Földvári István: Egyre többet várunk el a kutyánktól is - Interjú Dr. Mikesy Levente állatorvossal (2014)
Dr. Mikesy Levente (29) ötödik születésnapján jelentette ki először, hogy állatorvos szeretne lenni. Amikor az Illatos úton kezdett dolgozni, tisztában volt vele, hogy nagyon sok állatnak segíthet a gyepmesteri telepen, s mindig is erre vágyott, de azzal is, hogy munkahelyének nagyon rossz a megítélése. Úgy gondolta, hogy ennek oka leginkább a kommunikáció hiánya – ezért indította el 2012-ben az ebdoc.hu blogot.
– Sokan menhelynek tekintik a gyepmesteri telepeket, és nem tudatosul bennük, hogy az ivartalanítás hiánya miatt van olyan sok állat ezeken a helyeken. Mindeközben a menhelyek már egyre kevésbé tudnak új állatokat befogadni, annyira tele vannak. Az emberek nagyon örülnek a kölyökkutyáknak, sokszor kifejezetten akarják, hogy saját kedvencüknek legyen kölyke, és csak utána döbbennek rá, hogy 6-8 kölyökkutyával nem tudnak mit kezdeni. Abban bíztam, hogy ha a blog segítségével az emberek látják, mi történik, talán átgondoltabban fognak cselekedni.
– Aki ezzel szembesíti az embereket, gondolom, nem lesz túl népszerű.
– Alig két hete dolgoztam az Illatos úton, amikor elkezdtem egyebek mellett szakmai témákról blogolni, mint például hogy a stressz milyen hatással van az állatokra, illetve hogyan próbálnak küzdeni ellene. A betegségektől kezdve az örökbefogadáson át sok témát érintettem. Előre figyelmeztettek, hogy sokan nekem fognak esni, így is lett. Támadási felületet nyújtottam, mert létrejött a korábbiaknál könnyebben elérhető kommunikációs lehetőség, volt már Facebook-oldal, kommenteket lehetett írni. Sokan azt jósolták, pár hét múlva be fogom fejezni. Lelkileg tényleg nagyon megterhelő volt egy-egy durva reakció után a következő posztot ugyanúgy, jó hangulatban megírni. Leginkább önkontrollt és türelmet tanított a blogírás. Vannak, akik nem is értik, amit olvasnak, mert egész egyszerűen mást akarnak érteni a szövegből. A második évtől kezdve megváltoztak a kommentek: attól fogva azt nehezményezték, hogy túl jó színben tüntetem fel az Illatos úti tevékenységünket, miközben kizárólag tényeket fogalmaztam meg: a dolgozók valóban mindent megtesznek az állatokért, amit csak tudnak. Ennek az lehetett volna a veszélye, hogy egyre inkább menhelynek fogják tekinteni az Illatos utat, és még több állat kerül be, de ez nem következett be, 2012-13-ban a hozzánk beérkező állatok száma nagyjából állandó volt, 2014-től már az összlétszám is folyamatosan csökkenni kezdett, és ami a legfontosabb: lassan két éve nem kell ott helyhiány miatt egészséges állatot altatni.
– A blogon egy-egy jó kép és személyes történet kapcsolódik minden egyes kutyához, macskához.
– Az elsődleges cél mindvégig az volt, hogy minél több kutyát örökbe fogadjanak, hiszen csak így lehet az altatásveszélyt elkerülni. Hogy ezt hogyan lehet elérni, menet közben tanultam meg. A direkt, agresszív üzenetek a médiában már annyira általánosak, hogy az emberek immunisak lettek rájuk. Felismertem, hogy minden fotó mögé egy valódi, átélhető történet szükséges, valami olyan, amivel megragadom az emberek figyelmét.
– Személy szerint mit profitáltál a blogírásból?
– Jobban megismertem magamat, a kifejezőkészségem javult, a gondolataim is sokkal rendezettebbek lettek. Egyszerűen fel kellett nőnöm a feladathoz. A fotózás során egyre kevésbé kerülök váratlan helyzetbe vagy nehezen megoldható feladat elé, ugyanis már 12 évesen is nagyon szerettem fényképezni. A gimnáziumban volt szerencsém megtanulni az analóg filmes fényképek előhívását, szépen felszerelt labort használhattunk szakköri keretek között. Az évek során egyre komolyabban kötődtem ehhez a hobbimhoz, végül 20 éves koromban rászántam magam arra, hogy egy komoly digitális gépet vásároljak. Csupán szórakozás volt, fogalmam sem volt arról, hogy egyszer komolyabb célokra fordítom majd a megszerzett tudást és tapasztalatot.
- Azt a gépedet lopták el az egyik blogbejegyzésed szerint...
- Igen, sajnos. De a Bonne Chance étterem kölcsönadott egy újat, egy még jobbat, amit azóta vissza kellett adnom, mert már nem az Illatos úton dolgozom. Állatokat egyébként valóban nehéz fotózni. Ennek legfőbb oka az, hogy a kutyák gyakran ösztönszerűen egy támadó állat tágra nyílt szemével azonosítják az objektív lencséjét, ilyenkor reflexszerűen elfordulnak, kerülik a konfliktust a vélt agresszorral szemben. Sajnos épp a legesélytelenebbnek minősülő, fekete színű kutyákról a legnehezebb jó képet készíteni. Hiába gyönyörű állatok ők is, a fókuszrendszer nagyon sokszor csődöt mond az esetükben, ritkán sikerül jól prezentálni őket.
- A történetek hogy születnek? Újságírói vagy írói vénát kívánnak inkább?
- Erre nehéz válaszolni, mind a kettőből kell egy kicsi. “Újságírói oldalról” arra törekedtem, hogy az állatot mind jobban megismerjem, személyiségének legalább egy olyan állandó vonását képes legyek megragadni, amiről tudom, hogy nem a telepi stressz hozta ki belőle. Miután összegyűjtöttem legalább két-három, csak az adott állatra jellemző tulajdonságot, kerül képbe az “írói oldal”. Az állat jellemét és előéletét, történetét felhasználva írtam meg a posztot, azonban sok esetben sajnos teljesen ismeretlen az állat múltja. Ilyenkor teremteni kell egy olyan világot, amelybe beleillik, amelyen keresztül könnyedén elképzelhető, milyen élmény lehet találkozni és érintkezni vele.
- Tovább írtad...
- Vagy mozgalmasabbá tettem az eseménysort, vagy előre kiválasztott jelzőkkel teremtettem meg a történet hangulatát. Erre szerencsére kitűnően alkalmas a magyar nyelv. Sokan kizárólag tényszerűen fogalmazzák meg a nagyközönség előtt kommunikált üzenetet, leírják, mi történt, mire van szükség, milyen segítséget kérnek az emberektől. Ez ma már – szerintem – nem elég, ráadásul napról-napra veszít a hatásából, mert mindenhonnan végletekig egyszerűen megfogalmazott reklámok próbálnak minket befolyásolni, az agyunk pedig idővel védekezni kezd ellenük, lássuk be, nagyon hatékonyan.
Visszatérve a kérdéshez, az volt a célom, hogy aki elolvassa a kis történeteket, el tudja képzelni az állatot a saját otthonában is. Az indirekt, jól tálalt üzenet képes csak érzelmeket kicsalogatni a mai olvasóból. Ha pedig ez megvalósul, az már fél siker. Én csak egy kis figyelmet, jócselekedetet kértem az olvasóimtól, de nem tudtam cserébe mást nyújtani, csak a képeket, és a néhol nehezebb, néhol könnyebb témájú történeteket. Ám ha az embert az adott történet megérinti, sokkal inkább hajlamos arra, hogy tegyen is valamit. Például örökbefogadjon egy állatot, ahelyett, hogy vásárolna. Óriási különbség.
Ha azt szeretnénk, hogy az emberek a mainál felelősebb állattartókká váljanak, azért piszkosul meg kell küzdeni, ehhez minden lehetőséget meg kell ragadnunk, amit a marketing kínál.
- Milyen típusú emberek hagynak ott állatokat a telepen és milyen okokból?
- A többség a sajátját viszi el, de szinte sosem vallja be. A társadalom legszélesebb rétegeiből visznek kutyát. Mindenki. Természetesen előfordul, hogy valódi személyes, családi tragédia miatt kerül a telepre a házikedvenc, például meghalt az apuka, és a már felnőttkorú gyerekekre marad a kutyája, akik viszont nem tudnak mit kezdeni vele, mert nem olyan környezetben élnek a saját családjukkal. Az elmúlt évek válsága, illetve a devizahitelek kipukkadó buborékja is rengeteg esetben állatok tragédiájához vezetett. Egy közös nevezőt azonban lehet találni az állatokat hanyagságból leadók körében: tiszteletlenség az állatokkal szemben. Rengetegen fogadnak örökbe kiskutyát, amely ha felnő, már nem olyan érdekes, ráadásul könnyen elkanászodhat, ha nem nevelik. Volt, aki tíz kiskutyát hozott azzal, hogy bedobták a kertjébe, a lakcímkártyájáról pedig kiderült, hogy egy panelház negyedik emeletén lakik az illető. Az ilyen típusú hazugságokkal nem is foglalkoztunk, szakmai szemmel nézve egészen más volt fontos nekünk. Mindig mondtuk, hogy semmi értelme kertelni, mert a kutya érdeke, hogy elmondják, az övék-e. Nagyon hasznos információ, hogy szobatiszta-e vagy sem, kijön-e más kutyákkal, macskákkal, gyerekekkel, hiszen ezek a későbbi örökbefogadásnál döntő fontosságúak lehetnek. És a kennelbe zárva, stresszes környezetben nem feltétlenül derülnek ki egy kutyáról ezek a tulajdonságok. A leggyakoribb okok között olyanok vannak, hogy találták, szökik a kutya, ugat...
- Ugat?! Ez merőben szokatlan.
- Nagyon sokszor viszont az volt a probléma, hogy nem ugatott a kutya, ezért nem volt alkalmas házőrzésre. Egyre magasabb követelményeknek kell megfelelniük a kutyáknak, és egy ponton túl ezeket már képtelenek teljesíteni... Azt látom, hogy az emberek gyakran nem gondolnak bele: a kutya nem játék, nem tárgy, foglalkozni kell vele, nevelni, és a folyamat közben bizony előfordulnak kudarcok. A türelmetlenség miatt kerül a telepre a legtöbb állat.
- A közösségi médiában próbálsz minél több állatnak gazdát találni. Ott sem arról híresek a felhasználók, hogy elmélyülnek egy-egy témában.
- Ha a tartalom elég erős, tehát arról szól például, hogy mondjuk egy bizonyos kutyát holnap valahol el fognak altatni, akkor az megüti az ingerküszöböt, és gyakorlatilag mindegy, hogy van megírva, megosztják, kommentelik. Virálissá válik a történet a közösségi médiában, önálló életet él…
- Szeretnek borzongani.
- Valószínűleg. Én Papát nem fogom elaltatni, ha nem fogadja be senki, és éppen azért lesz nehéz dolgom, mert az emberek azt látják, hogy nálam biztonságban van. Miközben szeretnék neki is gazdát találni, ám önmagában nem elég "erős" az üzenet, ezért ebben az esetben is sok múlik a kreativitáson. Egyébként úgy hoztam el, hogy tudtam, van esély arra, hogy nálam marad. Sajnos vannak, akik nem így tesznek.
NEM TUDJUK ELNÉZNI, HA KÓBOR ÁLLAT ÉL A KÖRNYEZETÜNKBEN
- Az egyik bejegyzésedben az új-zélandi gyepmesterek tevékenységéről írsz, ami első olvasásra kicsit riasztó volt. Nemzetközi összehasonlításban mit tudunk mondani a magyar helyzetről?
- Új-Zélandon a speciális fauna mást vár el az ottani hatóságoktól, mint például tőlünk. Betelepített, behurcolt fajként a kutya nagyon súlyos károkat lenne képes okozni az őshonos állatok körében (ezért csupán 7 napig várják a kóbor állatok gazdáit, utána legtöbbször altatásra kerül sor), bár az is tény, hogy az ottani járványtani védekezés hiába hatékony, a szememben kegyetlen döntés egyetlen parvovírusos kölyökkutya miatt az egész almot kiirtani. Magyarországon évente tízezres nagyságrendben altatnak el kutyákat, ami szintén nem kevés, de ennél pontosabb számokat sajnos tudhatunk. Tőlünk keletre gyökeresen más a helyzet. Például Romániában, Bulgáriában és Montenegróban talán rosszabb az állategészségügy állapota, ugyanakkor ott az emberek elfogadták, hogy a kóbor kutyák köztük élnek.
Távol-Keleten vannak olyan országok, ahol a kutyákat élelmezési célokra is felhasználják, nagyon népszerűek a kutyaevő fesztiválok. Ebben az esetben viszont kulturális kérdésekről és különbségekről beszélhetünk.
Nálunk, nem tudom, talán a rendszerváltás környékén vagy a technológiai fejlődés következtében, de lezajlott egyfajta fordulat. Korábban az volt a közvélekedés, hogy a kóbor kutyák majd elpusztulnak maguktól, nem érdekeltek senkit. Manapság nem tudjuk elnézni, ha kóbor állat él a közelünkben. Szerencsére többségünk már azt sem nézi tétlenül, ha egy állatot szenvedni lát.
A jóléti államokban is nagyon erős szórás van, Észak-Amerikában hiába adott a magasabb gazdasági és társadalmi fejlettség, valamiért sok helyen mégis nagyon mostohán bánnak az állatokkal. Vannak olyan kanadai, illetve egyesült államokbeli gyepmesteri telepek, ahol úgy szelektálják az állatokat, hogy műanyag kezet dugnak az orruk elé etetés közben. Ha az állat – eledelét féltve - rátámad a kézre, halálra ítélik, ha nem, akkor (talán) nem. Igazságtalanabb módszert nem is találhatnának ki, hiszen minden a neveléstől függ, és épp ezekkel a fogságba került kutyákkal foglalkoztak a legkevésbé.
A világon az állatvédelem ékköve egyértelműen Nyugat-Európa. Nem tisztem megítélni az országok állatvédelmi politikáját, de nyugati szomszédaink valamit nagyon jól csinálhatnak.
- Lehetne humánusabb módon csökkenteni a kóbor állatok számát?
- Az ivartalanítás mint megoldás hosszútávú gondolkodásra vallana, megkímélhetne mindannyiunkat a sok altatástól, de a széleskörű társadalmi nevelés mellett erre milliárdok kellenének és egy olyan politikai akarat, ami vállalja azt, hogy ha pénzt ad a projektre, annak eredményei csak mondjuk tíz év múlva mutatkoznak meg. A mai Magyarországon nehéz hosszú távú szemléleteket érvényesíteni.
Ami engem egyébként igazán elgondolkodtat és érzelmileg is megvisel, a kóbor állatok hetekig, hónapokig tartó szenvedése. Ha engem elüt egy autó és eltörik a lábam, erőt gyűjthetek a reményből, hogy nemsokára megtalálnak, segítenek, a fájdalmamat csillapítani fogják. A reménynek és a lelkierőnek van egy jótékony, fájdalmat csillapító hatása is. Az állatok viszont nem is tudják, mi történik velük, így számunkra elképzelhetetlenné nőhet az a fájdalom, amit ők hasonló helyzetben érezhetnek.
- Június óta nem az Illatos úton dolgozol, viszont egyre többször bukkan fel a posztjaidban egy bizonyos paksi menhely.
- A Facebookon láttam egy képet Erzsike néniről, amint nagyjából harminc kutya veszi körben a paksi menhelyen. Borzalmas állapotokat láttam a képen, és aztán a helyszínen is, amikor odautaztunk a barátnőmmel. Kétarcú dolog egy menhely működése, mert a cél jó, de közben nem szabad eltekinteni azoktól az alapvető állatvédelmi szabályoktól sem, amik egy magánszemélyre is vonatkoznak. Bár általában el vannak látva táppal, az többségében rossz minőségű, vágóhídi hulladék. Ugyanakkor az állatok rendkívül jól érzik ott magukat, amint megérkeztünk, körülrajongtak minket a kutyák, jó volt a hangulatuk. Az élmény hatására a blogon írtam a paksi menhelyről, végül egy óriási tápgyűjtő akcióvá nőtte ki magá a történet. Hatalmas mennyiségű, mintegy három tonna tápot vittünk le oda, ám majdnem negyed tonna tápot esznek a kutyák naponta, a beérkezett három tonna tehát - más típusú eledellel kiegészítve - jó esetben is egy hónapra lett elég. Ez egy ördögi kör. Beszámoltam az akció sikerességéről, azonban meg kell majd fogalmaznom azt is, hogy Pakson sziszifuszi munka zajlik addig, amíg a városban és környékén alig ivartalanítják a kutyákat.
Ez rendszerint neuralgikus pont: ha szóba kerül az ivartalanítás témája, olyan ellenérveket is hallok, amikre nem könnyű felelni. Vannak, akik például idős kutyájukat pároztatják azért, mert olyan aranyos, és ha meghal, akkor legalább a kölyke révén tovább él a szelleme... igen ám, de mi lesz a másik hét-tíz kölyökkel? A célom az, hogy az ivartalanítással kapcsolatban tudatosabb irányba tereljem az emberek gondolkodását, mert ezt a legnehezebb kommunikálni. A közeljövőben magánpraxist szeretnék nyitni, üzleti modellem alapvető része lesz, hogy leendő magánbetegeim mellett az árva állatok számára is minél több és hatékonyabb segítséget nyújthassak.
Ha az olvasók szívesen figyelemmel kísérnék ezt a munkát, a http://ebdoc.hu/blog linken és a http://facebook.com/ebdoc.hu Facebook-oldalon megtalálhatnak minket.
– Sokan menhelynek tekintik a gyepmesteri telepeket, és nem tudatosul bennük, hogy az ivartalanítás hiánya miatt van olyan sok állat ezeken a helyeken. Mindeközben a menhelyek már egyre kevésbé tudnak új állatokat befogadni, annyira tele vannak. Az emberek nagyon örülnek a kölyökkutyáknak, sokszor kifejezetten akarják, hogy saját kedvencüknek legyen kölyke, és csak utána döbbennek rá, hogy 6-8 kölyökkutyával nem tudnak mit kezdeni. Abban bíztam, hogy ha a blog segítségével az emberek látják, mi történik, talán átgondoltabban fognak cselekedni.
– Aki ezzel szembesíti az embereket, gondolom, nem lesz túl népszerű.
– Alig két hete dolgoztam az Illatos úton, amikor elkezdtem egyebek mellett szakmai témákról blogolni, mint például hogy a stressz milyen hatással van az állatokra, illetve hogyan próbálnak küzdeni ellene. A betegségektől kezdve az örökbefogadáson át sok témát érintettem. Előre figyelmeztettek, hogy sokan nekem fognak esni, így is lett. Támadási felületet nyújtottam, mert létrejött a korábbiaknál könnyebben elérhető kommunikációs lehetőség, volt már Facebook-oldal, kommenteket lehetett írni. Sokan azt jósolták, pár hét múlva be fogom fejezni. Lelkileg tényleg nagyon megterhelő volt egy-egy durva reakció után a következő posztot ugyanúgy, jó hangulatban megírni. Leginkább önkontrollt és türelmet tanított a blogírás. Vannak, akik nem is értik, amit olvasnak, mert egész egyszerűen mást akarnak érteni a szövegből. A második évtől kezdve megváltoztak a kommentek: attól fogva azt nehezményezték, hogy túl jó színben tüntetem fel az Illatos úti tevékenységünket, miközben kizárólag tényeket fogalmaztam meg: a dolgozók valóban mindent megtesznek az állatokért, amit csak tudnak. Ennek az lehetett volna a veszélye, hogy egyre inkább menhelynek fogják tekinteni az Illatos utat, és még több állat kerül be, de ez nem következett be, 2012-13-ban a hozzánk beérkező állatok száma nagyjából állandó volt, 2014-től már az összlétszám is folyamatosan csökkenni kezdett, és ami a legfontosabb: lassan két éve nem kell ott helyhiány miatt egészséges állatot altatni.
– A blogon egy-egy jó kép és személyes történet kapcsolódik minden egyes kutyához, macskához.
– Az elsődleges cél mindvégig az volt, hogy minél több kutyát örökbe fogadjanak, hiszen csak így lehet az altatásveszélyt elkerülni. Hogy ezt hogyan lehet elérni, menet közben tanultam meg. A direkt, agresszív üzenetek a médiában már annyira általánosak, hogy az emberek immunisak lettek rájuk. Felismertem, hogy minden fotó mögé egy valódi, átélhető történet szükséges, valami olyan, amivel megragadom az emberek figyelmét.
– Személy szerint mit profitáltál a blogírásból?
– Jobban megismertem magamat, a kifejezőkészségem javult, a gondolataim is sokkal rendezettebbek lettek. Egyszerűen fel kellett nőnöm a feladathoz. A fotózás során egyre kevésbé kerülök váratlan helyzetbe vagy nehezen megoldható feladat elé, ugyanis már 12 évesen is nagyon szerettem fényképezni. A gimnáziumban volt szerencsém megtanulni az analóg filmes fényképek előhívását, szépen felszerelt labort használhattunk szakköri keretek között. Az évek során egyre komolyabban kötődtem ehhez a hobbimhoz, végül 20 éves koromban rászántam magam arra, hogy egy komoly digitális gépet vásároljak. Csupán szórakozás volt, fogalmam sem volt arról, hogy egyszer komolyabb célokra fordítom majd a megszerzett tudást és tapasztalatot.
- Azt a gépedet lopták el az egyik blogbejegyzésed szerint...
- Igen, sajnos. De a Bonne Chance étterem kölcsönadott egy újat, egy még jobbat, amit azóta vissza kellett adnom, mert már nem az Illatos úton dolgozom. Állatokat egyébként valóban nehéz fotózni. Ennek legfőbb oka az, hogy a kutyák gyakran ösztönszerűen egy támadó állat tágra nyílt szemével azonosítják az objektív lencséjét, ilyenkor reflexszerűen elfordulnak, kerülik a konfliktust a vélt agresszorral szemben. Sajnos épp a legesélytelenebbnek minősülő, fekete színű kutyákról a legnehezebb jó képet készíteni. Hiába gyönyörű állatok ők is, a fókuszrendszer nagyon sokszor csődöt mond az esetükben, ritkán sikerül jól prezentálni őket.
- A történetek hogy születnek? Újságírói vagy írói vénát kívánnak inkább?
- Erre nehéz válaszolni, mind a kettőből kell egy kicsi. “Újságírói oldalról” arra törekedtem, hogy az állatot mind jobban megismerjem, személyiségének legalább egy olyan állandó vonását képes legyek megragadni, amiről tudom, hogy nem a telepi stressz hozta ki belőle. Miután összegyűjtöttem legalább két-három, csak az adott állatra jellemző tulajdonságot, kerül képbe az “írói oldal”. Az állat jellemét és előéletét, történetét felhasználva írtam meg a posztot, azonban sok esetben sajnos teljesen ismeretlen az állat múltja. Ilyenkor teremteni kell egy olyan világot, amelybe beleillik, amelyen keresztül könnyedén elképzelhető, milyen élmény lehet találkozni és érintkezni vele.
- Tovább írtad...
- Vagy mozgalmasabbá tettem az eseménysort, vagy előre kiválasztott jelzőkkel teremtettem meg a történet hangulatát. Erre szerencsére kitűnően alkalmas a magyar nyelv. Sokan kizárólag tényszerűen fogalmazzák meg a nagyközönség előtt kommunikált üzenetet, leírják, mi történt, mire van szükség, milyen segítséget kérnek az emberektől. Ez ma már – szerintem – nem elég, ráadásul napról-napra veszít a hatásából, mert mindenhonnan végletekig egyszerűen megfogalmazott reklámok próbálnak minket befolyásolni, az agyunk pedig idővel védekezni kezd ellenük, lássuk be, nagyon hatékonyan.
Visszatérve a kérdéshez, az volt a célom, hogy aki elolvassa a kis történeteket, el tudja képzelni az állatot a saját otthonában is. Az indirekt, jól tálalt üzenet képes csak érzelmeket kicsalogatni a mai olvasóból. Ha pedig ez megvalósul, az már fél siker. Én csak egy kis figyelmet, jócselekedetet kértem az olvasóimtól, de nem tudtam cserébe mást nyújtani, csak a képeket, és a néhol nehezebb, néhol könnyebb témájú történeteket. Ám ha az embert az adott történet megérinti, sokkal inkább hajlamos arra, hogy tegyen is valamit. Például örökbefogadjon egy állatot, ahelyett, hogy vásárolna. Óriási különbség.
Ha azt szeretnénk, hogy az emberek a mainál felelősebb állattartókká váljanak, azért piszkosul meg kell küzdeni, ehhez minden lehetőséget meg kell ragadnunk, amit a marketing kínál.
- Milyen típusú emberek hagynak ott állatokat a telepen és milyen okokból?
- A többség a sajátját viszi el, de szinte sosem vallja be. A társadalom legszélesebb rétegeiből visznek kutyát. Mindenki. Természetesen előfordul, hogy valódi személyes, családi tragédia miatt kerül a telepre a házikedvenc, például meghalt az apuka, és a már felnőttkorú gyerekekre marad a kutyája, akik viszont nem tudnak mit kezdeni vele, mert nem olyan környezetben élnek a saját családjukkal. Az elmúlt évek válsága, illetve a devizahitelek kipukkadó buborékja is rengeteg esetben állatok tragédiájához vezetett. Egy közös nevezőt azonban lehet találni az állatokat hanyagságból leadók körében: tiszteletlenség az állatokkal szemben. Rengetegen fogadnak örökbe kiskutyát, amely ha felnő, már nem olyan érdekes, ráadásul könnyen elkanászodhat, ha nem nevelik. Volt, aki tíz kiskutyát hozott azzal, hogy bedobták a kertjébe, a lakcímkártyájáról pedig kiderült, hogy egy panelház negyedik emeletén lakik az illető. Az ilyen típusú hazugságokkal nem is foglalkoztunk, szakmai szemmel nézve egészen más volt fontos nekünk. Mindig mondtuk, hogy semmi értelme kertelni, mert a kutya érdeke, hogy elmondják, az övék-e. Nagyon hasznos információ, hogy szobatiszta-e vagy sem, kijön-e más kutyákkal, macskákkal, gyerekekkel, hiszen ezek a későbbi örökbefogadásnál döntő fontosságúak lehetnek. És a kennelbe zárva, stresszes környezetben nem feltétlenül derülnek ki egy kutyáról ezek a tulajdonságok. A leggyakoribb okok között olyanok vannak, hogy találták, szökik a kutya, ugat...
- Ugat?! Ez merőben szokatlan.
- Nagyon sokszor viszont az volt a probléma, hogy nem ugatott a kutya, ezért nem volt alkalmas házőrzésre. Egyre magasabb követelményeknek kell megfelelniük a kutyáknak, és egy ponton túl ezeket már képtelenek teljesíteni... Azt látom, hogy az emberek gyakran nem gondolnak bele: a kutya nem játék, nem tárgy, foglalkozni kell vele, nevelni, és a folyamat közben bizony előfordulnak kudarcok. A türelmetlenség miatt kerül a telepre a legtöbb állat.
- A közösségi médiában próbálsz minél több állatnak gazdát találni. Ott sem arról híresek a felhasználók, hogy elmélyülnek egy-egy témában.
- Ha a tartalom elég erős, tehát arról szól például, hogy mondjuk egy bizonyos kutyát holnap valahol el fognak altatni, akkor az megüti az ingerküszöböt, és gyakorlatilag mindegy, hogy van megírva, megosztják, kommentelik. Virálissá válik a történet a közösségi médiában, önálló életet él…
- Szeretnek borzongani.
- Valószínűleg. Én Papát nem fogom elaltatni, ha nem fogadja be senki, és éppen azért lesz nehéz dolgom, mert az emberek azt látják, hogy nálam biztonságban van. Miközben szeretnék neki is gazdát találni, ám önmagában nem elég "erős" az üzenet, ezért ebben az esetben is sok múlik a kreativitáson. Egyébként úgy hoztam el, hogy tudtam, van esély arra, hogy nálam marad. Sajnos vannak, akik nem így tesznek.
NEM TUDJUK ELNÉZNI, HA KÓBOR ÁLLAT ÉL A KÖRNYEZETÜNKBEN
- Az egyik bejegyzésedben az új-zélandi gyepmesterek tevékenységéről írsz, ami első olvasásra kicsit riasztó volt. Nemzetközi összehasonlításban mit tudunk mondani a magyar helyzetről?
- Új-Zélandon a speciális fauna mást vár el az ottani hatóságoktól, mint például tőlünk. Betelepített, behurcolt fajként a kutya nagyon súlyos károkat lenne képes okozni az őshonos állatok körében (ezért csupán 7 napig várják a kóbor állatok gazdáit, utána legtöbbször altatásra kerül sor), bár az is tény, hogy az ottani járványtani védekezés hiába hatékony, a szememben kegyetlen döntés egyetlen parvovírusos kölyökkutya miatt az egész almot kiirtani. Magyarországon évente tízezres nagyságrendben altatnak el kutyákat, ami szintén nem kevés, de ennél pontosabb számokat sajnos tudhatunk. Tőlünk keletre gyökeresen más a helyzet. Például Romániában, Bulgáriában és Montenegróban talán rosszabb az állategészségügy állapota, ugyanakkor ott az emberek elfogadták, hogy a kóbor kutyák köztük élnek.
Távol-Keleten vannak olyan országok, ahol a kutyákat élelmezési célokra is felhasználják, nagyon népszerűek a kutyaevő fesztiválok. Ebben az esetben viszont kulturális kérdésekről és különbségekről beszélhetünk.
Nálunk, nem tudom, talán a rendszerváltás környékén vagy a technológiai fejlődés következtében, de lezajlott egyfajta fordulat. Korábban az volt a közvélekedés, hogy a kóbor kutyák majd elpusztulnak maguktól, nem érdekeltek senkit. Manapság nem tudjuk elnézni, ha kóbor állat él a közelünkben. Szerencsére többségünk már azt sem nézi tétlenül, ha egy állatot szenvedni lát.
A jóléti államokban is nagyon erős szórás van, Észak-Amerikában hiába adott a magasabb gazdasági és társadalmi fejlettség, valamiért sok helyen mégis nagyon mostohán bánnak az állatokkal. Vannak olyan kanadai, illetve egyesült államokbeli gyepmesteri telepek, ahol úgy szelektálják az állatokat, hogy műanyag kezet dugnak az orruk elé etetés közben. Ha az állat – eledelét féltve - rátámad a kézre, halálra ítélik, ha nem, akkor (talán) nem. Igazságtalanabb módszert nem is találhatnának ki, hiszen minden a neveléstől függ, és épp ezekkel a fogságba került kutyákkal foglalkoztak a legkevésbé.
A világon az állatvédelem ékköve egyértelműen Nyugat-Európa. Nem tisztem megítélni az országok állatvédelmi politikáját, de nyugati szomszédaink valamit nagyon jól csinálhatnak.
- Lehetne humánusabb módon csökkenteni a kóbor állatok számát?
- Az ivartalanítás mint megoldás hosszútávú gondolkodásra vallana, megkímélhetne mindannyiunkat a sok altatástól, de a széleskörű társadalmi nevelés mellett erre milliárdok kellenének és egy olyan politikai akarat, ami vállalja azt, hogy ha pénzt ad a projektre, annak eredményei csak mondjuk tíz év múlva mutatkoznak meg. A mai Magyarországon nehéz hosszú távú szemléleteket érvényesíteni.
Ami engem egyébként igazán elgondolkodtat és érzelmileg is megvisel, a kóbor állatok hetekig, hónapokig tartó szenvedése. Ha engem elüt egy autó és eltörik a lábam, erőt gyűjthetek a reményből, hogy nemsokára megtalálnak, segítenek, a fájdalmamat csillapítani fogják. A reménynek és a lelkierőnek van egy jótékony, fájdalmat csillapító hatása is. Az állatok viszont nem is tudják, mi történik velük, így számunkra elképzelhetetlenné nőhet az a fájdalom, amit ők hasonló helyzetben érezhetnek.
- Június óta nem az Illatos úton dolgozol, viszont egyre többször bukkan fel a posztjaidban egy bizonyos paksi menhely.
- A Facebookon láttam egy képet Erzsike néniről, amint nagyjából harminc kutya veszi körben a paksi menhelyen. Borzalmas állapotokat láttam a képen, és aztán a helyszínen is, amikor odautaztunk a barátnőmmel. Kétarcú dolog egy menhely működése, mert a cél jó, de közben nem szabad eltekinteni azoktól az alapvető állatvédelmi szabályoktól sem, amik egy magánszemélyre is vonatkoznak. Bár általában el vannak látva táppal, az többségében rossz minőségű, vágóhídi hulladék. Ugyanakkor az állatok rendkívül jól érzik ott magukat, amint megérkeztünk, körülrajongtak minket a kutyák, jó volt a hangulatuk. Az élmény hatására a blogon írtam a paksi menhelyről, végül egy óriási tápgyűjtő akcióvá nőtte ki magá a történet. Hatalmas mennyiségű, mintegy három tonna tápot vittünk le oda, ám majdnem negyed tonna tápot esznek a kutyák naponta, a beérkezett három tonna tehát - más típusú eledellel kiegészítve - jó esetben is egy hónapra lett elég. Ez egy ördögi kör. Beszámoltam az akció sikerességéről, azonban meg kell majd fogalmaznom azt is, hogy Pakson sziszifuszi munka zajlik addig, amíg a városban és környékén alig ivartalanítják a kutyákat.
Ez rendszerint neuralgikus pont: ha szóba kerül az ivartalanítás témája, olyan ellenérveket is hallok, amikre nem könnyű felelni. Vannak, akik például idős kutyájukat pároztatják azért, mert olyan aranyos, és ha meghal, akkor legalább a kölyke révén tovább él a szelleme... igen ám, de mi lesz a másik hét-tíz kölyökkel? A célom az, hogy az ivartalanítással kapcsolatban tudatosabb irányba tereljem az emberek gondolkodását, mert ezt a legnehezebb kommunikálni. A közeljövőben magánpraxist szeretnék nyitni, üzleti modellem alapvető része lesz, hogy leendő magánbetegeim mellett az árva állatok számára is minél több és hatékonyabb segítséget nyújthassak.
Ha az olvasók szívesen figyelemmel kísérnék ezt a munkát, a http://ebdoc.hu/blog linken és a http://facebook.com/ebdoc.hu Facebook-oldalon megtalálhatnak minket.
Az interjú a Gyógyhír magazin augusztusi számában jelent meg.
Földvári István
Földvári István
Megjegyzések
Megjegyzés küldése