Móricz Zsigmond: Rokonok (részlet)

- A kormány dolgozik. Mindent készen kap a Ház, csak meg kell szavazni.

- Bizony az nagy munka lehet - mondta ő kissé álnokul és kissé megalázkodva. Nem mert ellenzéki szót mondani, inkább hallgatott. Félt, hogy az alispánnak rossz véleménye ne támadjon felőle...

   Az alispán ásított és unottan mondta:

- Na és hányan voltak az ellenzéken?

- Hárman-négyen.

- Na látod, ellenzék sincs.

   Legyintett.

   Ő azonban a parlamentben újságírók közt ült, akik alaposan belegázoltak a jóvéleményébe. Ha valaki felszólalt, mindjárt kommentálták. "Ez kilépett az Egységes Pártból, mert már tudja, hogy el van ejtve, hát így akar magának kifelé népszerűséget csinálni. Most megy ellenzékbe..." "Ez az ellenzéki padokról tart kormánydicsérő beszédet, hogy megmentse a kerületét. Hátha nem állítanak ellenjelöltet." "Ez azért van úgy felháborodva, mert valami üzletet az ő körében nála nélkül intéztek el, s ő nem keresett rajta." "Ez azért támadja a főherceget, mert az ő kerületében már bejelentette, hogy fellép."

   Az alispánnak nem volt kedve ezekről a dolgokról beszélni, ő pedig hallgatott, pedig viszketett a nyelve, hogy kimondja, amiket mondani szeretett volna.

   De nem szólt, s megvetően mosolygott önmagán emiatt. De hát, hogy szóljon? Az állásával játszik.

   Kezdte megérteni, hogy lehet az, hogy az egész ország meg van véve.

   Mindenki függ valami szálon s valami módon a kormánytól. Ő, mint városi főügyész annyira szolgája a kormánynak, hogy egy szabad gondolata nem lehet. De csak erősödjön meg... De hogy lehet megerősödni?... Csak két módon: anyagi függetlenség és társadalmi függetlenség. Ha meglesz a háza, s lesz elég pénze...

   Az alispán a zsebkendőjét ráterítette a plüsstámlára, s a fejét ráhajtotta és szunyókálni kezdett.

   Ő is megpróbált aludni, de nem tudott. A gondolatok, mint a méhkas zúgtak benne.

   Még azt is kár volt szóba hozni, hogy a Házban volt, és hogy kritikája van arról, amit látott. Olyan könnyen kerül az ember gyanúba. Semmi köze hozzá. Ha sem a kormánypárt, sem az ellenzék nem törődik vele, mért búsuljon ő?...

   Nagy az ország, s neki csak a maga városa a világa. Mintha nem is az országba tartozna ez a város, ez annyira saját életét éli, és annyira szűkkörű. Olvasni kezdte az újságot, halkan, hogy ne zörögjön, és egy vidéki polgármester nevét találta meg, akit a főispán azonnali hatállyal felfüggesztett. Végigolvasta a vádpontokat. Valamennyi anyagi természetű dolog; a város kertgazdaságvételénél a polgármester szabálytalanul járt el... Az óvoda építkezésénél szintén szabálytalanul járt el... A polgármesteri lakás számára való telekvásárlásnál szabálytalanul járt el... A hatodik vádpont szerint a városi alkalmazottakat a saját háztartásában foglalkoztatta... Idegeneknek engedte át használatra a város tulajdonát képező autót... Egyes szerződéses városi vállalkozók járandóságainak kifizetésénél kevesebb illetéket vontak le, s így az államot károsodás érte... A város részére felhatalmazás nélkül vásárolt egy sokszorosító gépet... Szabálytalanságokat követett el a külföldi kölcsönök terhére történt építkezéseknél... És végre a legsúlyosabb vádpont, hogy a parcellázásoknál meg nem engedett anyagi előnyökhöz jutott...

   Megdöbbenve olvasta újra s újra a vádpontokat. Egy sincs köztük olyan, ami náluk is elő ne fordult volna, és egy sincs, aminek bűnügyi következménye lehetne... Fel fogják menteni, gondolta magában. Hajsza.

   Így fel lehetne függeszteni akármelyik polgármestert, mert ez mind bizonyíthatatlan vád... Pletyka...

Úgy érezte e pillanatban magát, mint a vad, aki még szabadon cserkel a mezőségben, de már valahol készítik a fegyvert reá.

   Olyan ez az élet, mint valami dzsungel. Vadak élnek benne, s marcangolják egymást, és felfalják, akit lehet.

   Itt senki sem ért alapjában semmihez. Itt az a baj, hogy mindenki olyan helyen áll, ahová nem készült. S aki ért valamihez, az sehol sincs. Egy volt osztálytársa volt az az újságíró, aki a parlamentben felvilágosításokkal látta el. Az mindent tud, és ma is csak politikai riporter a deresedő fejével. Ez magyarázta meg többek közt, hogy külföldön ahhoz, hogy valaki képviselő legyen, valóságos életiskolát kell kijárni. Kezdődik az arravalók kiválogatódása az agitációs iskolákban, ahol megtanulnak beszélni s megtanulják a politikához szükséges tudományokat. Mert ma az államkormányzás valóságos tudomány. Ezek a fiatal emberek lesznek a szövetkezeti és párttitkárok, gyűléseket szerveznek, vezetnek, és hosszú idő kell, míg beletanulnak az emberekkel való bánásba. Ebben a munkában közben az állam egész élete megnyílik előtte. Megismerik az embereket, akik vezető szerepet töltenek be a parlamenti munkában s biztos ítéletük van arról, kire mit lehet bízni, kinek mi a véleménye, ki milyen szerepre jogosult az államban... Ott a képviselőség a legmagasabb diploma egyúttal, amit hosszú szívós munka árán lehet csak megszerezni. Ezzel szemben Magyarországon még nem volt választás. Itt minden képviselő társadalmi érdemei, kormányszolgálatai jutalmául kapja a képviselőséget. A megbízhatóság, nem a hozzáértés a fontos. A rokoni kapcsolat a legbiztosabb ismérve a megbízhatóságnak. S minél kevésbé ért valaki magához a politikai tudományokhoz, annál megbízhatóbb. Itt szavazógépek kellenek. Itt az állampolgároknak sohasem volt joguk. Itt valamikor láncon kísérték szavazni a polgárokat. Nemcsak ma üres a képviselőház tanácskozása, üres volt az akkor is, mikor még teátrális parlamenti ülések voltak és zsúfolt Ház hallgatta a nagy vezérszónokokat. Akkor sem volt ellenzék. Kormányképes ellenzék csak pillanatonként állott elő, ha megtörtént, hogy egy koalíció, vagy egy teljes ellenzék kormányra jutott, az nem jelentett semmi fordulatot, mert újra csak a hozzá nem értők kerültek felszínre, akik nem hoztak nemzeti és állami új levegőt, hanem folytatták ugyanazon az úton a dolgokat, ahol a régi kormánypárt abbahagyta...

   Hol lesz hát fordulat ennek a nemzetnek az életében?

   Az újságíró arról beszélt, hogy ma már kezd az ifjúság foglalkozni a dolgokkal s ha ez az ifjúság kormányképes lesz, ez már fog tudni valamit csinálni... De hol van az még?

   Ma, azt mondja, olyan világpolitikai áramlatok uralkodnak, hogy egy nemzetközi döntés úgy elsöpri a gazdasági erőket vagy olyan vonalba állítja, hogy egy kis országnak a belső kormányzata valóban annyi sincs, mint a városok belkormányzatának a fontossága az ország politikájában. Mindegy, hogy a képviselőház mit határoz és mit dönt, a nemzetközi szerződések szabják meg az élet ütemét... A parlamentarizmus elvesztette a cselekvőképességét, helyi tünet. Akkor pedig valóban nem lehet egyebet tenni, csak annak a néhány embernek engedni át a teret, aki ott áll a kormány élén és ide vagy oda köti a nemzet sajkáját. A nagy vontató hajók majd elviszik valamerre az országot.

Félig lehunyt pillái alól nézte az alispán arcát. Csodálkozva látta, hogy ez egy tipikus gazdaarc. A sok vadászat, a sok szabad levegőn gyaloglás érdessé és apró vérerekkel átfutottá tette a bőrét... Olvasott ez az ember valaha valami könyvet?... Van véleménye az irodalomról? A tudományról? Mit tud ez a szellem újabb fejlődéséről? Semmit.

   Ez csak egy élő ember, aki a maga szűk ügyei iránt érdeklődik. Aki nem lát tovább a megye határán, és még ott sem tud semmit megfontolni és jól elintézni. Van valami bürokratikus séma, amely szerint kell végezni a dolgokat, de hogy jusson neki eszébe, például olyan magasabb szempont, hogy azt a harmincezer munkást, aki a megyében munka nélkül van, munkához jutassa... Harmincezer ember, földmunkás, a legremekebb munkásanyag... Fel lehetne harmincezer emberrel építeni az országot. Utakat, házakat, iskolákat, múzeumokat. Csak kellene valaki, aki munkába tudja állítani a harmincezer munkást. Egy akarat, egy erő, aki egy cél felé tör. Újra lehetne berendezni az egész országot csak ezzel a harmincezer munkással. Feláshatja a pilisi karsztokat, és tervszerűen beültetheti erdőkkel, felszánthatja a Hortobágyot, s termővé változtathatja a szikes területeket. Megtízszerezheti az országot anélkül, hogy kilépne a határokon. Mélységbe gazdagíthatja fel a hazát, és paradicsomkertet építhet a szomorúság és terméketlenség e síkjain. De hol van az az ember, aki elég erős lehet arra, hogy kézbe vegye ennek a nemzetnek a sorsát. Akiben valóban nemzeti érzés és nemzeti akarat éljen... A harmincezer munkás otthon hever a gyatra házakban, ott töltik az egész nagy telet, ülnek a subájukban a fűtetlen lakásban, és szíjják a rossz csempészett dohányt vagy falevelet... Se földjük, se állatuk, se háziiparuk. Ahol van, ott is hiába dolgoznak. Hol van ennek az alispánnak olyan ötlete, hogy ügynöke legyen annak a háziiparnak, amit a megyéje szegénysége mégis elvégez. Nem is tud róla. Nem akar tudni. Csak amikor itt a nagy nehéz tavasz, mikor már elfogyott a vetőmag és minden falat kenyér, s mikor már semmi se ment meg a tömeglázadástól, olyankor gondolnak valami ínségakcióra; hozatnak ötszáz vagon burgonyát, hogy azt hat-hét fillérjével kiosszák a nép közt, mert ha még ez sincs, akkor a vereskakas következik...

   Nyugtalanul forgott, s szerette volna, ha neki sem jutnának eszébe ilyen dolgok. Mért nem tud ő szintén olyan hízó és kövér lenni, aki nyugodtan alszik, mikor a ház túlsó vége ég, és azt mondja: talán nem terjed odáig a tűzvész.

   Talán neki is az a baja, hogy egy kis bort ivott.

   Vagy attól a méregtől bomlott meg a feje, amit a régi barát csepegtetett belé?...

- Ha egy parlamenti tudósító nálunk fellép képviselőjelöltnek - mondta az újságíró -, biztos, hogy azonnal egy ismeretlen földbirtokost állítanak szembe vele.

A SZÖVEG FORRÁSA: Európa Könyvkiadó, 2006