Christopher Andersen : MICK JAGGER - Egy féktelen zseni extrém élete (részlet)
– Mick sűrűn felugrott hozzánk – mondja Pang –, és olyankor arról beszélgettek, hogy ki a legújabb menő gitáros, vagy egyszerűen leültek törökülésbe a padlóra, kínai kaját ettek, és a tévét nézték.
De most, hogy Yoko és John ismét összeköltöztek, Mick szinte sosem találkozott a régi barátjával. – Én tényleg nagyon kedvelem Johnt – mondta Mick, akit sosem engedett be a portás a Dakotába, akárhányszor próbálta. – Mit tudom én, talán most is a szaros felesége előtt hajbókol. – De azért néha hagyott egy-egy üzenetet Johnnak a recepción: „Erre jártam, Mick”. Az egyik ilyen cédulán az állt: „Tudom, hogy már nem érdekellek, de ha mégis, hívj fel”. Később egyszer Jagger, némi merengő búslakodással a hangjában, megjegyezte: – Persze nem hívott vissza.
Nem mintha Mick unalmában otthon malmozott volna, amikor Manhattanben tartózkodott. A közmegegyezés ugyan még mindig úgy tartotta, hogy az éjszaka akkor kezdődik el igazán, amikor megjelenik a színen Bianca, Mick és Jerry ettől még továbbra is rengeteg időt töltött a Studio 54-ben.
A High Times magazin szilveszteri számának vele készült interjújában Mick azt nyilatkozta, hogy „rendkívül ritkán” használ csak narkotikumokat. A befutott, ismert fotóriporternek, David McGough-nak azért nem teljesen ez volt a véleménye, miután egyik estéjét a Studio 54-ben töltötte, alig néhány méterre Jerrytől és Micktől a mulató emeleti galériáján. – Mick és Jerry csak ültek ott, és ha bárki arra járt, az narkót nyomott a kezükbe – mondja McGough. – Gondolom, mindenki odavan azért, hogy elmondhassa: „Én derítettem jobb kedvre Mick Jaggert.”
Mick érdeklődése az utóbbi időben a szexen, a narkón, a rock and rollon és a pénzen túl az ingatlanok felé fordult. Jagger kezdett rájönni, hogy ha fenn akarja tartani afféle helyi adókat fizetni nem köteles „vándorénekes” státusát, főként, mivel Bianca a válóperes tárgyaláson azt vetette a szemére, hogy megpróbál kibújni az amerikai adótörvények alól, akkor kiesebb, távolabb fekvő rezidenciák után kell néznie.
Londoni és New York-i házai mellé vásárolt még egy elegáns lakást Párizs Île de la Cité városrészében, továbbá egy látványos tizenhetedik századi kastélyt a Loire völgyében. A La Fourchette („a Villa”) a francia kormány rendelkezése értelmében műemléki védelem alatt állt, saját szőlő és egy kis barlang is tartozott hozzá, a házban pedig tizenkét hálószoba, sőt még egy kis kápolna is volt – ez utóbbiban lakott Mick és Jerry az alatt a három év alatt, amíg elkészültek a kétmillió dolláros újjáépítéssel.
Aztán ott volt még Mick viszonylag szerény víkendháza a L’Ansecoy-parton, Mustique-en, a Grenadine-szigeteknek ezen a távol eső, paradicsomi tagján. Mustique (a francia moszkitó szó egyik variánsa) 1958-ban került a brit ingatlanmágnás, Colin Tennant (később Lord Glenconner) birtokába. Tennant elhatározta, hogy a Karib-tenger eme aprócska, eldugott szigetén létrehozza a világ legexkluzívabb üdülőhelyét, ezért mindjárt építtetett is magának egy palotát, a Tádzs Mahal kicsinyített mását; a barátjának, Margit hercegnőnek pedig szintén birtokot adományozott, hogy ő is felépíthesse magának a saját búvóhelyét. A hercegnő az elkészült házat Les Jolies Eaux-nak, „Gyönyörű Vizeknek” keresztelte el.
A nagyvilági életet élő Margit, akinek az egyik ottani kertészmérnökkel, Roddy Llewellynnel a szigeten szövődő románca gyakorlatilag véget vetett a házasságának Lord Snowdennel, 1971-ben rávette a haverját, Micket, hogy ő is építtessen a környéken egy házat. A végül Stargrove-ra keresztelt épület – Mick a még Marianne Faithfullnak vett vidéki kúria után nevezte el így – japán pavilonok füzéréből állt, amelyekben vendégszobák voltak, egy jakuzzis fürdőház, külön gyermekbirodalom, egy teaház, egy holdfényterasz és egy játékterem, amelynek tíkfa padlódeszkái közé sok ezer piros-fehér Contac-kapszula szorult.
Az Emotional Rescue című nagylemezük 1980-as megjelenésekor rendezett partin, amelyre a négyemeletes New York-i éjszakai mulatóhelyen, a Danceteriában került sor az év júniusában, már többre volt szükség a jó hangulathoz a Contachoz hasonló köhögéscsillapító szereknél. Az író Victor Bockris szerint, aki jelen volt az epizódnál, Mick rögtön érkezéskor berontott a férfi WC-be, és ott, testőre jelenlétében „felszippantott egy fél gramm kokót, elszívott egy szivar méretű jointot, és bedöntött vagy fél üveg whiskyt, hogy a következő háromnegyed órában a megszokott »Mick Jagger« formáját hozza”.
Az Emotional Rescue, amelynek Mick énekelte fejhangon a címdalát, a Rolling Stones első sikerlemeze volt az új évtizedben, és nem is keltett csalódást: azonnal a listák élére kúszott, és ott is maradt hét héten át. Keith, mint mindig, most is alig várta már, hogy útra keljenek a lemez népszerűsítésére. De Micknek új stratégiája volt: háromévente egyszer tervezett koncertkörútra menni, hadd fokozódjon közben a várakozás. Tudván, hogy ez a döntés nem fog népszerűségi versenyt nyerni Keithnél, Mick megvárta, amíg Jerryvel Marokkóba utaztak nyaralni, és onnan telexezte meg a Stones New York-i irodájába a hírt, hogy az 1980-as turné elmarad.
Ez volt az az időszak, ahogyan Keith visszaemlékezik rá, amikor „Mick és közöttem majdnem tettlegességre került sor”. – Mick megrészegedett a hatalom mámorától, közben én megmaradtam „művésznek”. – Ha Keith csak megpróbálta, hogy az üzleti tárgyalásokon, a próbákon vagy akár a partikon az elképzeléseiről mondjon valamit, Mick azonnal letorkolta, „Ó, fogd már be, Keith, hogy lehetsz ilyen hülye!”
– Rohadtul durva volt velem – emlékezik vissza Richards. – Olyan régen ismerjük egymást, hogy nincs semmi, amit meg ne bocsátanék neki. De az ember elgondolkodik. Mert azért rosszulesik.
Addigra Keithnek már feltűnt, mennyire megváltozott öreg barátja. Jagger meg volt róla győződve, hogy mindenki csak akar tőle valamit, és bezárkózott. – Régen annyi melegség áradt belőle – mondta Keith. – Most meg mintha beült volna a fagyasztóba. – Mickről nagyon régen köztudott volt zenész körökben, hogy lekezelően bánik a munkatársaival, pont azokkal, akiken egy koncert, egy turné vagy egy lemezfelvétel sikere múlik. Soha nem fárasztotta magát azzal, hogy megtanulja az alkalmazottai nevét, pláne, hogy megdicsérje őket. – Ha odaszóltam neki, hogy „Helló, Mick”, tízből kilencszer úgy nézett át rajtam, mint a kirakatüvegen – mondja Altham. – Ugyanezt csinálta a zenekar többi tagjával, Charlie Wattsszal, Bill Wymannel és Ronnie Wooddal is. Akkoriban már Keithre sem figyelt oda. – Jagger annyira megszállottan gyanakodott, hogy mindenki hátsó gondolatokkal közelít hozzá, hogy a gyanúját még a lelki testvére, Keith sem kerülhette el. – Addig szűkítette a bizalmasai körét – mondja Keith –, amíg már én is kívülre szorultam.
Ez a hűvös, távolságtartó stílus jó szolgálatot tett Jaggernek az igazgatótanácsi üléseken. Arthur Collins, aki Earl McGrath utódja lett a Rolling Stones Records vezetői posztján, „elképedve” figyelte, mennyire gyakorlatiasan irányítja Jagger a Stones márkát. – Mick távlatokban gondolkodó, mégis minden részletre odafigyelő ember – mondta róla Collins. – Amikor elkérte a forgalmi adatokat, elvárta, hogy fejből tudjam a számokat… És tévedésnek nem volt helye, mert akkor egyszerűen faképnél hagyott. – Jagger megkövetelte, hogy a rivális művészek dolgairól is naprakész információik legyenek: mennyi lemezt adott el Michael Jackson, Elton John, Bruce Springsteen, vagy akár Barry Manilow. – Micket – tette hozzá Collins – végül is csak a kockás papíron álló legalsó sor érdekli.
Micket, vagy éppenséggel az egész világot, semmi sem készíthette volna fel előre arra, ami 1980. december 8-án történt. Egy tébolyodott rajongó, Mark David Chapman megállította a hazatérő John Lennont a Dakota kapujában, aztán hidegvérrel agyonlőtte. Mick barátja még csak negyvenéves volt.
Mick nyilvánosan nem kommentálta a történteket, de az eset mélyen megrázta. Sofőrje azt meséli, hogy Jaggernek, amikor meghallotta a hírt, „teljesen kifutott a vér az arcából, kivörösödtek a szemei, és egész testében remegett”. Jaggert részben talán azért dúlta fel az, ami történt, mert – szemben a Rolling Stonesszal – Lennon közismerten békés, jámbor természete aligha kelthetett dühöt vagy ellenérzést a rajongóiban.
John Lennon hajmeresztő körülmények között bekövetkezett váratlan halála hosszú hónapokig borzolta még Mick idegállapotát – nem is ok nélkül. Mint később kiderült, Mark David Chapman kiválasztott célpontjai között Jagger neve is szerepelt. Jerry segítségével Mick új lakás után kezdett nézni, Manhattan keleti oldalán, az Ötvenedik és Kilencvenedik utcák közötti nyugodalmasabb környéken. És most már nem ment el otthonról anélkül, hogy egy revolvert ne csúsztasson a zsebébe. Semmi gátlása sem lett volna, hogy meghúzza a ravaszt, ha kell. – Minek pisztolyt hordani – kérdezte egyszer tárgyilagosan –, ha az ember nem meri használni?
Fordította: Gömöri Péter
A SZÖVEG FORRÁSA: Bookline, 2012
Megjegyzések
Megjegyzés küldése