Mary Shelley: Frankenstein (részlet)

Egy sivár novemberi éjszaka történt, hogy megpillantottam fáradozásom eredményét. Már-már kínszenvedésnyi aggodalommal gyűjtöttem össze a készülékeket magam körül, amelyek segítségével az élet szikráját ültettem át a lábamnál fekvő élettelen valamibe. Az eső szomorúan verte az ablaktáblát, s gyertyám majdnem csonkig égett, mire a már kis híján kilobbanó lángocska fényében észrevettem, kinyílik a teremtmény fakósárga szeme. Mély lélegzetet vett, s tagjai összerándultak.

   Miként tudnám leírni, mit éreztem e katasztrófa láttán, vagy mint jellemezhetném a nyomorultat, akit oly végtelen fáradalommal és gonddal sikerült életre hívnom? Végtagjai arányosak voltak, s arca, amit választottam számára, szép. Szép! Uramisten! Sárga bőrén majd hogy nem át nem tetszett az izmok és artériák működése. Haja fényes fekete volt, vállára omló. Foga gyöngyfehér. De e pompás részleteknek ijesztően ellentmondott ráncos képe, egyenes, fekete ajka s vizenyős tekintete, amely majdnem ugyanolyan színű volt, mint a szürkésfehér szemgödör, amelyben ült.

  Az élet véletlen eseményei nem változnak úgy, mint az ember érzései. Majdnem két esztendeig dolgoztam, hogy ebbe az élettelen testbe életet oltsak. Ez volt az egyetlen célom, erre ment rá a pihenésem és az egészségem. Olyan lázasan vágytam rá, hogy az messze túlhaladta a mérséklet határait, de most, amikor elkészültem, elszállt az álom szépsége, s nem maradt utána más a szívemben, csak lélegzetelállító undor és iszony. Képtelen lévén elviselni még a látványát is e lénynek, akit teremtettem, kirohantam a szobából, s hosszú ideig járkáltam fel-alá a hálószobámban, míg annyira össze tudtam szedni magam, hogy aludni térjek. Végül a kimerültség fölébe kerekedett lelkem imént átélt viharának, ruhástul végigvetettem magam az ágyon, s megpróbáltam legalább pár perc feledéshez jutni. De hiába. Aludtam, igen, de vadabbnál vadabb álmok gyötörtek. Azt hittem, Elizabethet látom egészsége virágában Ingolstadt utcáin. Boldogan s meglepve öleltem át, de amint az ajkát megcsókoltam, az a halál ólmos színére váltott, arcvonásai megváltoztak, s úgy éreztem, anyám holttestét tartom a karomban. Szemfedő takarta testét, s láttam, hogy a szövet ráncaiban a sír férgei kúsznak. Hideg veríték verte ki homlokomat, vacogott a fogam, s kezem-lábam rángatózott. S ekkor, a hold halványsárga fényében, amely a zsalu résein át tört utat a szobába, megpillantottam a nyomorultat - a szánalmas szörnyeteget, akit én teremtettem. Az ágy függönyét fölemelve szegezte rám a szemét, ha ugyan szabad azt szemnek neveznem. Száját kinyitotta, tagolatlan hangokat hallatott, és vigyor futott szét ráncos arcán. Talán mondott is valamit, de én nem hallottam. Fél kezét felém nyújtotta, láthatólag, hogy engem visszatartson, de én elmenekültem, s leszaladtam a lépcsőn. A ház mögött kerestem menedéket, a ház udvarán, ahol laktam, ott töltöttem az éjszaka hátralevő részét, vad izgalomban járkáltam föl-alá, s rettegve füleltem, nehogy elmulasszak egyetlen hangot is, mely netán a démoni tetem közeledtét jelzi, amelynek én adtam oly nyomorultul életet.

   Nem! Nincs halandó ember, aki elviselte volna annak az arcnak az iszonyúságát. Egy életre keltett múmia nem lehet oly ocsmány, mint az a nyomorult. Jól megnéztem, mikor még nem volt készen. Már akkor is csúf volt, de mikor az izmai és ízületei már mozdulni tudtak, olyanná vált, hogy az még Dante képzeletét is meghaladná.

   Keservesen telt az éjszakám. Néha oly gyorsan és keményen vert a szívem, hogy még az ereim lüktetését is éreztem. Máskor meg elbágyadtam, gyengeségemben kis híján földre roskadtam. Csalódásom keserűsége iszonyodással vegyült. Az álmok, amelyek sokáig voltak mindennapi kenyerem és jóleső pihenésem, most pokollá váltak. És e változás oly gyors volt, a bukás oly teljes!

  Nagy sokára megvirradt a sivár és nyirkos reggel, s én kialvatlan, sajgó szememmel fölfedeztem Ingolstadt templomát, a templom fehér tornyát s rajta a toronyórát, mely hatot mutatott. A kapus kinyitotta az udvar kapuját, mely éjjeli menedékhelyem volt, kirohantam, s csak róttam az utcákat gyors léptekkel, mintha szöknék a nyomorult elől, s attól félnék, egyszer csak megpillantom valamelyik utcasarkon. nem mertem visszamenni a lakásomba, s bár bőrig áztam a sötét és vigasztalan ég alatt, úgy éreztem, futnom kell innét valahova messze.

   Így csavarogtam még jó ideig, mert azt reméltem, a testmozgás majd könnyít a lelkemre nehezedő terhen. Utcáról utcára jártam, s fogalmam sem volt, hol vagyok, mit csinálok. szívem reszketett a beteges félelemtől, a léptem szabálytalan volt, s nem mertem körülnézni.

Mint aki magányos úton halad

- A szíve fél, remeg -

s ha hátratekint, szaladni kezd

s többé nem állana meg,

mert tudja: mögötte iszonyatos

ördög fut és liheg.

    Így vetődtem végül a fogadó elé, ahol az utazóbatárok és a postakocsik meg szoktak állni. Itt megpihentem, magam sem tudom, miért, s figyeltem a kocsit, amely az utca végén felém közeledett. Mikor közelebb ért, láttam, hogy svájci postakocsi. Pontosan ott állt meg előttem, kinyílt az ajtaja, s Henry Clervalt pillantottam meg, aki engem észrevéve már szökkent is felém.

- Drága Frankenstein! - kiáltotta. - De boldog vagyok, hogy látlak! És szerencsére épp itt talállak, amikor kiszállok!

   Nincs, ami fölért volna örömömmel, hogy Clervalt látom. Ittléte egyszeriben visszavitte gondolataimat apámhoz, Elizabethhez s drága otthonomhoz, amelyre oly jólesett emlékeznem. 

   Megragadtam Clerval kezét, s egy pillanat alatt kiment a fejemből balsorsom és rettegésem. Hónapok óta most először éreztem nyugalmat és derűs örömöt. Barátomat tehát a lehető legszívélyesebben üdvözöltem, s kettesben elindultunk kollégiumom felé. Clerval egy darabig még a barátságunkról beszélt, s arról, milyen szerencsés, mert elengedték végre Ingolstadtba.

Versrészlet: Samuel Taylor Coleridge: Rege a vén tengerészről

A SZÖVEG FORRÁSA: Ulpius-Ház Könyvkiadó, 2007

Fordította: Göncz Árpád