ÚJ MEGJELENÉS - Földvári István: Éjféli őrület
Ha
semmit sem láttam, a végtelen sötétben, kint a pályán haladtunk. Egyéb
szórakozás híján félálomban bámultam a vonatablakon tükröződő arcképem.
Megnyerőbb volt, mint amit magamról őriztem magamban. Arra gondoltam,
milyen jó lenne, ha mindenki ilyennek látna. Időről időre sárga fénnyel
behintett állomásokon húztunk át, mintha nem is valóságos tájon
haladtunk volna előre, hanem egy végletekig fáradt lélek allegóriájában.
Olyan volt az egész, mint egy modern misztériumjáték.
A
kalauz Pest óta nem jött, pedig már vagy három órája vártam, hogy
végérvényesen alhassak. A vonat másik végébe szállt fel, aztán eltűnt.
Senki sem szenvedett rajtam kívül a postavonat termes kocsijában. Én is
el-elbóbiskoltam, elszabadult tekegolyóként lehulló fejjel, újra
felriadva, mikor végigrándult súlya a gerincemen. A jóleső, teljes
önfeladás felé közeledve elernyedtek izmaim, nyilván az állam is
leesett, akár a halottaké, akikét kendővel kötik fel virrasztáskor.
Volt,
hogy összeszedtem magam, ekkor percekig, néha egy teljes negyed órán át
valami novellagyűjteményt silabizáltam. Az egyik novellában – azóta sem
találom, pedig kutattam utána makacsul, újraéledő reménnyel felcsapva
antikváriumok poros könyveit – a főszereplő fiatalember vonaton utazik.
Éjjel van. Vigasztalanul hosszú vonatozás ez egy üres vagonban, de
valamelyik állomáson leül mellé egy öregember. Sokáig méregeti a főhőst
szótlanul, idegesítő, metsző pillantásával. Arcán a megvilágosodottak
tenyérbe mászó magabiztossága. Nem kezdeményez beszélgetést, pedig a
fiatalember végig ettől retteg. Fáradt, unatkozik, és semmire sem vágyna
kevésbé, mint hogy végighallgassa egy vadidegen élettörténetét.
Mindegyik olyan uniformisszerű és jelentéktelen… Az öreg nem is szólal
meg, ám minden előzmény nélkül felé nyújtja a demizsonját. Biccent
hozzá, bátorítólag. A fiatalembert valami rossz érzés, már-már
viszolygás keríti hatalmába, és nem kortyol a demizsonból. A következő
állomáson leszáll az öreg, majd a fiatalember legnagyobb rémületére
éjfekete hollóvá változva elrugaszkodik a földről és felröppen. Így
tudja meg, hogy akivel egy kupéban utazott, az nem más volt, mint maga a
halál.
Klassz novella volt, libabőrös lettem, mikor a varjú néhány
szárnycsapással távolodni kezdett. Éreztem, ahogy belekortyolok a súlyos
demizsonba, a nyál nedvességét az üvegnyak karimáján, aminek a
fiatalember már a gondolatától is hideglelést kapott. Ebből sejtettem,
hogy tehetséges az író, és hogy még nem állt le az agyam, dacára az
éjfél utáni időpontnak.
Ami ezután történt, azáltal nyeri el értelmét és jelentőségét, hogy
semmi, amit leírtam, nem fikció. Hogy pontosan tudtam, mikor lebegek
keresztül az álom zéró gravitációs világán, s mikor méregetem magam az
éjszakai lélek-tükörben. Az olvasott novellát átalakíthatta persze az
alkotó emlékezés, a szerző nevét elfelejthettem, de ami következő
ébredésem után történt, az néha ma is majdnem olyan valóságos, mint
akkor.
Tehát összecsaptam a könyvet, megint alvásra volt szükségem. Arra
eszméltem fel, hogy a vonat lassított, és amikor megjelent mellettem egy
öregember demizsonnal, s a kihalt vagonban a szemközti helyre ült le,
összerázkódtam, a szőr felborzolódott a karomon. Most én vizsgáltam az
öreget. Nem olyan védtelen naivitással, mint a fiatalember a novellában.
Viszont mi sem szóltunk egymáshoz egy szót sem, az öreg kifejezéstelen
tekintettel állta az én tekintetemet, mintha csak rendelkezett volna a
nyitott szemmel alvás képességével vagy ülve halt volna meg. Egyik keze a
demizson nyakán pihent. Azt hittem, rövid időközönként fognak változni
az érzéseim, dühöt érzek majd, meg tehetetlenséget, dacot, pátoszt,
ilyesmiket. De az igazság az, hogy egyszerű félelmet éreztem csak.
Izgalmat, amiért nem tudtam, mi fog következni... pedig meg volt írva.
Nem a zaklatott drukk volt vizsga előtt, inkább az éppen kezdődő éhség
ilyen. Érzed egész testedben, de eleinte nagyobb erőfeszítés nélkül
tudsz tőle mással is foglalkozni. Megfigyeltem magam, mint valami
kutató, aki moccanni sem mer, nehogy a parányi lény a mikroszkóp alatt
megváltoztassa viselkedését. Ő nemkülönben, bár még mindig moccanás
nélkül. A túl erősre állított fűtéstől korábbi testek szaga és por
párolgott az ülésekből. Az arcom majd kigyulladt.
Minden előzmény nélkül, egy öreg embertől szokatlan élénkséggel mozdult
meg. Köszönés nélkül távozott. A vonat lassított, s egy sötét
megállóhelyen az öreg leszállt. Csak egyetlen pillanatig nem követtem,
mit cselekszik, pislogásom talán hosszabbra nyúlt a megszokottnál.
Amikor kinéztem a vonatablakon, emberi alakot már nem láttam a kavicsos
peronon. Ami azért nem volt teljesen kihalt.
Azóta nem szívlelem az éjszakai állomásokon áldozatukra leső varjakat.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése