt akarta, hogy az új számítógép nyűglődésmentes legyen, vagyis aki megveszi,
annak ne legyen más dolga, mint bedugni a konnektorba, bekapcsolni és
használni. Azt akarta, hogy a Macintosh legyen a világ első minden-az-egyben
PC-je, ahol a képernyő, a lemezmeghajtók
és az alaplap is egyetlen házban vannak, amelyhez hátul csak egy egeret meg egy
billentyűzetet kell csatlakoztatni. Emellett pedig ne foglaljon túl sok helyet.
E feltétel teljesítéséért Jobs és tervezőcsapata úgy döntött, a megszokottól
eltérően nem vízszintesen, hanem függőlegesen “építkezik”. Így került a
lemezmeghajtó a monitor alá és nem mellé, mint az akkortájt forgalmazott gépek
többségében.
A tervezés folyamata több
hónapig tartott; csak jó néhány prototípus és számos végtelennek tűnő
megbeszélés után jutottak a végére. Az anyagvizsgálatok után úgy döntöttek, hogy
a gép ugyanabból az ütésálló műanyagból (akrilnitril-butadién-sztirol, ABS)
készül majd, mint a legókockák, így az új gép finom, karcálló textúrát kap.
Manock számára gondot jelentett, hogy a régi Apple II számítógépek narancssárga
borítását idővel kiszívta a nap, ezért a Macintosht bézs színűre tervezte – és
ezzel egy 20 éves trendet indított el.
Ahogy egy generációval később
Jony, úgy Jobs is nagyon odafigyelt minden részletre. Még az egereket is úgy
tervezték meg, hogy a számítógép formáját tükrözze – arányaikban egyformák
voltak, és az egér négyzet alakú gombja formáját és elhelyezkedését tekintve a
képernyőre hajazott. A főkapcsolót a gép hátulján rejtették el (főleg a
kíváncsi gyerekszemek és –kezek elől), hogy ne lehessen véletlenül kikapcsolni,
és Manock igen okosan sima felületként hagyta meg a környező területet, hogy
könnyen kitapintható legyen. “Az ilyesfajta részletektől lesz egy hétköznapi
termékből műalkotás” – mondta Manock.
A Macintosh olyan volt, akár
egy emberi fej: a lemezmeghajtó nyílása volt a szája, a billentyűzetnek helyet
adó bemélyedés pedig az álla. Jobsnak nagyon tetszett a gép. Ettől az
antropomorf, mosolygó arctól lett a Macintosh olyan “barátságos”. “Bár Steve
egy vonalat se rajzolt le a tervhez, mégis az ő ötleteitől és inspirációitól
lett a dizájn olyan, amilyen – mondta később Terry Oyama tervező. – Őszintén
szólva, mindaddig nem tudtuk, mitől lesz egy számítógép “barátságos”, amíg
Steve el nem mondta.
Fordította: Garamvölgyi Andrea
A SZÖVEG FORRÁSA: HVG Kiadó Zrt., 2014
Megjegyzések
Megjegyzés küldése