Gerald Martin: Gabriel García Marquez, egy élet (részlet)

Valami Kafka-szerűt keresett García Marquez ebben a kísérteties felföldi városban, és végül épp azt találta meg: Kafkát. Egyik délután egy costeno barátja kölcsönadta neki Az átváltozás egy példányát, egy argentin író, Jorge Luis Borges fordításában. García Marquez visszament a panzióba, fel a szobájába, levette a cipőjét és elhevert az ágyon. Elolvasta az első sort: "Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában." García Márquez úgy emlékszik, megbabonázva motyogta maga elé: "A fenébe is, épp így beszélt nagyanyám is!"

Kafka kétségtelenül szárnyakat adott García Marquez képzelőerejének (beleértve azt a képességet is, hogy elképzelje magát íróként), és hosszú távra is megmutatta neki, hogy a legképtelenebb epizódokat is el lehet mesélni tárgyilagos stílusban. Amit először átvett Kafkától, az egész másnak tűnik, mint amit García Marquez utólag állít. Kafka a városi lét elidegenítő hatásáról beszél; de a felszín alatt minden szavát áthatja egy másik hatalomtól, az apjától való félelem: a zsarnoki szülő iránt érzett gyűlölet és tisztelet együttes jelenléte.

García Marquez négy évvel korábban, Bogotába való megérkezésekor olvasta Dosztojevszkij A hasonmás című könyvét, amely a még inkább tekintélyelvű Szentpétervárott játszódik. Kafka víziója egyenes ági leszármazottja ennek a regénynek, és hatása a fiatal kolumbiai íróra vitathatatlan. García Marquez felfedezte az európai modernizmust: sőt, felfedezte, hogy a modernizmus újításai korántsem csupán összetettek és kérkedők, hanem a korszellemből fakadnak, abból, ahogy akkoriban érzékelték a valóság szerkezetét. García Marquez arra is ráébredt, hogy mindez az ő életére is közvetlenül vonatkoztatható, még ebben a távoli latin-amerikai fővárosban is.

Mind A hasonmás, mind Az átváltozás főszereplői tudathasadásban szenvednek, túlérzékenyek, és rettegnek a hatalomtól. A külvilág torzulásait magukévá teszik, és végül arra a következtetésre jutnak, hogy ők maguk a betegek, torzak, perverzek és oda nem illők. Sok fiatalt gyötörnek egymásnak ellentmondó ösztönök, és sokan észlelik mind saját képességeiket, mind emberi kapcsolataikat egyszerre védekező és támadó módon; a szakadék azonban, amely García Marquez nem ritkán meghökkentő, az önteltség határát súroló önbizalma (ő volt az ezredes unokája, és még eszes is), illetve bizonytalanság- és kisebbrendűségi érzése között (apja kuruzsló, aki elhagyta őt, de akire talán mégis hasonlít) tátong, szokatlanul nagy. Ez a szakadék olyan dinamizmust indított be, amely lehetővé tette, hogy kialakuljon benne egy titkos vágy, amely erős és kitartó lánggal égett.

Rögtön másnap, miután elolvasta Az átváltozást, García Marquez hozzálátott egy történet megírásához, amelynek "A harmadik belenyugvás" címet adta. Ez volt az első máve, amelyet olyan emberként írt, aki készen állt komoly mondanivalóval rendelkező írónak tekinteni önmagát. A történet nyomaiban már emlékeztet a későbbi "García Marquez"-re, meglepően ambiciózus, mélységesen szubjektív, és áthatja az abszurditás, a magány és a halál. Olyasmi jelenik meg benne, ami később állandó jellemzője lesz García Marquez írásainak: egy temetetlen holttest kiinduló motívuma köré épül a történet. Végül az olvasó felfedezi, hogy García Marquez életében három összefüggő, ugyanakkor lehetetlenül ellentmondásos alapvető félelemmel próbált megküzdeni: a saját halálától és eltemetésétől (vagy ami még rosszabb, az élve eltemettetéstől) való félelemmel; azzal a félelemmel, hogy másokat kell eltemetnie, valamint azzal a félelemmel, hogy bárki is temetetlen marad. "Egy halott boldogan élhet tovább a maga gyógyíthatatlan állapotában" - jelenti ki az első történet elbeszélője, egy olyan ember, aki nem tudja biztosan, élő-e vagy halott, esetleg mindkettő egyszerre vagy váltakozva. "De egy élő ember nem törődhet bele, hogy élve eltemessék. Végtagjai mégsem engedelmeskedtek. Nem tudta kifejezni magát, és ez rémítette meg; ez volt életének és halálának legnagyobb félelme. Hogy élve fogják eltemetni."

García Marquez, hogy ellensúlyozza ezt a gondolatot, valamiféle amerikai tellurikus ötlettel áll elő, amelyben a történelmi genealógia egy családfa elképzelésén alapul:

Kivágták, akár egy huszonöt éves fát... Később talán érez majd némi nosztalgiát; nosztalgiát afelett, hogy nem lett belőle szabályos, anatómiai holttest, hanem egy elképzelt, elvont holttest, amely csupán rokonai ködös emlékezetében él... Akkor megtudja majd, hogy egy alma véredényein keresztül feltámad, és egy őszi délelőtt majd arra eszmél, hogy felfalja egy gyermek éhsége. Akkor majd megtudja - és ez a gondolat valóban elszomorította -, hogy megbomlott az egysége.

A rettegést, hogy valaki csapdába esik egy házban, élet és halál között, mondjuk egy koporsóban (talán az emlékekben), nyilvánvalóan csillapítja a gondolat, hogy az elveszített egyéniség egy fával egyesül, amely egyszerre szimbóluma a természetnek és a történelemnek (a nemzedékek családfája). Nem szükséges magyarázni, miért megrendítő ez a genealógiai sugallat egy olyan fiatalembertől, aki születése után nem sokkal elszakadt szülőanyjától és apjától, valamint az őt követő testvérektől. És nem kell a pszichoanalízis szakértőjének lenni ahhoz, hogy feltegyük a kérdést, vajon ez a fiatal író életének korai szakaszára visszatekintve tudattalanul nem érezte-e úgy, hogy szülei élve eltemették őt az aracatacai házban, és hogy valódi énje el van temetve egy második énben, egy új személyiségben, amelyet neki kellett felépítenie, akárcsak Hamletnek, hogy megvédje saját magát valósi, anyja iránt táplált érzéseitől, és a bitorló Gabriel Eligio iránt érzett, talán gyilkos erejű érzelmektől, aki megkésve formált jogot az apaságra -a mikor ő, Gabito, teljes bizonyossággal tudta, hogy valódi apja Nicolás Marquez ezredes, a mindenki által csodált és tisztelt férfiú, aki jótékonyan uralkodott a fiú korai gyermekévei felett. Aztán egyszer csak eltűnt. Ami ezután következik, az egyaránt tekinthető afféle irodalmi futamnak (egyfajta vágybeteljesítésnek) és őszinte érzésnek, ami azt jelzi, hogy az író eljutott a bölcsességig (és "belenyugvásig"?): "Ez az egész szörnyű valóság nem töltötte el szorongással. Éppen ellenkezőleg, boldog volt ott, egyedül a magányában."

Bár a történet kissé ügyetlen, furcsa módon hipnotikus hatással van az olvasóra, a narráció félreérthetetlen önbizalmat sugároz, ami túlmutat az irodalmi önbizalmon, a történet megoldása pedig szerfelett meglepő egy kezdő írótól. A befejezés hamisítatlan márquezi lezárás:

Belenyugvóan meghallgatja az utolsó imákat, az utolsó latin szavakat, amelyekre a ministránsfiúk esetlenül válaszolnak. A temető földjének és csontjainak hidege behatol a csontjaiba, és talán eloszlatja kissé azt a "szagot". Talán - ki tudja? - a pillanat fenyegető közelsége felrázza majd a letargiából. Amikor megérzi, hogy a saját izzadságában - ebben a sűrű, ragadós folyadékban - úszik, akárcsak anyja méhében, mielőtt megszületett. Talán abban a pillanatban majd feléled.

De aztán olyan lemondóan nyugszik bele a halálba, hogy talán éppen a belenyugvásba fog belehalni.

A húsz, huszonöt és negyven évvel később íródott Száz év magány, A pátriárka alkonya és A tábornok útvesztője olvasói felismerik a hangnemet, a motívumokat és az irodalmi eszközöket. Kézzelfogható, ugyanakkor ellentmondásos (tekintve az elbeszélő morbid hangnemét) módon a történet kísérlet a hatalom megszerzésére.

Augusztus 22-én, egy-két héttel a történet megírása után García Marquez azt olvasta az El Espectadorban, Eduardo Zalamea Borda napi rovatában, hogy Zalamea Borda "izgatottan várja új költők és történetmesélők jelentkezését, akik még ismeretlenek vagy mellőzöttek, műveiket nem adták ki rendesen vagy megfelelően. A baloldali szimpatizáns Zalamea Borda a legnagyobb tiszteletnek örvendő rovatvezetők közé tartozott akkoriban. García Marquez beküldte történetét a lapnak. Két héttel később, amikor éppen a Molino kávéházban üldögélt, örömmel és elképedve pillantotta meg művének címét; a történet a "Hétvége" rovat egy teljes oldalát betöltötte. Az izgatottságtól kipirultan rohant ki a kávézóból, hogy vegyen egy példányt - amikor is észrevette, hogy a szokásos módon pont "az utolsó öt centavo hiányzik". Így aztán visszament a panzióba, ahol kikönyörögte a pénzt egy barátjától, és együtt mentek el, hogy megvegyék az újságot - El Espectador, 1947. szeptember 13., szombat; A harmadik belenyugvás a tizenkettedik oldalon, írta García Marquez, illusztrálta a grafikusművész Hernán Merino.

García Marquez euforikus és ihletett állapotba került. Hat héttel később, október 25-én az El Espectador újabb történetét jelentette meg, Eva está dentro de su gato (Éva a macskájában) címmel, amelynek témája ismét a halál és az azt követő reinkarnációk. A történet egy Éva nevű nőről szól, aki megszállottan kívánja - nem az almát, hanem - a narancsot, és aki elhatározza, hogy lélekvándorlással átkerül a macskája testébe, majd arra eszmél, hogy háromezer évvel később csapdába esett - el van temetve - egy új és zavaros világban. Gyönyörű nő, aki kétségbeesetten próbálja elkerülnia  férfiak figyelmét, olyan nő, akinek számára a fizikai vonzerő olyan fájdalmassá válik, akár egy rákos daganat. Ráébred, hogy ereiben apró rovarok hemzsegnek:

Tudta, hogy a múltból jöttek, hogy mindazoknak, akik az ő vezetéknevét viselték, el kellett viselniük őket, el kell szenvedniük őket, ahogyan ő is tette, amikor az álmatlanság legyőzhetetlenül a markában tartotta egészen hajnalig. Ezek a rovarok tették olyan keserűvé, olyan vigasztalhatatlanul szomorúvá elődei arcát. Látta elődeit, amint kitekintenek megszűnt létezésükből, ősi arcképeikből, őket is ugyanez a kín gyötörte...

Ebben a rendkívüli részletben már felsejlik a Száz év magány a maga genealógiai megszállottságával, illetve a regény kezdetleges változata, a La casa (A ház), amely hamarosan megfogan (vagy addigra talán már meg is fogant) García Marquez fejében.

Mindössze három nappal a második történet megjelenése után García Marquez váratlanul feltűnt irodalmi patrónusa napi rovatában bejelentette egy új irodalmi tehetség feltűnését a nemzet életében, egyik elsőéves diákjáét, aki még a huszonegyet sem töltötte be. Zalamea világosan kijelentette: "Gabriel García Marquez személyében egy kivételes író születését kísérhetjük figyelemmel." A belé vetett bizalom egyik mellékhatása az volt, hogy García Marquez most még inkább jogosnak éreztem hogy elhanyagolja tanulmányait, és megszállott rajongással olvasson és írjon.

 A SZÖVEG FORRÁSA: Magvető, 2009
Fordította: Bölcskei Erzsébet és Ureczky Eszter