Bohumil Hrabal: A városka, ahol megállt az idő (részlet)
Talán
valami ilyesmi vezethetné ki az irodalmat ebből a posztmodern utáni
nihilből. Egy író, akinek összetéveszthetetlen és magával ragadó a
stílusa.
Így
aztán az apu két év alatt sorra vette ezekhez a szerelésekhez az összes
sörgyári munkást, aztán az összes szomszédot a környéken, végül pedig
városkánk polgárainak majd a felét. Aki még nem tudta, miről van szó,
azt apu szombat délelőtt a következő kérdéssel lepte meg: „Mit csinál ma
délután?”
És aki nem sejtette, miben sántikál, megmondta az igazat, hogy ma
délután szabad, az apu meg gyöngéden megfogta az illető könyökét és
szép, titokzatos mosollyal az arcán, lelkesen mondta: „Tudja mit, akkor
jöjjön el hozzánk a sörgyárba és tartsa nekem egy órácskát a
kontraanyát.” És aki még nem tudta, miről van szó, az jött, nem sejtve,
hogy az apu szétszedi az egész motorblokkot, és a szomszéd csak adogatja
a kulcsokat, miközben az apu egyre tovább és tovább nyomul, azt a
motorból hallatszó kopogást, azt az örökletes zajt keresve, ami olyan
tartós fogyatékossága volt a masinának, mint amikor valaki biceg, vagy
dadog.
És
az apu olyan lelkesen tudta ecsetelni alászállását az Orion belsejébe,
hogy miközben a segítőtárs felesége otthon őrjöngött, miközben a szerető
fogadkozott, hogy ha nem is öli meg kedvesét, de az útját, azt kiadja,
vagy összeáll a legjobb barátjával, a fiatalabb és az idősebb szomszédok
ott szereltek az apuval, és már éjfélre járt, aztán már pirkadt, és az
apu akkor elhatározta, hogy most összerakja a motort, és micsoda öröm
lesz, amikor vasárnap reggel tízkor, amikor megkondulnak a harangok,
fogadjunk, nyújtotta kezét az apu, csak egyszer, próbaképpen rúgom be a
motort és az fölzúg, mint a vasárnapi harangszó. Ezért aztán az apuval
mindenki csak egyszer szerelt, mindenki sorra került a sörgyár
környékérõl, meg a városból, és mindenki, aki már szerelt az apuval, aki
csak egyszer is tartotta neki egy órácskát a kontraanyát szombat
délután, mindenki, aki már átélte ezt a borzalmat, az apu csalafinta
kérdésére már messzirõl kiáltotta: „Hogyisne! Délután kórházba kell
mennem. Ki kell mennem a temetőbe. Otthon kell lennem, itt a sógornõm.
Mérleget kell készítenem. Megígértem a fivéremnek, hogy segítek neki az
építkezésen...” Ám az apu kedvesen mégis így szólt: „De azt el kell
ismerniük, hogy egy ilyen Orion márkájú motor, az valami felséges...” És
a szomszédok mondták, felségesnek felséges, az biztos, de hogy ők nem
érnek rá és valószínűleg már soha nem is fognak, mert ha azt az éjszakát
meg reggelt a kocsmában töltötték volna, vagy más nővel, hát az ugyanaz
lett volna, mert egyetlenegy feleség, egyetlenegy szerető sem hitt
nekik, még ha az apu írásos igazolást is adott arról, mi történt azon a
szombat délutánon, azon az estén és vasárnap reggel, a Jarmilka úr még
azt is kérte, hogy jegyző hitelesítse, de a neje így sem hitte el, és
nem maradt más, mint a válás. Így aztán most, mikor az apu a városba
indult, amikor az emberek meglátták, nyomban félbehagyták a munkát, a
járdasöprést, az ásást a kertben, akár valami mesében, amint meglátták
aput, menten beszippantotta őket a kertkapu, a pincelejáró, a
fészerajtó, hogy aztán, amikor az apu már elment, előóvakodjanak,
hosszan, elõvigyázatosan körülkémleljenek és folytassák a munkát, de a
nyugalom és az öröm, az odavolt. Így azután apu elérte, hogy amikor
megjelent a téren, láttára az emberek lóhalálában a környezõ utcákba
menekültek, az Úr házában kerestek menedéket, és azzal az ürüggyel, hogy
meditálnak, a padban ülve tenyerükbe temették az arcukat, hogy az apu
ne ismerje fel őket. Egyes polgárok pedig, amikor szombat délelőtt vagy
mostanában akár pénteken meglátták az aput, ahogyan tekintetét
körülhordozza az emberi arcokon, inkább idegen házakba szaladtak be, és
hosszú ideig ácsorogtak a pinceajtónál, vagy az udvaron, hogy aztán a
folyosón végigsettenkedve, mint a bűnözőket követõ nyomozók, csak
profilból lessenek ki az utcára, hogy tiszta-e már a levegő.
Fordította: Varga György
A SZÖVEG FORRÁSA: Európa Könyvkiadó, 2005
Megjegyzések
Megjegyzés küldése