Földvári István: Manysiul mobiloztam (2011)

A XIX. század óta először járt magyar legközelebbi nyelvrokonainknál

Székely Gábor – PhD egyetemi docens, a PTE–BTK Finnugor és Magyar Nyelvtörténeti Szeminárium oktatója. 1954-ben született, a szegedi bölcsészkaron végzett magyar – történelem – finnugor szakon, 1981-ben doktorált az ELTE BTK-n, 2002-ben védte meg PhD értekezését, melynek könyv változata Agreement in North-Siberian Languages címmel jelent meg. Számos nemzetközi és hazai finnugor kongresszus résztvevője, 2005-től öt nyelvészeti expedíciót vezetett az Északi-Urálba a University of London, SOAS támogatásával.

Pesszimista jóslatok szerint mintegy száz éven belül a világ nyelveinek fele kipusztul, és már csak a nagy nyelveken fogunk beszélni, napjainkban ugyanis ezek jól érzékelhetően kiszorítják a kisebbeket. Kutatók egy csoportja külön programot hozott létre azért, hogy a veszélyeztetett nyelveket hangzó anyaggal dokumentálják.

   Székely Gábor ott járt, ahol egy alig pár ezer főt számláló kis nép a fennmaradásáért küzd. Ahol egy keresztútnál kirakják a kutatót, és órákig bolyong a hómezőn, amíg eltalál a legközelebbi faluba. A medvezsíros kenyér megfekszi az utazó gyomrát, viszont nagyon finom a jávorszarvas kotlett; és hatvan kilométert kell megtenni a hóban a legközelebbi gyógyszertárig. Utazás térben és időben oda, ahol a hatot úgy mondják, hogy hót, a százat pedig: szát. Úti beszámoló Szibériából, a manysiktól.

KRITIKUS SZINT ALATT A BESZÉLŐK SZÁMA

– A manysik, legközelebbi nyelvrokonaink Nyugat-Szibériában, az Urál és az Ob között élnek. A cári rendszerben őket külső nevükön voguloknak nevezték, a manysi belső elnevezés és azt jelenti, hogy „férfi”, „beszélő ember”. A 2002-es hivatalos népszámlálás szerint 11.432-en vannak, s legtöbbjük a Hanti-Manysi Autonóm Körzetben él, ez a Tyumenyi terület része, amelynek mérete többszöröse Európa nagyobb országainak. 2.746-an nyilatkozták azt, hogy beszélik anyanyelvüket, a manysit. Azt mondják, hogy ha a 3.000-es határ alá esik egy nyelv beszélőinek száma, akkor az egyes generációk felépítése miatt előbb-utóbb elveszíthetik a nyelvüket. Jelen esetben ez azt jelenti, hogy a manysik egy idő múlva csak oroszul fognak beszélni.

– Ezek mennyire a közeli jövő történései?

– A 3.000 riasztó szám, de nem olyan fenyegető, mint gondolnánk. Ne feledjük, hogy ők a tajgán élnek, őserdős területen, ahol eleve nem olyan nagy a népsűrűség, 30-40 kilométerre laknak egymástól a családok, hogy ne zavarják egymást a vadászatban. A középkorban sem volt a számuk több 8-10 ezernél. A nyelvi problémák viszont napjainkban kétségkívül felszínre kerültek a terület erős oroszosítása miatt. Ebben a körzetben található az ország kőolaj- és földgáztartalékának jelentős hányada, ezért kiemelt fontosságú a kormányzat számára. Szakképzett munkaerőt telepítettek be, oroszokat, akik hozták a feleségüket, gyerekeiket, városokat alapítottak. Most már az őslakosok kisebbségnek számítanak.

– 2005 óta öt alkalommal járt a manysiknál. Ki finanszírozta az expedíciókat?

– A University of London School of Oriental and Asian Studies (Londoni Egyetem Keleti és Ázsiai Kutatások Központja) ösztöndíját nyertem el. Az volt a feladatom, hogy az Endangered Languages projekt keretében keressük meg (egy pécsi egyetemistával, Sinka Zoltánnal) a manysikat és dokumentáljuk a nyelvet.

HÁROMEZER ÉV ÉS KILOMÉTER TÁVOLSÁGBAN

–  Ezek szerint keresni kellett őket?

– Egy viszonylag kalandos utazás során bukkantunk rájuk. Jekatyerinburgon keresztül mentünk, ez egy másfél milliós metropolisz, ahová repülővel érkeztünk. Aztán vonattal tovább észak felé, tizenkét óra zötykölődés következett Ivgyel városáig, ez volt az utolsó pont, ameddig ismertük az útvonalat. Magyar kutatók közül ketten jártak már itt, Reguly Antal 1843-44-ben és Munkácsy Bernát 1888 nyarán. Ivgyel 1989-ig zárt zóna volt, egy lágerközpont, tehát nem is lehetett oda kutatóutakat szervezni. Előzetesen csak annyit tudtunk, hogy Ivgyelben a Kulturális Osztályon érdeklődjünk, a Lenin utca 58-ban Jevgenyij Mihajlovics Alekszejev erdőmérnököt kell keresnünk, aki majd elkalauzol minket. Ő alapította 1999-ben a Társaság a Manysi Nép Gazdasági és Szociális Felemelkedéséért nevű, államilag támogatott társaságot, amely jelentős munkát végez az ott élő maroknyi manysi életének jobbításáért. Mi nem a Hanti-Manysi Körzetben jártunk, ahol a legtöbben élnek, hanem délebbre, a Szverdlovszki területen, a Lozva folyó mellékfolyói mentén haladtunk. Alekszejev Zsigulival elvitt minket egy az Urálba vezető ösvényhez. Azt állította, hogy onnan már magunk is eltalálunk... Kicsit ijesztően hangzott, de nem hátráltunk meg. Az első utazásra 2005 novemberében került sor, most ennek a kezdő momentumait mesélem. Szóval ahol az úton a Zsiguli alja leért, és nem tudott tovább menni, kiszálltunk, kísérőnk írt egy kis papírt a manysiknak, „használati utasítást” a két magyarhoz. „Vovka, Petyka, Vityka, két magyar érkezik hozzátok, manysi nyelven szeretnének tanulni, segítsétek őket, és december 12-én tizenkét órakor hozzátok ki őket az útkereszteződésig.” Persze a megjelölt időpontban nem jött értünk, de ez egy másik történet... Aztán azt mondta, hogy „Gábor, mindig a bal oldali ösvényen menjetek, előbb-utóbb a manysi faluhoz értek”. És valóban, két-három órás gyaloglás után, szűk, zuzmós ösvényeken, erdeifenyő-erdőn keresztül, amit nyír, lucfenyő és vörösfenyő tett változatosabbá, megérkeztünk az első manysi településhez egy kis folyócska partján. Összesen két faházból állt. Bekopogtunk az egyik gerendaházba, későbbi vendéglátóink egyike, Petyka Pakin nyitott ajtót. A másik házban két vaságyon szállásoltak el minket arra a három hétre, amíg ott tartózkodtunk. Végig a Pakin nemzetség vadászterületén jártunk, velük kerültünk jó kapcsolatba.

– Mit jelent a Pakin név?

– Valószínűleg orosz eredetű, és azt jelenti, hogy pogány. Nem ismeretlen név, amennyiben száz éve egy finn kutató, Kannisto is gyűjtött a területen, és neki is voltak Pakin családnevű adatközlői. Egyikük még hangszeren is játszott, Kannisto több népdalt is lejegyzett. Ez ma már ritkaság, én csupán egyetlen manysival találkoztam, aki még képes volt ősi dalokat előadni. Egyik este Vovka Pakin, a legmorcosabb vadász elővette öthúros hangszerét (szánkvaltap), azt mondják, ez Eurázsia legrégibb húros hangszere, és elkezdett játszani. December-januárban nagyon sötét és kemény a tél, tehát a manysik gyakorlatilag beszorulnak a faházaikba, és a közösség a maga szórakoztatására dalokat, meséket ad elő.

– Milyen témájúak ezek a dalok?

– Egészen sajátságos érzés, hogy a legdivatosabb orosz előadók poszterei alatt ülve több ezer éves hagyományra támaszkodó dallamvilág jelent meg, ősi témákkal, amikor Vovka Pakin felhangolta hangszerét. Hogy miről szólnak ezek a dalok? A világon talán egyedülálló medvekultusz alakult ki a manysiknál. Számos táncos, prózai műfaj ápolja ezt a kultuszt, melyek során megszólalnak az úgynevezett engesztelő dalok is. A vadászok szándékosan sosem ölnek medvét, de ha találkoznak egy példánnyal, és a szükség úgy hozza, akkor ugye le kell teríteni. Ha ez megtörtént, akkor meg kell békíteni a lelkét, mert a medvét isten fiának tartják. Színjátékok, vidám jelenetek formájában bemutatják az életüket, és arra kérik a medvét, hogy amikor megy fel az apjához, aki teremtette mindannyiukat, mesélje el neki, hogyan élnek a manysik. Hím medvének ötnapnyi szertartás jár – minden este ünnepelnek, aztán nappal pihennek – nősténynek négy, bocsnak három nap. 

A KUTATÓ A FOLKLÓR RÉSZÉVÉ VÁLIK

– Számunkra mennyire emészthetők ezek a dalok?

– Mindenesetre szokatlanok. Felvettünk olyan vadászdalokat, melyeknek elég egyszerű a szövege, de a sorok párhuzamosak és egy-egy szót cserélnek bennük, szóval van ebben poézis. A dallam kötött, a szavakat ennek ismeretében válogatják, és ha nem jön ki a szótagszám, akkor nyújtják őket vagy töltőszótagokat illesztenek be. Ez egy régi daléneklési forma, nagyon más, mint a magyar. Ráadásul itt mi megtanulunk egy hagyomány által megőrzött szöveget, a manysiknál mindenkinek saját dala van, például minket „bele is rögtönzött” a Részeges nő tánca című dalba Vovka Pakin. Ez arról szólt, hogy jönnek az ünnepsége a manysi nők és férfiak, orosz nők, végül magyar férfiak, vagyis mi...

– Mennyire voltak együttműködők az adatközlők?

– Vovka például többször nem volt hajlandó játszani. Nem tudom, talán tényleg alkalom kell hozzá vagy csak nem volt olyan hangulatban. Nagyon kedves, barátságos nép, de nem egyszerű velük dolgozni, a szógyűjtés sem volt könnyű, mert ha este fáradtan hazajöttek, érthető módon pihenni akartak.

– Technikailag hogyan zajlott a szógyűjtés?

– Oroszul kellett kérdezni a tematikus szókincset. Ebbe a testrésznevek, állatnevek, növénynevek, földrajzi, hegy- és víznevek, cselekvések tartoztak bele vagy például a ház részeit kellett megnevezniük. Orosz, angol, manysi szóoszlopok keletkeztek a végére. Reguly annak idején hasonlóan csinálta, a füzetében feltüntette a német és az orosz jelentést, és utána üresen hagyott egy oszlopot, amit aztán három hónap alatt kitöltött.

– Tehát nem is feltétlenül kell ismernie a nyelvet annak, aki manysi szógyűjtésre adja a fejét?

– Ez egy furcsa dolog: a hazai tankönyvekben, szakirodalomban a kihalt manysi nyelvjárások adatai szerepelnek, mint bizonyítékok a nyelvrokonságra. Én a terepen azért gyűjtöttem inkább meséket, mert azokban benne vannak a legalapvetőbb társalgási fordulatok, mint például: „gyere ide”, „menjünk oda”, „ülj le”, „gyere be”, „azt mondta”, a köszönések. Létezik egy orosz-manysi társalgási zsebkönyv, ami nagy segítség volt. Igaz, nem minden példája volt naprakész, néha megjegyezték egy-egy kifejezés kapcsán, hogy „azt nem úgy mondják”, de mindent megértettek. A legértékesebb anyagot nem Pakinéknál gyűjtöttem egyébként, hanem a Felső-Lozva legfelső folyásánál, Kéraszkolngjá-pávlban. Ez „szikla-házas-folyó melletti falu”-t jelent, és tökéletesen leírja azt a területet, ahol a település fekszik. Oroszul Tyiraszkolje. Itt találkoztunk Bahtyarovékkal. Szintén híres család. Bahtyarovtól tanult Reguly 1844-ben manysiul, én pedig egy leszármazottjával foghattam kezet. El tudtam mesélni neki, hogy nekünk magyaroknak ti Bahtyarovok milyen fontosak vagytok... Négy napot töltöttünk csak ott, mert elkezdett olvadni. A manysik szerint, ha a folyók jege megolvad, akkor északon lehetetlenné válik a közlekedés, nekem pedig visszafelé már megvolt a repülőjegyem, nem késhettem el, inkább visszaindultam. De a négy nap sok mindenre elég volt. Ebben a faluban lakott Sura nénje, Alekszandra Anyamova. Most lesz 70 éves, két férjet is elnyűtt, számtalan fia, lánya van, unokái. Oroszul próbáltam vele beszélni, de az idősebb manysik nagyon rosszul beszélnek oroszul, meg nagyot is hallott szegény, szóval nem volt könnyű. Gondoltam, egy életem, egy halálom, kipróbálom a frissen szerzett manysi nyelvtudásomat. „Hol született?” „Hol élt?” „Ki az apja-anyja?” – ilyeneket már tudtam tőle kérdezni. Ő pedig folyamatosan mesélt, hogyan éltek régen a manysik, milyen volt a családja, nagyon értékes nyelvi anyagot szolgáltatott. Elővette a régi, gyönyörű szép szalagornamentikával, geometrikus mintákkal díszített rénszarvasbőr bundáit. Készített nekem nyírkéreg edényt, amibe vörös áfonyát szoktak szedni. A mai napig ilyenekbe szedik, mert a nylonban összetörik a bogyó és folyik a leve...

– Ez tulajdonképpen jelképes. Hogyan élnek ma a manysik, ebben a „műanyag szatyros” korszakban?

– Télen nagyvadra, jávorszarvasra vadásznak, meg prémes állatoknak állítanak csapdát. Ez egészen intenzív területbejárást jelent, a manysi vadászok közül van, aki egynapos kört csinál a környéken, és megnézi a csapdákat, és ha adódik közben valami, akkor lő. Van, aki tíz napra megy el. Erdei szállásokat építettek az Urálban, faházikókat, tűzhellyel, fekvőhellyel. Mi aludtunk egy ilyenben, nem olyan nagy élvezet, egy kétszer két méteres gerendaházat kell elképzelni, és hárman szorongtunk benne. Nyár végén gyűjtögetnek az erdőben gombát, de legfőképp vörös áfonyát, mocsári áfonyát, és ezt eladják a piacon, ebből van bevételük. Nagyon szegények, nincs munkájuk, a segélyért be kell menniük a városba. A városba nagyon nehéz eljutni, hatvan-hetven kilométereket kell utazni a buránnal, vagyis motoros szánnal. Nem is érzik jól magukat a városban, mert lenézik őket. A cirbolyafenyő magját gyűjtögetik, a lehulló tobozok nagyon finom, fehérjedús magot tartalmaznak, ezt országszerte árulják piacokon, vasútállomásokon, mint nálunk a tökmagot. Pörkölve és nyersen is ropogtatható. Ledarálják, megszitálják, aztán zsákokban elviszik a városba. Egyszer négy napig mi is segítettünk darálni, de ez nagyon unalmas volt... Kenyeret otthon sütnek úgy, hogy a városból szállítják nekik a lisztet, cukrot, teát, hagymát, krumplit. Ezzel nagyjából megoldott az élelmezésük. A hagyományos gazdálkodás jól működött, amíg voltak rének, de ez mostanra megszűnt.

FELESLEGES AZ ÍRÁS-OLVASÁS?

– Mivel fogynak, vélhetően öregedő népről van szó. A fiatalabb nemzedéknek van esélye arra, hogy megőrizze a nyelvét?

– Ahol család él, ott sok a gyerek. A három Pakinból kettő magányos vadász, a harmadik négy gyereket nevel. A gyerekek anyanyelven tanulnak a szülőktől, hétéves korukig otthon élnek, utána pedig a kötelező iskoláztatás miatt be kell menniük a faluba, az internátusba, ahol tanulnak. Csak vakációkra jönnek haza. Oroszul nem tudnak, az iskolában ezért az első-második évben megbuktatják őket, aki pedig jól tanul, a városba költözik és végleg ott marad, a nyelvét is előbb-utóbb oroszra cseréli.

– A manysi nyelvű oktatás ezek szerint ismeretlen?

– A Hanti-Manysi Autonóm Területen van manysi nyelven működő iskola, tanárokkal, nyelvkönyvekkel, szótárakkal, előkészítő osztályokkal. Az írásbeliség náluk nem régi keletű dolog. 1931-ben latin betűs ábécét kaptak, aztán 1937-től cirill betűset. Többször cseréltek helyesírást, mert a manysiban van rövidség-hosszúság, a cirill pedig ezt nem jelölte, most már jelölik, mint ahogy a lágyságot is. Újságot is kiadnak, havonta jelenik meg. Hanti-Manszijszkban nemrégen alapították a Jugor egyetemet, a környéken kőolajat kitermelő cégek rengeteg pénzt adtak erre a célra.

– Tehát a harmincas évek előtt a klasszikus módon, szájhagyomány útján terjedtek a történeteik, dalaik?

– Korábban esetleg nemzetségi jeleket hagytak egy-egy területen: „itt jártam, ezt és ezt öltem”. Valóban a szájhagyomány volt a meghatározó. Vitatják is a nyelvész kollégák, hogy kell-e egy északi, tajgai vadásznép gyerekeit írni-olvasni tanítani, ha később úgysem használják ezt a tudást. Nem burkolt oroszosításról van-e szó? Mindenesetre a fent vázolt helyzet csak az autonóm körzetre igaz. Aki délről vág neki a tanulmányoknak, annak nem fizetik a tandíját, a kollégiumát, csak az őslakosokét. A fő gond az, hogy szeptember elején kezdődik az iskola, de ugyanekkor indul a bogyószedés is otthon. Minden kézre szükség van, tehát nem engedik a gyereket iskolába, mert akkor télre ki szerzi meg a vitaminforrást... Csak októberben megy iskolába a gyerek, addigra jön a felszólítás, a fenyegetőzés a büntetéssel. Az iskolában a gyerek lemarad, nem érti az anyagot, megbukik. Ráadásul a manysi tankönyvek sem jutnak el a déli területekre, ahol még szakképzett tanár sincs.

– Mi helyzet azokkal a szolgáltatásokkal és kényelmi berendezésekkel, amelyek számunkra mindennaposak?

– A halálozás nagyon magas, mivel az orvosi ellátás nagyon csekély. Gyakoriak a D-vitamin hiányos gyerekek, nyomokban létezik a fogorvosi ellátás. Áram nincs, az aggregátorba benzin kellene, de az nem áll rendelkezésre megfelelő mennyiségben, jó előre meg kell tervezni az utazásokat is. A Társaság vett a manysiknak mobiltelefont, akik tisztában vannak vele, melyik csúcsra kell felmenni az Urálban, hogy legyen térerő. A gyerekek azt is tudják, melyik fán lehet használni a telefonokat. Fel is hívtak engem, úgyhogy manysi nyelven mobiloztam.

A TURIZMUS LEHET A MEGOLDÁS?

– Pedig stratégiai területen élnek. Ezt sem tudják kihasználni?

– A manysik élőhelyéről számos folyó ered mind Európa, mind pedig Ázsia felé, vízválasztó tehát, és ennek fontosságával a manysik tisztában vannak, nem akarják feladni, mindig is általuk lakott terület volt. Szerencséjükre a szovjet adminisztráció csak részlegesen érte el őket, úgyhogy a nyolcvanas évekig réntartó közösségként éltek, akik nagyrészt folytatták több ezer éves életüket. Napjainkban azonban változik a helyzet. Mielőtt nekivágtam volna, úgy olvastam a szakirodalomban, hogy réntartók az ivgyeli manysik, ehhez képest azzal szembesültem, hogy tíz éve elzavarták az utolsó réneket. Nem volt, aki ismerje a régi ösvényeket, amelyeken tavasszal felvitték az állatokat az Urálba legeltetni, majd ősszel lehozták őket. Nyáron a mélyebben fekvő, mocsaras területeken elviselhetetlen állapotokat teremtenek a szúnyogok, ezért volt szükség a terelésre. Mióta ez abbamaradt, a farkasok elszaporodtak, s emiatt alig vannak rének, csak azok, amelyek az Urálban visszavadultak. Pedig egész egyszerűen a megélhetési forrását jelentették a manysi népnek. Tőlük származott a hús, a szállítást is megoldották segítségükkel, a bőrük ruha készítésére volt alkalmas. A kőolaj- és a földgázkitermelés miatt óriási nyomás nehezedik most a manysikra. Egyrészt a több millió liter kifolyó olaj mérgezi a halakat, a földfáklyák szennyezik a levegőt, ökológiai katasztrófa fenyeget. Az oroszok a munkásoknak konténerfalvakat építenek, amiket aztán ott hagynak, a munkások helikopterről vadásszák a vadállományt, és sorra nyitják a külszíni fejtéseket, ezekhez pedig utakat vágnak az erdőbe. A vadak persze menekülnek, egyre nagyobb köröket kell megtenniük a vadászoknak. Ugyan a manysik számára nincs kvóta, tehát annyi állatot ejthetnek el, amennyit akarnak, de mind  gyakrabban előzik meg őket a jobb puskákkal vadászó oroszok. Egyébként a területet átminősítették tájvédelmi körzetté, oroszul ennek elnevezésében szerepel az etno szó is, ami azt jelentené, hogy a nép védelme is szándékukban állna. Sura nénje mesélte, hogy addig volt jó világ, amíg működött a láger, mert ott üzemelt egy bolt, és mindent meg lehetett venni az oroszoktól, továbbá volt áram. Egyszer be is mentünk egy elhagyatott lágerbe, lefilmeztük a vasajtókat, a szögesdrótot, a vallató asztalokat és székeket, priccseket, a tiszti szállást. Minden lakatlan és lepusztult volt, kísértetiesen nyikorogtak az ajtók, csapkodta őket a szél. A láger a domboldalon állt, a folyóparton pedig egy a közelmúltban felhúzott manysi falu, korszerű technológiával épült, de manysi típusú gerenda házakkal. A Szverdlovszki területen sok minden változik: egészségügyi központ épül, tanárt szerződtetnek, telefont kapnak a manysik. Abban bíznak, hogy talán turizmus is kialakul, és akkor nem fogják feleslegesnek érezni magukat. Népművészeti tárgyakat készítenek, amelyeket esetleg értékesíteni lehet. Aki egy kis egzotikumra vágyik, szereti az extrém körülményeket, amikor mondjuk a kihalt hómezőn fényképeket készít, de az objektívet már nem tudja visszahúzni a gép, mert befagyott, annak bátran ajánlható a manysik földje úti célként. A kulcs a helyes öltözködés. Én ötször jártam ott, de például mindig fázott a lábam, ezt a kérdést nem tudtam megoldani. Itt nincsenek kényelmes szállodák, meg kell küzdeni az elemekkel, éppen ez a szép benne. És hát érzelmi alapokról is el lehet indulni, az én fülemnek édes volt hallani olyan szavakat, amelyekről tudtam, hogy a nyelvrokonságunk bizonyítékai... Szóval a turizmusban bíznak, emellett arra biztatják a manysikat, hogy mindenki költözzön ebbe az újonnan épített faluba az érintett területről, mert így könnyebben szervezhető az élet. Az egyik Pakin például nem akar az új faluba költözni, mert az ősei nem ott éltek, és úgy érzi, nincs ott keresnivalója, a másik Pakin megunta a rozoga házát és szívesen menne.

– A két faházas falvakból elköltözni egy mesterségesen létrehozott településre életmódváltást feltételez.

– Régebben a manysik élénk közösségi életet éltek, már csak azért is, mert tisztában kellett lenniük azzal, hogy ennek a kis népnek a tagjai egymás között hogyan házasodhatnak úgy, hogy abból ne legyen probléma. Mára a közösség darabjaira hullott, a szovjet korszakban, ahol lehetett, erőszakosan halász, réntartó és prémesállattartó kolhozokba terelték be őket. Egy egészen sajátos politikai-gazdasági környezetbe kerültek, ami nem működött. Létezett például egy vörös sátor nevű intézmény, ami kitelepült a manysi falvakba, és ott a bolsevik pártmunkások felvilágosító munkát végeztek. Aki nem gondolkodott velük együtt, arra nem járt jó világ. A sámánokat például kifejezetten üldözték. Borzalmas történeteket hallottam. Nem bántották őket fizikailag, de mondjuk elvették tőlük a téli ruhájukat, és tavaszra megfagytak. Életmódváltás? A kötelező iskoláztatással máris elérték, hogy a fiatalság inkább oroszul beszél, nem az ősei nyelvén, nem ismeri a tajgai élet csínját-bínját, inkább a városban marad. Ott a gyér nyelvtudás miatt felsőfokú végzettséget nem tud szerezni, munkát nem talál, kallódik, az alkoholizmus vagy az öngyilkosság vár rá. Tipikus sorsa a kis népeknek, lásd az amerikai indiánokat. Azt kell itt megértenünk, hogy a manysiknak egészen más a gondolkodásmódjuk, mint a miénk. Az egyik Pakin mesélte, hogy egy rokona egyszer csak nekiindult könnyű ruhában az erdőnek, és hóolvadáskor találtak rá. Kiszámíthatatlanok, nagyon gyakoriak náluk a hangulatváltások. Ha úgy érzik, akkor a beszélgetést megszakítva egyszer csak felállnak és kimennek. Nem udvariatlanságból, csak ők ilyenek.

A KIHALÓ NYELVEK VÖRÖS KÖNYVE

– Ha már udvariasság: kíváncsiak voltak rá, hogyan élnek a magyarok?

– Kérdezgették, hogy magyarul hogy van ez vagy az, meg hogy miért jöttünk ide tulajdonképpen. Érdeklődtek, hogy nálunk van-e cirbolyafenyő vagy vörösfenyő. Nem tudtam erre mit mondani, mert nálunk nincsenek olyan nagy összefüggő fenyvesek. Ezekben a beszélgetésekben mindig alulmaradtam. „Nálatok van jávorszarvas, medve, rozsomák?” – kérdezték. „Milyen halaitok vannak?” „Nincs lazac, pisztráng?” És a végkövetkeztetés ez volt: „Akkor miért mentetek el?” Szinte sajnáltak minket.

 – A nyelvtani rendszerben milyen eltéréseket tapasztalt? Hiszen nyilván nem csak hasonlóságok vannak.

 – Használják például a passzív szerkezetet. Ez nagyjából azt jelenti, hogy valaki nem „jön”, hanem „jövetik” (valaki által), vagy a folyó nem „befagy”, hanem mondjuk „befagyasztatott”. Nincs náluk névelő, ebből következően, bár használnak alanyi és tárgyas ragozást is, nehéz tesztelni, hogy bizonyos helyzetekben miért az egyiket vagy a másikat. A manysi nyelv érzékeny arra, ha a tárgy többes. Én magyarul azt mondom, hogy „a lovat látom”, illetve „a lovakat látom”, tehát a mi nyelvünk erre nem reagál, ugyanazt az -m igeragot használom. A manysiknál hiányoznak bizonyos zöngés hangok (b, d, g) és affrikáták (cs, dzs). Ennek megfelelően, ha az idősebbek oroszul beszélnek, ott is sajátos lesz a kiejtésük, a már említett burán helyett puránt ejtenek. Az egyes szám és a többes szám mellett létezik az úgynevezett duális vagy kettős szám, tehát ha el akartunk menni ketten sétálni az erdőbe, akkor figyelnem kellett rá, hogy ezt használjam. „Mán vórn minuv” (mi az erdőbe megyünk), de „mén vórn minimén” (mi ketten az erdőbe megyünk).

– A kihalás szélére nyilván több szerencsétlen tényező összejátszása sodorhat egy nyelvet. Hol lehetett az a pont a történelmükben, amikor elindultak a lejtőn?

– Ez komolyabb elemzést igényelne. Annyi bizonyos, hogy a manysik történelme jóval fényesebb volt, mint a jelenük, néprajzosok azt mondják, hogy a mostani állapot egy többszörös degeneráció eredménye tulajdonképpen. Gondoljunk bele, hogy ez a nép az Urál mindkét oldalán élt egykor, és ők ellenőrizték az Urálon átmenő prémkereskedelmet. A prém mindig rendkívül keresett árucikk volt, a cári időkben nem is pénzben kellett befizetniük az adót, hanem meghatározott mennyiségű prémet szolgáltattak be. A XVI. században kezdték meghódítani Szibériát az oroszok, addig a manysik ellenőrizték ezt a területet. Az Urálban földvárak romjait, illetve bronz öntőmintákat találtak, ezek egy magas színvonalú, ősi kultúra tárgyi emlékei. A folklórjukban is szerepel, hogy ők lovas, páncélos vitézek. Nem öntött, hanem lemezes csont- és fémpáncéljaik voltak. Aranyművesekként is ismerték őket, a ló domesztikációjának egyik központja is itt volt. Keveset hallhatunk ezekről a dolgokról, mert a történelem tanításunk ebből a korszakból a folyam menti nagy kultúrákra koncentrál. A múltjuk fényes, büszkék lehetnek rá. Ma pedig a kihaló fajok vörös könyve mintájára készített kihaló nyelvek vörös könyvében szerepelnek...