Stendhal: Vörös és fekete (részlet)

-->

- A párizsi postakocsit várja, uram? - kérdezte a fogadós, akihez betért reggelizni.

- A mait, vagy mit bánom, akár a holnapit. Nem fontos! - mondta Julien.

A közömböst játszotta, s közben megérkezett a postakocsi, még volt két üres hely benne.

- Nini, te vagy, szegény Falcozom? - szólította meg a Genfből érkező utas Julien társát, aki a fiúval együtt szállt fel a kocsiba.

- Azt hittem, hogy békésen éldegélsz Lyon mellett, a Rhône valamelyik gyönyörű völgyében! - viszonozta az üdvözlést Falcoz.

- Szép kis béke!... Menekülök, barátom!

- Te menekülsz, Saint-Giraud? - Falcoz nevetett. - Csak nem lettél bűnöző ezzel a tisztességes képeddel?

- Hidd el, jobban jártam volna! De én az utálatos vidéki élettől menekülök! Emlékezhetsz, mindig rajongtam az erdőkért, hűvös csöndjükért, a falusi nyugalomért. Gyakran gúnyolódtál is, hogy regényes vagyok! Világéletemben utáltam a politikát, s most a politika kerget el.

- Melyik párthoz tartozol?

- Egyikhez sem, s éppen ez a baj! Az én politizálásom: szeretem a zenét, a festményeket, egy jó könyv élmény! Negyvennégy éves leszek... Meddig élhetek még? Tizenöt, húsz, legfeljebb harminc évig. Hiszem, hogy a miniszterek harminc év múlva valamivel ügyesebbek lesznek, de éppen olyan becstelenek. Figyeld csak Anglia történetét: ebben a tükörben megpillanthatod saját jövődet! Mindig akad majd egy király, aki egyre nagyobb hatalmat kíván! A gazdag vidékieket nem hagyja aludni a nagyravágyás, hogy képviselők legyenek; nem, sohasem nyugodhatnak Mirabeau dicsőségétől és sok százezer frankjától, amit összelopott. És erre az egészre azt mondják: ők liberálisok, és szeretik a népet! Az ultrák pedig... ők mindig kamarások vagy belső udvari emberek akarnak lenni! Mindenki az állam hajójára kapaszkodik, ott akar lenni a kormánynál, mert ott jól fizetnek! Hát sohasem akad egy csendes zug a közömbös átutazónak?

- Szóval egy neked való, békés zugról álmodozol... Mondd csak, a legutóbbi választások kergettek el?

- Már régebben kezdődött a baj! Négy évvel ezelőtt negyvenéves voltam, és volt ötszázezer frankom. Ma négy évvel idősebb és valószínűleg ötvenezer frankkal szegényebb vagyok. Most vesztem el: ha eladom gyönyörű monfleuryi kastélyomat, a Rhône mellett... Párizsban bele­fáradtam az örökös komédiába, amire a ti híres tizenkilencedik századi civilizációtok kényszerít! Egyszerűségre és becsületességre vágyódtam! Birtokot vettem hát a hegyekben, a Rhône mellett; elképzelni sem tudsz szebb helyet! A falu papja és a környék nemesei fél évig udvaroltak nekem, nagy ebédeket ettek nálam... Megmondtam nekik: azért hagytam ott Párizst, hogy soha többé ne halljak politikáról. Láthatják, egyetlen újságra sem fizetek elő. És minél ritkábban keres a postás, annál elégedettebb vagyok. De nem így a káplán! Hamarosan ezer kíméletlen kéréssel kezdett zaklatni. Azt terveztem, hogy évenként kétszáz-háromszáz frankot adok a szegényeknek, de ők azt akarták, hogy különböző kegyes egyesületeknek adjam a pénzt: a Szent József, a Szent Szűz és a többi efféle Társaságnak. Megtagadtam; ekkor sértegetni kezdtek. Ostoba voltam, és megharagudtam. És most reggelenként nem mehetek sétálni, hogy gyönyörködjem hegyeinkben - valamiféle bosszúság mindig megzavarja álmodozásomat, kellemetlenül eszembe juttatja az embereket és komiszságaikat. Például ott a búzaszentelő körmenet - nagyon szeretem ezt a könyörgést (valószínűleg görög dallam); de az én földjeimet már nem áldják meg, mert a káplán azt mondja: az istentagadó földje! Másik példa: egy templombújó öreg parasztasszonynak elpusztult a tehene, s erre ő azt mondta: azért, mert a szomszéd tó az istentelen párizsi szabadgondolkodóé! Nyolc nap múlva minden halam felfordult, meszet dobtak a tóba! Százféleképpen kellemetlenkednek. A békebíró becsületes ember, de félti az állását, s mindig ellenem ítél. A falu nyugalma pokollá változott számomra!... Amint látták, hogy a káplán (a kongregáció vezetője) ellenem fordul, s nem áll mellettem a nyugalmazott kapitány (a liberálisok elnöke) sem, mindannyian nekem estek, még a kőműves is, aki már egy éve belőlem él, s a bognár, aki azt hitte, hogy büntetlenül megkopaszthat, ha az ekéimet megjavítja. Védelmet kerestem, s egy-egy peremet néha meg akartam nyerni, beálltam hát a liberálisok közé; de eltaláltad: jöttek azok az istenverte választások, azt akarták, hogy szavazzak...

- Egy ismeretlen jelöltre?

- Dehogyis... Valakire, akit nagyon jól ismertem! Nem szavaztam; vakmerő lázadó! Ettől kezdve a liberálisok is rám másztak, s elviselhetetlen lett a helyzet. Ha a káplánnak eszébe jut és megvádol, hogy megöltem a cselédlányomat, azt hiszem, mind a két pártból húsz tanú is akad, aki megesküszik: látták, amikor a gyilkosságot elkövettem.

- Falun akarsz élni, és nem tiszteled a szomszédaid szenvedélyét? A fecsegésüket sem hallgatod meg? Öreg hiba!...

- De most már semmi baj. Monfleuryt eladom, s ha kell, ötvenezer frankot is ráfizetek, de boldog vagyok, hogy otthagyhatom ezt képmutató, gyötrelmes poklot! A magányt és a falu békéjét Franciaországnak azon az egyetlen pontján fogom keresni, ahol meg is találom: egy negyedik emeleti lakásban a Champs-Élysées-n. Sőt azon is gondolkodom, hogy ne vállaljak-e politikai szerepet a Roule-negyedben, antiklerikális programmal...

- Mindez nem történhetett volna meg veled Bonaparte alatt! - jegyezte meg Falcoz, dühtől fénylő szemmel.

- Igazad lehet! De hát miért nem tudta megtartani a hatalmát a te Bonaparte-od? Minden bajnak ő az oka!

   Julien még jobban figyelt. Már a legelső mondatoknál tudta, hogy ez az a bonapartista Falcoz, aki gyerekkori barátja volt de Rênalnak, s akit a polgármester 1816-ban megtagadott. A filozofálgató Saint-Giraud pedig bizonyára bátyja a...-i prefektusi hivatal irodafőnökének, aki majdnem ingyen jutott hozzá annak a bizonyos verrières-i háznak bérletéhez.

- Mindez a te Bonaparte-od műve! - folytatta Saint-Giraud. - Egy becsületes, jóravaló ember a negyven évével és az ötszázezer frankjával nem telepedhetik meg falun, és nem élhet ott nyugodtan. Bonaparte papjai és nemesei kipiszkálják!

- Ne mondj róla rosszat! - tiltakozott Falcoz. - A világ soha nem becsülte annyira Franciaor­szágot, mint az ő tizenhárom éve alatt! Ami akkor történt, abban nagyság volt!

- Az ördög vigye a császárodat! - morgott tovább a negyvennégy éves férfi. - Csak a csatákban volt nagy, s talán 1802-ben, amikor rendezte a pénzügyeket. De mit tett azután? Kamarásaival, őrült költekezésével, a Tuileriákban rendezett estélyeivel csak a monarchikus ostobaságokat ismételte meg, új kiadásban. Igaz, javított kiadás volt, tarthatott volna száz-kétszáz évig is. De a nemesek és a papok a régi világot kívánták vissza; persze már nem voltak elég erősek, hogy az ő rendjükbe beletörjék a népet...

- Az egykori nyomdász szavalata!...

- De hát ki piszkált ki a birtokomból? - csattant fel haragosan a nyomdász. - A papokat, akiket a napóleoni konkordátum ismét visszahozott, ahelyett hogy úgy bánt volna velük, ahogy az állam tette az orvosokkal, ügyvédekkel, csillagászokkal: egyszerű polgároknak tekinti őket, s nem törődik azzal, milyen iparral tartják fenn magukat. Volnának-e ma szemtelenkedő nemeseink, ha a te Bonaparte-od nem teremt új bárókat meg grófokat? Nem! Ennek elmúlt az ideje! A padok mellett a kis vidéki nemesek pimaszkodtak velem legtöbbet, miattuk lettem liberális!

   A beszélgetés végtelenbe nyúlt - s ezek a gondolatok fél évszázadig foglalkoztatják még Franciaországot! Amikor Saint-Giraud egyre csak azt ismételgette, hogy lehetetlen vidéken élni, Julien félénken de Rênalra hivatkozott.

- No, ezt eltalálta, fiatalember! - kiáltotta Falcoz. - Ő kalapács lett, hogy ne kelljen üllőnek lennie; mondhatom, kíméletlen kalapács! De úgy látom, hogy Valenod felülmúlja... Ismeri ezt a gazembert? Ő az igazi! Kíváncsi vagyok, mit szól majd a maga de Rênalja, ha legközelebb arra ébred, hogy kitették a szűrét, s máris Valenod ül a helyén!

- Nem lesz egyedül, vele maradnak a gazságai! - jegyezte meg Saint-Giraud. - Hát ismerős Verrières-ben, fiatalember? No látja, Bonaparte (az Isten verje meg!) meg az ő monarchikus ócskaságai juttatták hatalomhoz a de Rênalokat és a Chélanokat, s ezek készítik elő a Valenod-k és a Maslonok uralmát!

   Ez a keserű politizálás meglepte Julient, kiragadta édes álmodozásából.

Fordította: Illés Endre
A SZÖVEG FORRÁSA: Európa Könyvkiadó