Szép Ernő: Emberszag (részlet)
A MEGYERI TRIBÜN
Ott
állott a hosszú oszlop a tribün alatt. Nyoma sincs semerre barakknak,
ahol lefekhetnénk. Mert hisz itt maradunk éjszakára; csak nem visznek
tovább ilyen elcsigázott embereket, esőben? Eső lett a csepegésből;
sűrűn hullottak, szinte lopva, a víz-cérnaszálak. Jólesett az a hűs
nedvesség, ami kezemet érte, meg orromat, amint fölnézegettem a finom
őszies esőt lesni. Állunk negyedórája, húsz perce; őreinket nem látjuk,
nem halljuk. Hanem észreveszünk a tribün sarkra mellett egy hosszú
fénysávot a földön. Igen, fölverték a korcsmárost, bevonultak hozzá.
Onnét jöttek azután elő, vagy tíz perc múlva. A tizedes az oszlop elé
állott, elkezdett szónokolni. Itt alszunk mondja. (Hol? Tán mégis
lesznek itt barakkok, csak a sötétbe nem látni.) Rendben, csendben el
kell helyezkednünk a padokon (mármint a tribünön), akinek szüksége van,
most végezze el, amarra hátul. Aki meg akarna lógni, abba belé lesz
lőve. Reggel öt órára itt álljunk megint felsorakozva. Semmi lármát ne
hallja itt éjszaka, mert (satöbbi). Oszolj!
Míg beszélt, föl-fölhúztam mindig a fejem, az esőt nyelni. mellettem is,előttem is így iszogattak, akár a madarak.
Nem azt mondom, hogy ezt az éjszakát nem fogom elfelejteni, remélem, elfelejtem.
Kezdtünk
felhágni azokra a magas lépcsőkre, a tribün padjaira; azt képzelvén,
végigfekhetünk majd rajtok. Szó sincs róla. Sokan vagyunk. Itt csak ülni
lehet. Mégpedig szorosan egymás mellett. Ha a lábom elé teszem a
hátizsákot, nem tudom a két lábom letettni, olyan szűk a hely a lépcső
meg a lejjebb eső lépcső közt. A hátizsákot csak a hátamon tarthatom,
vagy az ölembe vehetem. Hátam is fáj már, úgy megnyomta; fáj a két
vállam is, sértik a szíjak. Ahogy fölkecmeregtünk, egyik ember a másik
után bukott el (volt egy kis tolakodás is), meg leesett egyiknek a
kalapja, másiknak a botja, harmadiknak kézi csomagja. Zseblámpák
villantak, egyik a másik után. Felbőg erre egy vitéz (azt otthagyták
vigyázni, a többi ment a korcsmaépület fele), bőg kegyetlenül:
- Eloltani a lámpákat, hazaáruló zsidók!
És jön is rögtön fölfele.
- Elő a zseblámpákkal, átadni! Reggel visszakapják. Aki eldugja, halállal lakol.
Jó félórát botolt a lábakon keresztül, összeszedte, ami lámpát
előadtak. (Én nem hoztam.) Aközbe ki-ki előkaparta az elemózsiát a
hátizsákból, bőröndből, kézi csomagból, zörgött a papiros mindenfelől.
Baloldali szomszédom azt mondta, nem tud enni se, csak aludni vágyik,
aludni. S nekem borult rögtön a fejével, pardont se kért. Kibányásztam
az ennivalómat, kenyeret, szilvaízét ettem egykeveset. Rágyújtani nem
lehet, a gyufa fényjel,, azonnal bombát dobnak ide az oroszok, angolok,
amerikaiak. (Sose ment a fejembe, mért nem éghet lámpa meg gyufa, míg
nem jelzik a légi veszélyt.) Lekönyököltem a hátizsákra, két könyökre,
aludjunk. Előttem, meg itt a sorba, meg hátul szakadatlan sziszegnek: ne
tessék rám dűlni. Ssz, a lábamat tapossa, kérem. Húzódjon arrébb egy
kicsit. Miket pakol itt rám, nem ruhafogas. És sóhajtoznak és susognak
és megint és megint baja van valakinek a másikkal; vitáznak,
veszekszenek; pisszegnek is mindenfelé, hogy csend legyen. Ledűlök a két
öklömre, erre a szomszédnak a feje ráesik a hátizsákomra. Morog
mérgesen, megint a nyakamba rakja a fejét. Úgy sajnálom őt, engedem. De
így nem tudom a tulajdon fejem lebocsátani. Megpróbálok ezen mód
elaludni. Jobbfelőli szomszédom (a karja nagyon szorítja a karomat), ő
már alszik, milyen tehetséges ember. Hanem horkol. A zsörtölődés is
tovább folyik, sőt hangosabb. Beteszem a szemem, mégis sikerül tán
elaludni, hisz annyira fáradt vagyok. Éppen ez lesz a baj: túl fáradt
vagyok; ismerem én ezt, ha túldolgoztam vagy túlolvastam magam éjszaka,
soká nem tudtam elaludni. Mintha ideglázam is volna. Húzgálom a derekam
fölfelé, derekam is fáj. A bal szomszédnak lecsúszott a feje rólam,
szid egy kicsit félálmában, és megint a nyakamba van. Minden perce több
horkolás, hortyogás hallatszik, és a pisszegés is sűrűbb. Minden
percbe több horkolás, hortyogás hallatszik, és a pisszegés is sűrűbb.
Mekkora naivitás, a hortyogókra pisszegni. Úgy látszik, vagyis úgy
hallatszik, itt-ott meg is rázzák, aki hortyog, mert a hortyogás
egy-két helyen el is áll; hangfogós, de annál mérgesebb szóharc
kerekedik azokon a pontokon. Püff, elzuhant valaki feljebb valahol, bot
lármázik lefele a feljáró lépcsőkön; a felijedt emberek jajdulnak,
hördülnek, hiába pisszegnek a éberek. Egyszer csak kiabál a katonánk:
-
Mi lesz ott, fellövök közétek, ha be nem fogjátok a pofátok (illetlen
igék és főnevek, isten és az ő képére teremtett embert a legmélyebben
sértők).
Viszonylagos csönd lett erre, susogás, sziszegés tovább folyt, sőt a
horkolás is, ama boldogok száján, akik zavartalan aludtak. Nem tudom,
meddig csücsültem még, avval mulatván, hogy az összevissza horkolást
harmonizáljam. Egyszer csak arra riadok, hogy hátrapottyantam,
belévertem a fejem valami kőbe. Az a mögöttem ülőnek a kemény poggyásza
volt. Az illető, felköltöttem szegényt, felrúgja a térdével a fejemet,
és nyöszörgött keservesen. Szóval elaludtam. A bal szomszéd is
fölserkent persze; ő meg előre esett, elveszítve támaszát. Egyszerre
kellett hallgatni a hátam mögött úrnak, a bal szomszédnak, meg az
előttünk ülő ismeretlennek, akinek a bal szomszéd a kalapjára bukott, a
méltatlankodását. A szomszéd feje a vállamra hullott megint. Ültem
tovább nyitott szemmel, amilyen egyenesen csak tudtam; derekam fájt,
hátam fájt, kínos teher volt a szomszéd nagy feje is rajtam. Ég és föld
egyszín sötétség, az esőt se látni, se hallani nem lehetett, csak
érezte az ember, hogy esik. Elképzeltem a versenyt ezen a
káposztásmegyeri pályán, a dobogva futó vékony csikókat, a nyakukba
gugoló tarka majmokkal, rózsás felhőkkel az égen, ahová senki föl nem
pillant, csak a lovakat nézik, a szemök majd kiugrik, úgy nézik. És
elkezdenek zúgni, kiabálni meg kacagni, mint a futballmeccsen. Ki
tudja, hány koros úr ül most a tribünön, aki éppen a mostani helyén ült
harminc éve megy negyven éve, s a Tara meg a Janek nevét ordította
mámorosan. Míg így befelé voltam a megyeri kavalkádba merülve,
messziről légiriadó búgott; lehet, csak hallucináltam. Csuda, egyetlen
kutya nem ugat semerre. Nincsenek Megyeren kutyák? Ültem, gondolkoztam;
mindig gondol valamit az ember, mindig de mindig. És nemhogy három
perc múlva meg egy perc múlva elfelejti, mi foglalkoztatta az imént az
elméjét, de van úgy az ember, hogy akkor se tudja, mit gondol, akkor
se, mikor így tétován gondolkozik. bukott, bukott a fejem előre, szemem
le-leragadt, de csak másodpercekre. Vigyázott valami ösztönöm, fel ne
boruljak. Mégis megesett, hogy elaludtam félpercre, egész percre is
talán; abból számíthattam, hogy ezek alatt a röpalvásaim alatt mindig
álmodtam. Egy ilyen álmocska megmaradt a fejembe. Hosszú fehér
szakállas emberrel mentem lassan valami gyepen. Egyszer csak megáll
velem, egy sor férfi guggol ott előttünk, mindnek földbe van a keze
mélyedve, mint az ásó. Az ősz ember azt mondja: ezek, látod, a
gyilkosok, most érik a kezök. Erre serkentem föl. Mintha köd
alatt lett volna az a tájék, és mintha azoknak a néma férfiaknak az
öltözete is ködszín lett volna. Persze ez a képletes álom az időkkel
függött össze, háborúval.
Kegyetlen kemény az ülés, nincs mit magam alá tenni. Égnek az idegeim,
úgy érzem. Régi sportomhoz folyamodom unalmamban: verseket emlézek,
ezt űzöm mindig az autóbuszon, ha nincs nálam olvasnivaló, meg akkor is
ezt művelem, mikor fárasztó ember vagy asszony fogott el és mesél
nekem. Odaadással merülök a szemébe, azt hisze, lesem szavát; találomra
nevetek föl, vagy csóválom a fejem, vagy sóhajtok. Csokonaikat
szeretek a legjobban így az emlékezetben olvasni, meg de Musset-ket.
Végiggondolom a Még egyszer Lillához című verset, megy még hálistennek megállás nélkül. Azután a de Musset L'andalouse
című verse jön; úgy szeretném ezt a tüzes bolond verset hangosan
szavalni! Aludni nem merek, nem, mert hátrabukom, vagy előre. De egy-egy
kis korty alvásra mindig leragad a szemem. Ennek köszönhetem talán, ha
nem a nagy fáradtságnak, hogy elkezd a fejem is fájni. Hátul fáj, a
tarkómban, a nyúltagyi fejfájás ez, olyankor esik belém, mikor csúnyán
kimerültem. Semmi porom nincsen. amellett tüzel az egész idegzetem. Azok
a szerencsétlen idősebb emberek, akiknek a hólyagja nem bírja
reggelik, kezdenek egymás után lebotladozni, le a pályára, az esőbe.
Rálépnek az alvók lábaira, gyötrelmes szemrehányások sisteregnek. A
legelsőre, ki lejutott, az őrünk ráfogta a puskát, de nem lőtt, csak
káromkodott. A következőket azután szó nélkül engedte dolgukat
elvégezni. Sokan nem alszanak itt, nemcsak én nem alszom;
folyton-folyton hallom oldalt meg előttem meg a hátam megett a sóhajt,
köhintést, krákogást, mozgolódást. De fölösleges, istenem, hogy mások
is szenvedjenek, nem volna elég, ha egyedül én szenvedek? Így is, ha
éber vagyok és vigyázok, így is majd hátraesem mindig, olyan gyönge
lábon állok, vagyis ülök. El-elnevetem magam hátam, derekam, fejem,
idegeim kínja közt. Olybá tűnik, hónapok óta, esztendők óta ülök a
megyeri tribünön a sötétbe, nem is emlékszem, hogy egyebet is csináltam
volna az életben.
Felriasztotta a katonánk a tribün közönségét. Öt óra. Nem volt már vaksötét, de sötét hajnal volt, a felhős ég hajnala.
Összeadva a szempillám leragadásait, félórát alhattam.
REGGEL
Az eső valami húsz perce állott el. Lám, örülni is lehet valaminek.
Lekecmeregtünk a tribünről, negyedóráig eltartott, míg földet ért
mindenki. Katonánk akkor megengedte, hogy szükségöket végezzék az
emberek. Egyesek már ügettek az engedelem előtt a pálya kerítése felé,
sürgős volt nékik. Hanem a katona visszakiabálta őket: arra hátrafele az
egész! Aki szökni próbál, golyót kap! És ki a gyepre!
Fölfedeztünk azután a tribün mögött egy kerekes kutat. Sok-sok csajka
került a kezekbe, lekapcsolták a hátizsák tetejéről, oda voltak
szíjazva, úgy, mint a bakáé. Csajka meg findzsa meg bádogpohár meg
törülköző, szappan, fésű, kefe, fogkefe, paszta, némelyik úr olyan
praktikus volt, papírpoharat is hozott magával, ezek turisták. Magamnak
nem volt csajkám (sokunknak nem volt), csak egy erős csészét szorított a
húgom az ingek közé, most fedeztem föl. Avval állottam az emberek
közé, várni, míg rám kerül a sor. Olyan udvarias volt egy útitárs, aki
már jött visszafelé, teliöntötte vízzel a csészémet, rögtön
öblögethettem, mosakodhattam.
Mikor a tisztálkodást elvégeztünk enunciálta az őrünk, hogy lehet
fröstökölni. Hat órakor sorakozó! Még mindig egyedül volt a hadra keltek
részéről a pályán. A pályát fölverte a gyep, ki tudja, mióta nem volt
már lóverseny Káposztásmegyeren. Az emberek oszoltak; ki a tribünön ült
le, ki a gyepre telepedett, plédet, köpenyt maga alá terítve. Kicsi
konzerveket nyitogattak, csirkehús került elő megint a papirosokból,
szerviettekből, meg szalonna, szalámi, sonka, vaj, sajtok, liptai; de
sok szegényember csak kenyeret, szilvát evett, vagy kenyeret, hagymát,
vagy csak kenyeret. Most vettem észre, termoszüveget is hoztak az urak,
lehetett két-három tucat, amennyit láttam. Mennyi rossz, ócska felöltő,
télikabát meg koszos vászon köpenyegek, és micsoda romlott cipők,
lyukas talpak. Két nemzet van a világon, két faj, két vallás: a
gazdagok, meg a szegények. Elég hamar megreggeliztünk, mind rá akart
gyújtani sorakozás előtt. Ha órakor aztán a tribün elé csődültünk.
Előkerült egynéhány úr a tömegből, ugyanabból a Pozsonyi úti házból
valók, azokkal többet diskuráltam volt; együtt maradtunk. Megint
kezdődik a várás, a várás. Fejem még fájt, fájt a derekam is, hátam is,
combom is fájt; izomláz, no isten hozott. Fejem ellen kaptam kombinált
port Nádas igazgató úrtól (azok közül való, kikkel egy sorba
állottam), egyelőre nincs hatása.
Előjött végre a hadsereg, félóra múlva; más fiúk, nem a tegnapiak. Vagy
tíz katona; csak a felének van nyilas karszalagja, a többi rendes
honvéd. Éjjeli felvigyázónk is elpárolgott. Elkiáltja magát rögtön egy
őrvezető:
- Felsorakozni szabályszerűen!
Topogtunk, mozogtunk; sorakoztunk négyesével, úgy, ahogy tegnap jöttünk. Az őrvezető közben elsétált; ide fordul megint:
- Hármasával, a kutya istenit, nem mondtam?
Vagy öt perc alatt végbement ez az átrendeződés. Akkorra felbukkant egy
tizedet, karszalagos (az is elsétált volt), közénk visított, olyan
hangja volt, mint egy asszonynak:
- Mi ez itt! Négyesével sorakozni!
A többi katona a tribün előtt állott, füstöltek, néztek bennünket,
nevetgettek. Igaz: az elszedett zseblámpákat elfelejtették visszaadni.
Mikor elrendeződtünk, megint eszébe jut a tizedesnek valami:
- Százas szakaszokat képezni! Három lépés távköz a szakaszok közt!
Összeolvastuk magunkat, véges-végig; a szakaszokba való szakadás is végbement kis negyedóra alatt.
Szépen kisütött a Nap, hála isten.
HOVÁ?
Elmúlt hét óra, mire kifelé indítottak a megyeri pályáról. Harangszó
jött valahonnét, gyönge, kedves harangszó. Még a fülünkbe is szivárgott a
harang szava, már közénk kiabált jobbról vagy balról a katona:
- Felzárkózni! Élénken, uraim! (Ez kalauz lehet.)
Másik is kezdi, kicsit messzebb:
- Felcsatlakozni! Elmaradtok, mint a borravaló!
Figyelmeztetem az olvasót, untatni fogom végig az úton ezekkel a
katonai részről jövő fölhívásokkal, mint ahogy untattak magunkat is
minden két-három percben.
Találgatjuk a sorba szép halkan, vajon hová visznek? Azt mondja Aczél keresk. tanácsos út (ő a Gutmann-féle Elszakíthatatlan-cég
gazdája. Diákkorom óta próbálja a cégtáblán 3-3 erős ember a
Gutmann-féle kék munkásöltönyt kettérepeszteni), azt mondja, ez a
gödöllői országút, alighanem Gödöllőre visznek. Hány kilométer Gödöllő?
Valami harminc. A tanácsos úr balfelőli szomszédom; jobbfelől lépked
mellettem Nádas ny. bankdirektor; tudom felőle, hogy ő kezdte, s aztán ő
szervezte a pénzadást azoknak a szegény sorsú zsidó diákoknak, akiket a
numerus clausus kiszorított az egyetemről. akik Prágába, Páduába,
Párizsba koplaltak. Negyedik a sorban Z. dr. ügyvéd úr, rajta nincs
hátizsák, jó nagy, sárga bőröndöt lógat; orrát is lógatja szegény ügyvéd
őr, csak a földet nézi, szót se beszél. Fejem még mindig fáj, húzom,
húzom a nyakam hátrafelé, mintha ez használna. Jólesnék bizony bottal
menni, mert nagyon letört ez az éjszaka; botom odaadtam a Kisok-pályán a
posta-tanácsos úrnak, nem illik visszakérni.
- Felzárkózni! meg itt is, nem hallják! Mér nem mossák ki a fülüket!
Torony semerre nem látszik; látni messzire piros gőzmalomkéményt;
magános házakat közelebb is, elszórva, mintha birkák legelnek tétova.
Ezek a házak olyanok, mint Pest határában, idétlen kis kőházak. Nem
látni errefelé azt a fajta fehér parasztházat, amilyet tanyának mondunk.
Se az ember, aki gyalog jön, megy itt az úton, vagy szekerezik, aki
földműves ezen a tájékon, az se olyan egy se, mint az alföldi paraszt.
Igaz, a paraszton, mármint a szegényen, azon se igen talál már az ember
magyar viseletet. Azokat az ezüstpitykés lajbikat, sűrűn ráncolt gyolcs
gatyákat, pazar, virágos szűröket, amelyekben fiú koromban
gyönyörködtem, azokat mind lassankint már csak a Gyöngyösbokréta estéin
láthatni, meg a Néprajzi Múzeumban.
Kilenc óra.
Tíz óra.
Fejfájásom elmúlt. tán a levegőnek köszönhetem; ilyen nyúltagybeli
fájás néha másfél napig nem hagyott el, minden porok ellenére se.
Derekam is elunta a fájást, combom se érzem már, használt a járás.
Fáradt se vagyok, csuda.
Nem kell elfelejteni, hogy szakadatlanul noszogatnak a vitézek,
felcsatlakozni, egyenes sor, szaporábban lépni. Egyik tegez, másik
magáz. Ez a komiszabb, a magázó a legrútabb mód idézi istenünket és
anyánkat, a tegnapiaktól örökölt szólamokkal.
Az előttünk járó sorból egy úr hátrafordult; elmagyarázta, hogy kell
járni, hogy sokáig bírja az ember. (Ő régi turista.) Fejet föl, orron
lélegezni, nem dohányozni (szerencse, most nem is szabad), és hacsak
lehet, szót se beszélni. S nézegetni a tájat; ez elaltatja a
gondolkozást, a szemet, a lelket üdíti.
Kezd meleg lenni.
Csendbe haladunk, hallgatag, de azért vált egynéhány szót itt-ott a
szomszéd a szomszéddal. Megdicsérnek szép nagy, ezüstös sütőtököt, ha
meglátják a vetemények közt hasalni. Jólesik szót ejteni a jól megnőtt
kukorica felől is; a Nap élvezettel simogatja a csövön a zöld pólyára
kibukott arany tincset; két fehér lipicai üget egy szembejövő kocsi
előtt: nézd; vagy nézze azt a két remek lovat! vagy a tehénre, ki legel
álmatagon a mezőben, arra is jólesik a másiknak a figyelmét fölhívni:
milyen szép lantszarvú tehén!
Jobb felől:
- Felcsatlakozni!
Bal felől:
- Kilépni, öreg trottyok, kilépni!
Hátunk megett pedig sóhajt valaki:
- Uraim, ha eszembe jut, hogy expresszen jártam Párizsba. . . .
A SZÖVEG FORRÁSA: Osiris Kiadó, 2000
Megjegyzések
Megjegyzés küldése