ÚJ MEGJELENÉS - Földvári István: A Nap festője
Lehet,
hogy nincs köze ahhoz a katasztrófához, ami elpusztította Párizs
csaknem egy teljes kerületét, közvetlenül az után, hogy viszonylagos
épségben, néhány bombatalálattal és belövéssel megúszta a felette
dühöngő háborút, mégis, van egy kis rossz érzésem ezzel a történettel
kapcsolatban. Senki nem fog hinni nekem, mert az elmúlt tíz évben sem
hitték egyetlen szavamat sem, olyan ember fantáziálásának titulálták,
aki egy ilyen szenzációs felfedezés révén akar visszatérni abba az igen
zárt körbe, amely kivetette magából. Nem tudom, elolvassa-e majd bárki
is, mégis úgy érzem, le kell jegyeznem, ami tudomásomra jutott. Lucas
Prufer sem láthatta előre, hogy nem hiába körmölget a száműzetésben. De
ne szaladjunk ennyire előre, csak szépen sorjában!
Nem tudom,
mire gondoltam először, amikor megláttam. Hogy bűnös hanyagság miatt, a
háborús felfordulás okán, vagy ízetlen tréfa eredményeképp került-e
oda? Mert azt rögtön tudtam, hogy nem hamisítvány. Nem megérzés volt, nem ösztön, egészen biztosan tudtam.
Fel sem merült bennem, hogy nem valódi, pedig tucatnyi hamisító
próbálta már kihasználni, hogy jókora lyukak tátonganak a Mester
életrajzán, s állt elő újabb és újabb „lappangó eredetikkel”.
Aztán kihúztam a táblát a többi közül, és majdnem a földhöz vágtam. Az
egyik bizonyosságból a másikba estem. A képek között kikandikáló szignót
látva nem volt kétségem afelől, hogy eredetire bukkantam. De most ott
feszült előttem az a különös vászon, olyan gyalázatos állapotban, ami
csak évszázadokon át ide-oda hurcolt, vagy ugyanennyi időre elfelejtett
képek sajátja, ám kétségtelenül századunk szemléletmódjával kialakított
formavilággal. Mit mondhatnék? Legalábbis elbizonytalanodtam.
Elmesélem, hogyan tudtam meg, hogy mégis a Mester festette.
Marhavagonokban hozták vissza Párizsba a műkincseket, amiket a nácik
raboltak el, meg leharcolt teherautókon, jobb esetben ponyvával
leterítve. Jó néhány értékesebb darab sosem került elő. A szállítmányok
fegyveres őrzést kaptak, úgyhogy eleinte azt kellett feltételeznem, hogy
az eltűnt kincseket nem is indították útnak, elnyelte őket az európai
káosz. (Tudomásomra jutott például, hogy Donatello Madonnája
később a Szovjetunióban tűnt fel, egy vilniusi hátsó udvarban, kerti
törpéktől körülvéve.) A gyanú akkor költözött belém, amikor egy barokk,
ezüst tálalókészlet ládájából az amerikai hadsereg kincstári kulacsai
kerültek elő. A kulacsokat valakik megtöltötték vízzel, hogy a rakomány
súlyra meglegyen.
Mindeközben persze felmérhetetlen kincsek érkeztek hozzánk Róma,
Velence, Madrid, Budapest, Varsó, és ki tudja, hogy még hány képtár és
múzeum anyagaiból, érdekes módon olyanokból is, amik még német kézen
voltak. A mi feladatunk volt rendszerezni és tárolni ezt a páratlan
merítést az emberiség kultúrájából. Körülményeink – mondanom sem kell –
ehhez méltatlanok voltak. Padlótól a plafonig töltöttük meg a termeket
műkincsekkel, mégis olyan elképesztő mennyiségben öntötték őket elénk a
legképtelenebb származású, színű és nyelvű katonák, hogy akkor sem
tudtunk volna helyet szorítani mindennek, ha a Múzeum lebombázott
szárnya is rendelkezésünkre áll.
Egy ízben rám is borult vagy két tucat németalföldi festmény, a legjobb
fajtából. Négy bordám törött el, mert miközben zuhogtak rám a súlyos
képkeretek, egy Rembrandtot próbáltam megvédeni a komolyabb
sérülésektől.
Ez a nap mégsem ezért maradt számomra emlékezetes, hanem azért, mert
amikor társaim leemelték rólam a roncsokat, úgy láttam, hogy az ajtóban a
Mester áll személyesen, és érdeklődéssel, de teljes mozdulatlanságban
nézi, mi történik velem. A Mester arca volt, ez kétségtelen, vonásait
szükségtelen részleteznem, hiszen mindannyian láttuk már
megszámlálhatatlan önarcképei valamelyikén.
– Agyrázkódásom van? Vagy… meghaltam? – tapogatóztam szóval és tettel egyaránt.
– Remélem, nem – felelte a Mester. – Egyelőre nem szeretném, ha a halála után csevegni tudnék magával.
Sajgó, dagadt oldalamat akartam megtapogatni, de az első érintés fájdalmától megmerevedtem.
– Kocsival vagyok - mondta. - Elviszem a kórházba.
– Magának ritka jó szeme van! – folytatta elismerőleg már az autóban. – Láttam, hogy észrevette a hasonlóságot.
–
Valóban páratlan! – feleltem. – Más a haj, de a szemek, a száj íve,
egyáltalán, az egész arc… Az egyenruha is ront valamit a megjelenésén,
nem is beszélve a borostáról, ha meg nem haragszik, de azért teljesen
egyértelmű.
Megkérdeztem tőle, hol a sofőrje. Azt válaszolta, hogy tulajdonképpen
nem az övé a dzsip, csak kölcsönvette. Sofőr nem járt hozzá.
– Kölcsönvette? – kérdeztem.
– Loptam – válaszolta ő.
De a hadnagyi rangja nem volt szemfényvesztés.
A katonai kórházban közölték velem, hogy a pihentetésen kívül sokkal
többet nem tehetünk bordasérülésemért. Kísérőm egyenruhája azért volt
rájuk akkora hatással, hogy legalább egy doboz fájdalomcsillapítót
adtak. Az első szemet ott helyben lenyeltem. Keserű volt, és először a
szájpadlásomhoz tapadt.
– Nem mondta még, hogy mit keresett a Múzeumban – faggattam a Mester leszármazottját.
A zubbonya zsebéből egy fényképet húzott elő, miközben fél kézzel
kormányozta a dzsipet az utcákon a néhol még barikádszerű romok között.
Egy régi családi fotó volt, nyilván a nappalijukban készült. Óriási
asztalt ültek körbe a Valerianek, mögöttük, a kandalló tetején aranyóra
állt. Az órát fekete filctollal bekarikázták.
– Remek munka! – mondtam.
–
Családi örökség. A háború alatt lába kelt. Én sajnos pár száz
kilométerrel arrébb tartózkodtam, tüzérségi zárótűzben. Hát nem
bosszantó? – mosolygott teli szájjal.
– A Múzeumban nem találkoztam vele, amennyire vissza tudok emlékezni.
–
Eddig még nem – bólogatott. – De naponta érkeznek az újabb
szállítmányok. Nekem azt mondták, hogy maga felügyeli a műkincsek
kirakodását és osztályozását.
Azt mondta, hálás lenne, ha értesíteném, amikor előbukkan az óra.
Említett egy összeget, ami hálája mértéket volt hivatott kifejezni, s
amely az én zsebemben köt ki, amennyiben a segítségére leszek. Volt
bennem egy kis gyanakvás, és a megvesztegetés sem tetszett, de aztán
elhessegettem magamtól ezeket a gondolatokat. Az óra végül is az övé.
Eszembe sem jutott kételkedni egy Valerian szavában, bármilyen naivan is
hangzik. Miért ne tehetnék meg neki egy apró szívességet? Hetekig,
esetleg hónapokig tartana, amíg jóváhagynák a visszaigénylését, én csak
egyszerűsíteném az ügymenetet. Soha, egyetlen, a kezeim közt átment
műtárggyal kapcsolatban észlelt svindli felett sem hunytam szemet, soha a
magam vagy ismerőseim érdekeit nem néztem, most pedig épp én készültem
elkövetni a szabálytalanságot. Híres emberekért és családjukért
rajongásból, csodálatból, vagy azért, hogy bekerüljünk a családi
anekdotákba, elég furcsa dolgokra vagyunk képesek.
Annyit duruzsolt a fülembe, amíg hazaértünk, hogy végül mégis nemet
mondtam. Ha nem erőlteti annyira, talán elcsábulok. Ezt elmondtam neki
is, és úgy tűnt, megértette. Felkísért a szobához, amit béreltem. Amióta
a háború elhúzódott Párizs fölül, ott éltem, mert a ház, amiben a saját
lakásom volt, elpusztult.
Ezúttal kellemetlen meglepetés ért, a bőröndjeimet az ajtó előtt
találtam. Értetlenül ácsorogtam a folyosón, nem tudtam, mitévő legyek.
Valerian csengetett be helyettem.
A házinéni ajtót nyitott, de egy lépéssel sem engedett beljebb a
küszöbnél. Az ajtó résén kukucskálva mondta el, hogy valaki többet
ajánlott neki, mint amit én tudtam fizetni. Segített összecsomagolni is,
nagyon rendes fiatalember. De azért nézzem meg, mindenem megvan-e,
ezekben a nehéz időkben az ember nem tudhatja, kiben bízhat meg.
Valerian megígérte, hogy lesz hol aludnom, és lett is. A saját szobáját
osztotta meg velem, amit a város egyik külső kerületében tartott fenn.
– Na most figyeljen! – mondta, mielőtt befordultunk volna az utolsó sarkon.
Ilyet én még nem láttam. Több háztömbnyi területet halomra lőttek, még
csak egy égnek meredő, lyukas házfal sem látszott, a házak egymásra
roskadva feküdtek, mindössze egy-egy megpörkölődött tűzhely, vagy
elszenesedett könyvespolc üszke bukkant ki a törmeléktenger alól. De a
romhalmaz közepén ott magasodott egy kétemeletes épület, teljes
épségben.
– Hogy lehetséges ez? – csodálkoztam.
Azt válaszolta, hogy a katonák nem tesznek kárt abban, amire szükségük
van. Semmi többet. Felvezetett a szobába, valami hátsó kijáraton
slisszoltunk be, és a homályos folyosókon senkivel sem találkoztunk.
– Itt kipihenheti az izgalmakat. Reggel ébresztem, nekem addig el kell intéznem ezt-azt – és eltűnt.
Meglehetősen nyugtalanul aludtam, mert a szomszédos szobából illetlen
zajok szűrődtek át, többször is az éjjel folyamán. Egy részeg is
aprítani kezdte valahol a berendezést, hajnali három körül, de rövid
úton kidobták. Egyszer mintha valaki motoszkált volna a záramon.
Szállásmesteremet reggel azzal fogadtam, hogy megfejtettem a furcsa épület titkát. Csak nevetett ezen is.
A Múzeumhoz siettünk, ahol kiderült, hogy átvezényeltette magát, így
már másnaptól ő lesz a rakodást végző és felügyelő katonák parancsnoka.
– Ha az ember valamit el akar intézni a katonaságnál, ahhoz elég egy-két pecsét, meg aláírás.
Meg – amint később fény derült rá – egy hajnalig tartó, sikeres pókerparti.
Kíméletlenül
hajszolta az embereit. Dupla annyit dolgoztak, mint egyébként, annál is
inkább, mert nem a megszokott rendszerességgel rakodtak. Ha például
beérkezett egy vonat, a szállítmányt nem rakták át azonnal teherautókra,
hanem minden módszerességet félretéve egyszerűen kihányták a földre az
értékes holmit, és csak azzal törődtek, hogy minél előbb ráakadjanak az
órára.
–
Emberek! Ezt a XVIII. századi aranyórát keresem. Aki megtalálja, egy
hétig madame Zuzu vendége. Ezen kívül felajánlom ezt a köteg
tízdollárost, költőpénznek.
Ezt mindjárt azon a napon tudatta a társasággal, amikor először jelent
meg parancsnoki minőségében a pályaudvaron. Akit nem vadított meg a díj –
nem nagyon voltak ilyenek –, azokat parancsokkal és büntetésekkel
ösztökélte jobb teljesítményre. Ha csak annyit mondok, hogy türelmetlen
volt, még nem tudnak semmit. Eluralt mindent a fejetlenség.
Hetek óta folyt a kapkodás, a hadnagy egyre ingerültebb lett – azt
suttogták, hogy a lapjárás sem az igazi az éjszakai kártyapartikon –, én
pedig megtanultam, hogy tudom kipihenni magam, lényegében alvás nélkül.
Arra ugyanis, hogy új albérletet keressek, képtelen voltam időt
szakítani.
Egy nap a katonai rendőrség őrjárata állított be a Múzeumba.
Őrkülönítményünk egyik katonáját kísérték, a szabad napos tizedes lopott
műkincsekkel üzletelt. Butaság miatt bukott le, szóváltásba keveredett
egy kocsmában az orgazdájával, akivel a továbbiakban a francia rendőrség
foglalkozott. Pár frankon folyt a vita.
– A legjobb lesz, ha szólunk a hadnagy úrnak – mondtam, és érte küldettem. A hadnagy igazolta a fogoly személyazonosságát.
– Hol a többi? – fordult aztán felé.
– A többi mi?
Ritka nagy pofont kapott.
– Hagyja, hadnagy úr! – szólt közbe az egyik járőr. – Ezen már túl vagyunk.
A hadnagy egészen közel hajolt a tizedes arcához.
– Kell még tudnom valamiről?
A rendőrök azt hitték, nekik szól a kérdés.
–
Nem találtunk nála mást. Ha lopott is még valamit, már rég túladott
rajta – mondta az egyik. Körbenézett a zsúfolt teremben. – De nem ártana
körülnézni a többieknél. Túl nagy itt a kísértés.
Közben azok ketten még mindig farkasszemet néztek. Végül a hadnagy szólalt meg:
– Ha megtudom...
A katonai rendőrök ezt a megjegyzést nem érthették.
– A tiszt úr nagyon lelkiismeretes. Dicséretes, hogy mennyire a szívén viseli a műkincsek sorsát - mondtam.
– Én marha! – tombolt a hadnagy, miután kettesben maradtunk. – Amatőr állat vagyok, vagy mi?
Rendkívüli sorakozóban részesítette a katonákat, teljes
menetfelszerelésben. Úgy képzeljék el, hogy mind a negyvenöt embernek
egyenként kellett kipakolnia a zsákjába zsúfolt holmikat. Kinyittatta a
szappantartókat, kifordíttatta az alsóneműket. Előhozták a kimenőn lévők
zsákjait is, azokat ugyanúgy feltúrta. Előkerült néhány apróbb
szobrocska, szentkép, kehely, de ez nem volt neki elég.
– Jöjjön velem! – vetette oda nekem.
– Igen, ezek után jobb, ha egy civil is részt vesz a leltározásnál.
– Frászt! – mondta. – Ha megtalálom, nem bírom el egyedül.
Tehát együtt dobáltuk széjjel a körletek berendezését, és vizsgáltuk át
tüzetesen a teherautókat. Az épület néhány elhagyatottabb pontján is
kutattunk. Sok minden előkerült, de az órának nyomát sem találtuk.
Visszarohant a még mindig az udvaron feszengő katonákhoz.
–
A helyzet a következő: szerintem az órát valaki megtalálta. Nálatok
nincs annyi pénz, amennyit kapnotok kellett volna érte, még ha hetek óta
lumpol is belőle a társaság. Öten hiányoznak, ebből egy fogdában
csücsül. Négy szarházit nem tudok megkérdezni, hogy melyikőjük a tolvaj,
de ez most nem számít. Holnap reggel hallani szeretném az orgazda
nevét.
Valamelyik katona megszólalt volna.
–
Reggelig van időtök gondolkodni! – vágott elébe minden kísérletnek. –
Ha esetleg nem jutna eszetekbe, a hadbíróság bizonyára érdeklődéssel
fogja hallgatni a meséiteket a ma megtalált csecsebecsék hányattatott
sorsáról.
Állítólag éjjel időről-időre kinézett rájuk. Ő maga egy méretes ládán
aludt, s a karóráját félóránként ébresztésre állította. Most annak
kellene következnie, hogy borzalmas felhőszakadás tört ki, és a katonák
ott áztak reggelig a sorban, bokáig vízben és a felszerelésük porhanyós,
tejbe mártott kenyérszerű maradványaiban. Az igazság azonban az, hogy
szokatlanul meleg volt Párizs első szabad nyara, attól az éjszakától
kezdve pedig különösen. Valószínűleg a fáradtságon kívül így a szomjúság
és a meleg kínozta legjobban a sorban állókat.
Reggel a hadnagy megkapta a nevet, és ebédre már vissza is érkezett
zsákmányával. Az órát ketten cipeltük be az irodámba, amit
tulajdonképpen az egyik kiállító teremből választottunk le ládákkal.
–
Mit csinált? Megvette? – kérdeztem, de ezt magam sem hittem. Csak
valahogy el kellett kezdenem, és nem mindjárt gyanúsítgatással. –
Megfenyegette?
– Feljelentettem, ez volt a legegyszerűbb. Így hivatalosan hozhattam el.
Kibontottuk a csomagot. Tényleg az az óra volt, tényleg óriási, és tényleg színaranyból. Egy vagyont ért.
– Döntse maga felé! – mondta. – Döntse már!
Babrálni kezdett az óra talpán, addig, amíg váratlan kattanással ki nem
nyílt rajta egy rejtett kazetta. A titkos helyen mindössze füzetszerűen
összehajtogatott, megsárgult lapokat talált. Ettől rendkívül ideges
lett, végigtapogatta a kazetta belsejét, de az nem tartalmazott semmi
mást. Ekkor felcsapta a lapokat, kettesével-hármasával olvasta őket,
szinte egyszerre egész oldalakat, egyikre sem szánt fél percnél többet.
–
Itt valami festményről van szó. Egy szem festményről! Apám, és a
családi legenda szerint felbecsülhetetlen kincset kellett volna találnom
ebben az órában.
– Ez egy több száz éves feljegyzés, bánjon vele óvatosan! - szóltam rá.
– Eh! – legyintett erre.
– Milyen képről van szó? – kérdeztem.
A műről nem csak hogy néhány fogódzót, de pontos leírást találtunk. A szívem hevesebben kezdett verni.
– Ki írta ezt? – lapoztam a lapcsomag végére. Kivette a kezemből.
– Lucas Prufer.
– Ő a Mester szolgája volt! – kiáltottam.
– Az volt. És?
– Ha igaz, amit ír... – nem is mertem végiggondolni.
–
Nyugodjon meg, eredeti. Ezt a macskakaparást nem lehet nem felismerni.
Egyszer már láttam, bár nem olvashattam bele – válaszolta a hadnagy, még
mindig nem túl lelkesen. A Mester kései vére kedvetlenül dobta le az
asztalra a feljegyzéseket. Muszáj volt megmutatnom neki a festményt.
Ő nem hatódott meg a – nem túlzás – művészettörténeti jelentőségű, szokatlan képtől, és a Mester érezhető jelenlététől sem.
–
Mint valami elcseszett Picasso! – mondta lenézően. – Maga szerint
elhiszi ezt bárki? El lehet hinni a barokk legnagyobb festőjéről, a
fények mesteréről, Lajos udvari piktoráról, hogy ilyet mázol?
Körberöhögnek! Megárt nekem ez az időjárás... – és felhajtott egy fél
kancsó vizet.
Azért
nem lett volna az, aki, ha nem intéz el egy gyors telefont, melynek
eredményeképp a következő délutánon gyanús alak jelent meg a Múzeumban.
Úgy vizsgálgatta a képeket, mint a hiéna az elhullott vadat. Alacsony
volt, kövér, és hófehér öltönyt viselt széles karimájú, fehér kalappal.
Néhány megjegyzéséből arra következtettem, hogy meglehetősen járatos a
képzőművészetekben. A hadnagy már a lépcsőn várta, és személyesen
vezette a képhez. Nekem úgy mutatta be, mint híres párizsi
képkereskedőt, aki jelenleg Mats Blomsten svéd konzervgyáros és műgyűjtő
megbízásából néz szét az európai piacon. Nem is, a „felpezsdült európai
piacon” – így mondta. Blomsten volt egyébként az egyik, aki a
szövetségeseket tej- és babkonzervvel látta el. Sok pénze volt, nagyon
sok. A hadnagy izgatottan leplezte le a képet a megbízottja előtt.
–
De Jean-Paul! – nyafogott a képkereskedő. – Te igazán egy csuda pofa
vagy, nekem viszont pillanatnyilag nincs időm az ugratásaidra. Hehe! Még
a szignó is stimmel – hajolt közelebb a vászonhoz. Alig tudtam
lebeszélni róla, hogy megkaparja. – Rég láttam ilyen jót. Sietnem
kell... Pokoli hőség van, meg lehet gyulladni ezen a helyen! Nem tartasz
velem, Jean-Paul? Új szállítmány érkezik a... – aztán észbe kapott,
előttem nem akart kikotyogni ilyesfajta titkokat.
Hatalmas zsebkendőjével megtörölte az arcát, és izzadt tarkóját,
kalapját ismét a fejére csapta, és távozni készült. A hadnagy úgy
döntött, vele tart. Még visszanézett a festményre, és megrázta a fejét,
mint aki nem akarja elhinni, hogy ez vele történt meg.
Aznap éjjel a szokásosnál is kevesebbet aludtam. Miért is tagadnám,
kíváncsi voltam. Magamhoz vettem hát a több száz éves kéziratot,
bezárkóztam szobámba, és a jól ismert hangok közepette, amik a
papírvékony falon túlról, jóformán csak az olcsó tapétától megszűrve
érkeztek, nekiláttam az olvasásnak. A “zenei aláfestés” nem is volt
indokolatlan, hiszen a feljegyzés első oldalai a Mester magánéletéről
szóltak.
Elöljáróban még annyit, hogy Lucas árva gyerek volt, s a festő egy
fogadás nyomán, tehát mondhatni puszta szeszélyből fogadta be házába.
Becsületére legyen mondva, hogy elhatározását akkor sem változtatta meg,
amikor már számlálatlanul futkostak kastélyában vér szerinti utódai is.
Hacsak nem számítjuk pálfordulásnak azt, hogy Lucas afféle
szolgálóként, közeli mindenesként volt kénytelen meghálálni jótevőjének
új életét. A fiú meglehetősen rendszertelenül jegyezte le a Mesterről
terjengő anekdotákat, keverte őket saját tapasztalataival, de ezek a
dagályos stílus, és a gyakorlatlan szófűzés ellenére is páratlanul
izgalmas olvasmánynak bizonyultak. Maga az íráshoz használt nyelvezet
pedig meggyőzött engem arról, hogy a lapokat mindenképpen a Mester egyik
kortársa írta tele. Lucas Prufer, nem volt okom kételkedni ebben.
Prufer a Mester mértéktelenségéről számolt be elsőként. Mértéktelen
volt a jóféle borok tekintetében, napi három üveggel is képes volt
meginni, pincéje kulcsát állandóan magánál tartotta. Nem tudott nemet
mondani az asztal egyéb örömeinek sem. Bár mindenből csak csipegetett,
de nem egyszer előfordult, hogy ebédnél tizenkét fogást szolgáltak fel
számára. Kedvelte az egzotikus gyümölcsöket, a süteményeket, és persze a
sülteket. Nem voltak előle biztonságban a nők sem. A fogadott fiú
részletesen beszámolt például arról, hogy a Zsuzsánna és a vénekhez
modellt álló Broussard kisasszonnyal Valerian hol, hogyan, és hány
alkalommal szeretkezett, amíg elkészült a kép. Elmesélte de Magnin
grófnő feltárulkozását, aki később mint A habokból előbukkanó Vénusz örökíttetett meg. Leírta, hogy A szultán halála előtt leöleti asszonyait
című vásznához két grófnéval és szolgálólányaikkal rendezett orgiája
utáni reggeli látvány, a mindenfelé egymáson alvó meztelen testek
látványa adta az ötletet. Ennyit a művészettörténeti szempontból is
érdekes hódításairól, egyéb sikereit is hosszasan lehetne sorolni,
engedjék meg, hogy ettől eltekintsek. Elég annyi, hogy tudta, hogyan
kell a nőkkel bánni, ezen kívül az övénél nagyobb és finomabb ruhatárral
talán csak maga Lajos rendelkezett. A Mester állandó résztvevője volt a
király táncmulatságainak, s ő maga szintén rendezett hasonlókat.
Színészként is számon tartották. Lajos házi szerzője, a híres Casoni
például kifejezetten rá szabta A lóvá tett férjben a csábító
szerepét. Egy-egy ilyen előadáson az udvar előkelőségei léptek fel, s
mögéjük a komédiázásba gyakran belekóstoló festő tervezte a színpompás
díszleteket.
A Mester, amikor nem festett, kivette tehát részét a jóból, napokat
átlumpolt, hogy aztán megint csak napokig aludjon. Mindenütt
megtalálható volt, ahol társasági élet zajlott, s ilyen alkalmak akadtak
szép számmal, mivel a király a palotán kívüli dolgokkal mit sem
törődött. Szóval részt vett mindenben, kivéve a vadászatokat. Halálosan
rettegett ugyanis attól, hogy leesve a lóról eltöri a kezét, és soha
többé nem tud festeni.
Műveit hihetetlen becsben tartották. Egyik vásznát vízi parádé
keretében mutatták be a királynak. A palota melletti tavon folyt az
ünnepség, külön úszó dobogón játszott az udvari zenekar, s az uralkodó
szórakoztatására rendelt hajókkal rögtönzött “tengeri ütközetet”
játszottak el – ezek legnagyobbikán foglalt helyet a kép, eltakarva a
vitorlával. A “királypártiak” győzelmekor a vezérhajó kikötött, s amikor
levonták a vitorláját, ott állt teljes, 12x26 méteres nagyságában a “Lajos bevonul Orléansba”.
Sikerei, és szabad szájúsága miatt a királyon és a női rajongókon kívül
az udvarban ki nem állhatták. Nem volt közülük való. Alacsony
származása ellenére azért kerülhetett a király érdeklődésének
középpontjába, mert hagyományos festői versenyén feltűnt neki a fiatal
fiú egyedülálló tehetsége. Lajos szárnyai alá vette az ifjút, a legjobb
mesterekkel taníttatta, a festészet történetének említésre méltó
alakjaival, s a tanítvány hamar túlnőtt rajtuk is. Hamarosan Valerian
lett a király udvari festője, majd udvari bohóca is, mulatságaiban
legkitartóbb cimborája.
Jól megértették egymást, s az államügyeket hanyagoló, a spanyolok
fenyegetéseivel szemben közönyös királyt és a felkapaszkodott festőt,
akik nem tisztelték mások érzékenységét, hamarosan ellenségek vették
körül. Úgy viselkedtek, mint két hatalmas gyerek, akik tudomást sem
vesznek arról, hogy a világ az életükre tör.
Valerian egyik legdurvább csínyét akkor követte el – s ez távolította
el véglegesen az udvar befolyásos nemeseitől –, amikor sajátos módon
válaszolt de Meignan márki egyik csípős megjegyzésére, amit az a Mester
nőügyeivel kapcsolatban engedett meg magának. A következő királyi
kihallgatáson megjelent egy tíz év körüli, toprongyos fiúcska, a Mester
valahol az utcán szedte össze. A nemesek megbotránkozva sóhajtottak fel.
– Ki vagy te? – kérdezte a király, akit beavattak a játékba.
– A nevem… de Meignan, felséges úr – válaszolta tétován a fiú, és oldalt kipislantott a Mesterre.
Az bólintott, hogy jól mondta. A teremben mindent elsöpörtek a felháborodás hangjai. A király csendre intette nemeseit.
– A márki így öltöztetné a saját fiát? Alig hiszem. Felelj hát, ki vagy!
–
Az úr örökbe fogadott, nekem azt mondták – válaszolta a gyerek, és még
mindig derékban meghajolva állt. A kényelmetlen testtartástól és a
félelemtől remegni kezdett.
– Hazudik! – kiáltott közbe a tetőtől talpig vörös márki.
Ekkor előállt a Mester, és elmondta, hogy ő ajánlja fel számolatlanul sok fia közül az egyiket a márkinak, hogy legyen örököse.
– Magától ugyanis nem hiszem, hogy képes lenne fiút nemzeni… egy impotens….
“Vérlázító”, hallatszott a nemesek soraiból, “gyalázat”. A tréfán csak a
király nevetett, de a disszonáns hangok hallatán neki is az arcára
fagyott a mosoly. De Meignant egy normandiai kastéllyal kiengesztelte
ugyan, de valami végérvényesen elromlott a király és az udvar főemberei
között is.
A Mester másik meggondolatlan lépése Collet atya magára haragítása
volt. Collet-val egy ízben heves vitát folytattak rendszertelen,
kicsapongó életmódjáról, amit a király gyóntatója, az ország
legbefolyásosabb papja istentelennek titulált.
–
A világ jó – válaszolta a Mester. – És nem hiszem, hogy Isten pusztán
azért teremtette volna azt a sok finom ételt-italt, a sok szebbnél szebb
nőt, a pompás szórakozásokat, hogy semmibe vegyük a munkáját, hogy
lemondjunk róluk. Meggyőződésem, hogy Isten azért teremtette a jó
dolgokat, hogy elámuljunk páratlan hatalmán és fantáziáján, az
illatokon, ízeken, érintéseken, hangokon, a színeken. Azért, hogy minél
nagyobb örömmel fogadjuk magunkba a világ jelenségeit, és mindegyik után
minél nagyobb örömmel mondjuk: “Köszönöm, uram! Elfogadom, amit adsz,
és ezzel elfogadom, hogy tőled van minden!” Ha atyám azt állítja, hogy
mindez csak kísértés, azzal azt mondja, hogy Isten a világon a
legnagyobb ármánykodó, azt feltételezi a Mindenhatóról, hogy nincs más
célja, minthogy minél több hívet taszítson az örök kárhozatba, mert
önuralommal nem vértezte fel az embereket, ezt ön is elismeri. Sőt,
fennhangon hirdeti, hogy mindannyian milyen bűnösök vagyunk. Én nem
hiszem, hogy Istennek hátsó szándékai volnának. Csak azt akarja mondani
azzal, ami ön szerint csábítás, hogy: “Tessék, gyönyörködj benne! És ha
képes vagy valamire, ami hasonlóan szép, rajta, alkosd meg! Kelj velem
versenyre! Mutasd meg, hogy ott vagyok benned, és ezt megértetted!” És
ne felejtse el, hogy én nem csak habzsolom az életet, de festek is!
Ez az eszmefuttatás a legkevésbé sem győzte meg az atyát, és továbbra
is számos alkalommal zaklatta a Mestert életmódja és a fentiekhez
hasonló gondolatai miatt. Addig, amíg az meg nem elégelte. A botrány a
spanyol jezsuiták követének megérkeztekor tört ki. A követ, Lamela annak
rendje és módja szerint megjelent, hogy tiszteletét tegye a király
előtt. A trón előtt hajbókolt, s cirkalmas köszöntő beszéddel üdvözölte
Lajost. A francia király azonban szótlan maradt. Lamela tanácstalanul
ácsorgott, a helyzet kezdett kínos lenni. Egyszer csak a háta mögül
megszólalt a király, Lamela megpördült, s ijedtében elejtette a
kalapját, amikor ilyen váratlan módon találta szemközt magát az
uralkodóval.
A trón előtt ugyanis a Mester képe állt, az élethű ábrázolás
iskolapéldája, a “Lajos a trónteremben”, ez csapta be. Collet atya rossz
néven vette, hogy hitbéli társát így porig alázták, s utána még a
Mester hangzatos kijelentését is le kellett nyelnie, miszerint:
– Nem tud nekem olyat mutatni, amit ne tudnék lefesteni!
Majd ezzel folytatta:
–
Óriás vagyok! Erről a képről még akkor is hódolattal fognak beszélni,
amikor már rég nem leszek az élők között. Az utódaim áhítattal és
csodálattal ejtik ki majd a nevemet. Magának még csak utódai sem
lesznek! Ha meghalt, vége, mintha nem is lett volna soha.
Lamela azért érkezett, összevesse a spanyolbarát Vatikán álláspontjával
a királyhű Boivin érsek miséjének szövegét, amit a napfogyatkozás
alkalmából készült celebrálni. Békekötés az egyház és a francia király
között. Nem vagyok történész, de ezt a helyzetet talán még a kortársak
sem értették igazán. Mindenesetre ez számított az évtized politikai
eseményének. A nap elfogy fényes délután. Ez volt az évszázad
legtitokzatosabb égi jelensége.
A misére a Notre Dame előtti téren akartak sort keríteni, ahol a
legutóbbi alkalommal Lajos egyik őse belehalt abba, hogy a Napot
eltakarta a Hold, amiben persze segített egy oldalába fúródó orv penge
is. Az ezt követő rövid, pár hónapos interregnum alatt káosz lett úrrá
az országban.
Prófétikus
hajlamú papok hónapok óta járták az országot, és rémisztgették a népet a
világvégével, de legalábbis a királyság végével, Lajos halálával és a
spanyolok támadásával, valamennyi francia kardélre hányatásával. A
természeti katasztrófák, árvizek, a téli hóviharok és a nagy nyári
aszály alátámasztani látszottak a jövendöléseket. Boivin óriási
erőfeszítéseket tett, hogy megnyugtassa a templomba járó alattvalókat, s
a koronát művére akkor gondolta feltenni, amikor elsötétül a világ az
emberek körül.
Már dél körül gyülekeztek a kíváncsiak a Notre Dame előtt, pedig a
napfogyatkozásra csak öt óra után három perccel került sor. A tömeg a
királynak az égi jelenség megtekintéséhez ácsolt emelvényét vette körbe,
hiszen a templomba csak a legszerencsésebbek juthattak be. A téren,
ahol a két párt tagjai, az egy hit kétfelé húzó követői egymáshoz
préselődtek, verekedések alakultak ki, a katonák tízesével-húszasával
emelték ki a tömegből a rendbontókat, és vezették el őket. A
szitkozódások azonban ekkor sem maradtak abba, s pattanásig feszült
helyzetben friss csetepaték indultak. A katonák a prófétákat is
lefogták, és igyekeztek általában minden gyanús elemet kiszűrni a
tömegből. Valaki szurokkal írta fel egy közeli épület falára, hogy
“Lajos megbűnhődik!”, ezt is le kellett vakarniuk.
Sikerült is eltüntetniük, mire a mise befejeződött, s a király elfoglalta helyét.
–
Páratlan látvány! – lelkesedett a Mester, végigtekintve a tömegen. –
Megfestem, már holnap hozzálátok! Minden egyes arcot külön megörökítek,
grandiózus vászon lesz!
– Hogy miért nem öltöztek fel az eseményhez méltóan! – szólt fitymálóan a király.
–
Ön megint a lényeget nem látja! – korholta Collet atya a Mestert.
Legalább is felé fordult, amikor ezt mondta. – Isten félelmetes
kinyilatkoztatásának leszünk szemtanúi, és maga a buta tömeget akarja
lefesteni.
–
Istent nem lehet lefesteni! – válaszolta a Mester. – Senki sem tudja,
milyen. Nincs ember, aki látta volna. Aki eddig megpróbálkozott vele, az
mind valami nagy szakállú, szúrós szemű férfit ábrázolt. Nem izgat a
feladat, hogy én is fessek egy ilyet.
Collet arcáról némi utálatot lehetett leolvasni. A király, aki eddig a
beszélgetést hallgatta, most az érsek felé fordult, és megadta neki az
engedélyt, hogy elkezdje beszédét. Boivin nekilátott, és a megosztott
párizsiak tátott szájjal hallgatták, lenyűgözte őket az érzelmeket és az
észérveket megfelelő arányban adagoló, nagy ívű beszédével, képszerű
szófordulataival, messze zengő orgánumával. Jól haladtak a dolgok.
–
Három perc múlva Isten válaszolni fog arra a kérdésetekre, hogy neki
tetsző dolog-e Lajos király uralma. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a
Nap elhomályosulása Isten akaratának kinyilvánítása. Tévednek. A Nap
rövid időn belül újra felbukkan, s fényesebben fog ragyogni, mint
valaha, a király trónja biztosabb lesz, mint bármikor. A kétkedők azok,
akik elhomályosítják szemetek látását! A hátralévő három percet
használjuk fel arra, hogy… – de a mondatot már nem tudta befejezni.
Valószínűleg rosszul mérhette fel a napfogyatkozásig hátra lévő időt, s
ezzel óriási hibát vétett, mert a tömeg az ég felé tekintve azt látta,
hogy a Nap, mintha egy zsebbe bújna az égen, pillanatok alatt eltűnik.
A kialvó Nap az arcokat és a katedrális tornyait hamuszürkévé
változtatta, a levegő olyan puha és langyos volt, mint a tavak vize
forró nyári napokon. Párizs határában, körben az égbolt peremén
közeledett a hajnal. Akkora volt a csend, mint egy lidérces álomban,
ahol még nem történt semmi szörnyűség, de alvó biztosan tudja, hogy az
nem várat már sokáig magára.
A Mester is az égre tekintett, s amikor a Napot teljesen eltakarta a
Hold, és csak valami fényes szőrök vették körbe a Föld kísérőjét, mintha
kirojtosodott volna, elámult:
–
Ezt mégsem lehet! A szőrzsák. A bibliai szőrzsák! – és többet meg sem
szólalt, csak nézte merően a jelenést. Közben a téren minden ok nélkül,
egyszerűen csak a rengeteg felhalmozódott feszültség miatt kitört a
pánik. A sötét korong körül egyre fenyegetőbben csapkodó lángok látványa
addig lefojtotta a torkokat, most váratlanul felrobbant a csend. Az
emberek egymást letaposva próbáltak menekülni a templom elől, maguk sem
tudták, hová. Sikoltásoktól, ordítástól, hörgésektől visszhangzott az
egész sötét két perc. “A spanyolok!” – üvöltözték valahonnan kitartóan,
mások bosszúálló angyalokat véltek látni, megint mások gyilkost
kiáltottak. A Hold körül fénycsóvák feszültek szét, mint valami hatalmas
glória alkotóelemei. A térdre borulókat, az elesőket, a tétovázókat
menthetetlenül maga alá temette a meginduló emberár, amit képtelenek
voltak elnyelni a térről elvezető utcák és mellékutcák csatornái.
A visszatérő Nap elé iszonyú látvány tárult, hullák százai, mint
jégesőtől elvert kalászok hevertek a földön. A király emelvényét
ledöntötték, az udvar előkelőségei most kászálódtak fel a porból, és a
tákolmány roncsai alól. Lajos élt, de egy hosszú, mély vágás
éktelenkedett az arcán, amit de Agulhon herceg kardja ejtett rajta. A
herceg saját pengéjébe dőlve feküdt mellette. A testőrség lefogta de
Meilhac grófot, Lamela követet és Collet atyát. Utóbbi elkiáltotta
magát:
– Vesszen Lajos! – de letaglózták.
Senki sem tudta, pontosan mi történt, vagy ha tudta is, mint Lucas, nem árulta el.
– Ha egy pillanatra a történelem is behunyja a szemét, minden másképp lehetett volna – borzongott meg a király.
A Mestert – mint később kiderült – magával ragadta a tömeg. Sodródott a
néppel, lába le sem ért a földre, s közben megbabonázva nézte a
szőrzsákot. Ekkor már vak volt, szemét szétégette az újra előtűző Nap, s
nem tudta, hogy miután kiszabadult a több ezer ember szoros öleléséből,
a templom előtt ért földet. Odacsapódott a lépcsősornak, sípcsontja,
térde és könyöke vadul sajgott, és össze volt zavarodva. Ahogy később
szolgájának elmesélte, nyüszíteni tudott volna a tehetetlenségétől.
Felkelve elindult, hogy valami kitapogatható pontot találjon maga körül,
egy embert, egy falat, bármit. A hangok irányába indult, s az ár megint
elnyelte.
Időtlen időkig tartó bolyongás után egy kocsmában kötött ki, ezt a
szagából világosan érezte. Amikor bebotorkált, hirtelen mindenki
elhallgatott. Züllött gazfickók tanyája volt az a lebuj, s nemigen
tévedt be oda olyan jól öltözött és kiszolgáltatott úr, mint Valerian. A
Mester bemutatkozott, és útbaigazítást kért a láthatatlan
vendégseregtől. Azok csak nem akarták elhinni, hogy ő az, hiszen ki
látott már vak festőt. Leültették, hogy bebizonyíthassa képességeit.
Széndarabot nyomtak a kezébe, és a részegek erőszakos kedélyeskedésével
felszólították, hogy rajzoljon egy kupa bort, meg egy tányér főzeléket,
de olyat, hogy meg lehessen enni. Ha valóban ő a Mester, akkor ezt a
kisujjából kirázza.
– Rendben, rajzolok, de utána megmutatják, merre induljak a Palota felé.
Megígérték neki. A Mester – mit volt mit tenni – nekilátott, de a
csőcselék, hogy még jobban szórakozzon, egy picit mindig arrább tolta az
asztalt, amikor a Mester nem vette észre. Ütögették a vállát,
csipkedték az oldalát. A végén nyilván szörnyűséges krikszkraksz
tárulhatott a szemük elé, mert durván kiröhögték a művészt. Ő
megszégyenülve távozott, de még előtte megszabadították pénzes
zacskójától és egyéb értékeitől.
Éjszakai bolyongása alatt csak káromkodásban és ütlegekben volt része,
ha az iránt érdeklődött, milyen módon juthatna vissza az udvarba.
Ráadásul útonállók is megtámadták, így mindössze legszükségesebb
ruhadarabjaiban, görcsösen fájó szemekkel, összefagyva és remegve
érkezett meg egy Párizs melletti kolostorba, ahol végül is befogadták.
Itt napokig feküdt a legnagyobb kétségbeesésben, mert közölték vele,
hogy mindörökre oda a látása. Koponyájának belülről újra és újra
nekirontott a fájdalom. Alig fogta fel, hogy kapott enni-inni, egy
viszonylag bolhamentes cellában alhatott, és egy szerzetest útnak
indítottak az udvarhoz, hogy értesítse a királyt hollétéről. Lajos érte
is küldetett, s miután saját maga is meggyőződött arról, hogy az udvari
festő elvesztette szeme világát, s játszópajtása megzavarodott, mert
folyton csak azt emlegeti, hogy odakint egy másik világ van, amiről ő és
Lajos addig nem is álmodtak, útjára bocsátotta. Abban bízott, hogy a
megtört ember vidéki kastélyában képes lesz kipihenni a borzalmakat.
Az első időkben Valerian teljes apátiába esett. Nem vett magához sem
ételt, sem italt, a szemét is alig hunyta le, csak bámult ki az ablakon
keresztül a kastély kertjének fényébe, melyből semmit sem érzékelt.
Erőltette a szemeit, de azok nem akartak működni. Vidékre vitette a
legnagyobb francia orvosokat, s amikor azok sem tudtak mit kezdeni
betegségével, az összes európai szaktekintélyt is. Egymásnak adták a
kilincset a legújabb és legbiztosabb kúrákra esküvő sarlatánok. Hiába. A
végén még egy zugdoktor kutatásait is fizette, aki, dacolva az egyház
tiltásával, az emberi anatómia rejtelmeibe merült alá. Valerian kedvéért
hosszú ideig csak az emberi szem boncolásával foglalkozott, készített
is pár részletes, ma is használható rajzot és feljegyzést erről a
testrészről, de a gyógyítás területén ő is kudarcot vallott. A
javasasszonyok, csodatevők mindennapos, élősdi vendégei lettek a
kastélynak. A festő vagyonának nagy része ráment a csalókra, és
szépszámú gyerekei is igyekeztek kiforgatni mindenéből. Azt nem
mondhatjuk, hogy a szemét is kilopták, de valószínűleg csak azért, mert
nem mentek volna semmire a fények és árnyékok egykor páratlan
ismerőivel. Viszont minden mást igyekeztek magukhoz venni. A kastély
egyik szárnyából például mindennemű bútor eltűnt egy éjszaka, s
lehetetlen volt kideríteni, kiknek a műve lehetett.
Tombolva festeni kezdett, ez volt a következő mániája. Bezárkózott a
műtermébe, naponta öt-hat vásznat is tönkretett, rengeteg festéket
pazarolt el, dühében a legfinomabb ecseteket törte pozdorjává, mígnem
Prufer megsajnálta, és egy borzalmas csendélet-próbálkozására
elragadtatva aggatta a fenomenális jelzőt. Leírása szerint egy kacska
tálban, rövidülés nélkül festett asztalon, rosszul kevert
színárnyalatokkal ábrázolt barackokról volt szó. Feljegyzéseiben
szánalmasnak nevezte a művet. Nem is emlékeztetett korábbi képeire, a
híres “Barackos csendélet”-re, ami előtt még ma is nagyot nyelnek a
múzeumlátogatók, vagy “Az énekesmadár”-ra, amit a királyi udvarban annak
idején kalitkában tartottak, nehogy a kanári elrepüljön. Lucasnak mégis
sikerült rávennie a kastélyban lézengő családot, és a szolgálókat is,
hogy imádják Valerian új műveit. Mindannyian rajongtak az új képekért,
amiket a Mester emlékezetből festett. A művész kedélyállapota akkoriban
kevésbé volt hullámzó, mint korábban.
Ám az idill nem tartott sokáig. Egyik képét a Mester óriási türelemmel
végigtapogatta, amikor rájött, hogy ujjaival összehasonlíthatatlanul
többet képes érzékelni, mint látó korában, s megértette, hogy becsapják.
Hónapokig nem beszélt senkivel, műtermébe pedig attól kezdve még Lucas
sem léphetett be. Így arról is csak leskelődéssel szerezhetett tudomást
szolgája, hogy hetekig nem csinált ott mást, csak térdre borulva
imádkozott.
A nagy visszatérést mentora és barátja, a király születésnapjára akarta
időzíteni. Lajos időről időre érdeklődött az állapota felől, s ez
jólesett a Mesternek. Elhatározta, hogy meglepi a királyt új
művészetével. Arról nem volt tudomása, hogy közben már valaki más tölti
be helyette az udvari festői posztot.
Büszkén és nem kis izgalommal készült leleplezni alkotását, amit szóban
úgy vezetett be, mint ami megújítja majd a festészetet. Ezúttal
elmaradt a körítés, nem voltak hajók, lovak, táncmulatság, csak a
letakart vászon a királlyal szemben.
– Megtisztelne vele, felség, hogy esetleg saját kezűleg…? – kérdezte Valerian.
Lajos tehát saját kezűleg rántotta félre a függönyt, s a
megrökönyödéstől szólni sem bírt. Hasonlót még életében nem látott. Ez
volt a zseniális kép, a “Napfogyatkozás”, amire rábukkantam, mint a
párizsi Múzeum háború utáni első igazgatója, s amely a Notre Dame előtti
embertömeget égre meredő napraforgókként ábrázolta. Minden egyes embert
külön. Mindegyik széttört, s három-négy, szürkésre kevert színnel a
vászonra vitt alakjában látható volt az a félelem, célvesztettség és
Istentől elhagyottság, mint a XX. század legjobb alkotásain.
– Nézz mélyen magadba, kérlek, és látni fogod, hogy önmagadon kívül az egész világ káprázat!
Miután magához tért, a király halk kuncogást hallatott, s ez után az
udvaroncoknak sem tiltotta többé semmi az addig elfojtott, féktelen és
durva hahotát.
Eddig
jutottam a történetben, amikor éktelen lármát hallottam a földszintről.
A madame rikácsolt, teli torokból. Kigyulladt az épület. Kitártam az
ablakot, de a füst úgy elborított mindent, hogy majd belefulladtam, és
látni sem láttam persze semmit. Hirtelen egy pillanatra kitisztult a
levegő - a szél nyilván másfelé fordította a füstoszlopot -, és
megláttam, hogy a lerombolt, több háztömbnyi térség ezernyi apró
tűzfészekké vált. A szomszédos háztömbök felől, amik lángokban álltak,
egész lángnyelvek, és sűrű szikraeső csaptak át- meg át. Egy ilyen
érhette el a kuplerájt is. Felkaptam a zakómat, az írást a zsebébe
gyömöszöltem. Lerohantam a lépcsőn, és épp vödröt kerestem, amivel
segíthetnék az oltásban, de a kavarodásból egy őrmester merült fel.
Közölte, hogy ég a gyűjtemény.
A füst félelmetes volt, de legalább azt sem láttuk tőle, ahogy jó pár
értékes darabot elemészt a tűz. Minden katona segédkezett az oltásnál,
még a hadnagy is fel- s alá rohangált. Ezt korábban nem tudtam volna
elképzelni erről a hányaveti alakról.
– Hallom, a kupi is tüzet fogott - kiabált utánam. – Sajnálom, hogy bajba kevertem!
– Nem tehet róla - üvöltöttem vissza. Aztán megvilágosodott. – Csak nem maga fizette ki a házinénit?
– Leesett a tantusz? – vigyorogta.
Életem
leggyászosabb napja volt. Egymás után pusztultak kedves műtárgyaim, és
nem tehettem semmit. Szaladgáltunk ide-oda a tűz körül a vödrökkel, ahol
épp a legnagyobbnak tűnt a baj. Érkezett egy tűzoltóegység is,
kimerülten, mert egy másik esettől irányították át őket. Egy katonánk
égve zuhant ki az egyik földszinti ablakon, rádobtam a kabátomat, és
rávetettük magunkat többen is.
Súlyosak voltak a veszteségeink. Több száz festmény porrá égett,
rengeteg fémtárgy megolvadt. Eltűnt az óra is. Meghalt egy tűzoltó, és
négy katona, többen megégtek. Később, miután sikerült eloltani a
lángokat, csak három holttestet találtunk. A hadnagyét nem, de az ő
nevét is rávésték arra a síremlékre, amit a kormány állíttatott az
áldozatok emlékére.
Azt mondják, öngyulladás történt. Esetleg a Nap megperzselhetett valamit, erejét hajnalban összegyűjthette egy apró vízcsepp.
Az óra tulajdonképpen soha, egyetlen pillanatra sem volt a hadnagy
tulajdonában, családi öröksége a tűz előtti éjszakán dupla vagy semmi
alapon elúszott a kártyán. Úgy értem, az a része, ami nem az addigi
adósságait fedezte. A fél francia hadseregnek tartozott.
Engem leváltottak, ez is a tűz miatt történt. A Mester képe miatt pedig
köznevetség tárgya lettem. A lejtő legalján vagyok, legalábbis remélem,
hogy ennél lejjebb már nem találom magam. Senki sem hitte el nekem,
hogy lehetséges volna a XVIII. században úgy festeni, vagyis úgy
gondolkodni, mint napjainkban. A kép egyik sarka csodálatos módon
megmenekült, és korvizsgálata engem igazolt, de sajnos nem kivehető,
hogy mit ábrázolhatott a festmény. Elfüstölgött a Mester aláírása is, és
hát persze hirtelen nem volt többé elegáns dolog mellém állni, miután
“ezzel a fantazmagóriával próbáltam visszakönyörögni magam a tudományos
életbe”, mint azt kollégáim közül többen is megjegyezték később.
Ugyanazok, akik annak idején egy emberként javasoltak engem, az ifjú
tehetséget a háború utáni Múzeumot újjáteremtő munkálatok élére.
Ha a Nap egy pillanatra behunyja a szemét, másképp is folytatódhatott volna.
Hát, így valahogy. Én is keresek valamit, mint a Valerian család tagjai
ebben a történetben. Nem a tudományos életbe való visszatérésem miatt.
Nem azért, hogy a Mestert még egy újabb nagyszerű újításáért ünnepeljék.
Pusztán csak hogy ne nézzenek őrültnek. Úgy másfél ív papírt, rongált
állapotban, valószínűleg megégett, ha ugyan nem el. A rajta látható
kézírás Lucas Pruferé.
Aki tud róla valamit, kérem, segítsen!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése