Aharon Appelfeld: Holt vágányok (részlet)

Egy becsületes briganti emlékiratai.

- Nachtigel ezredes, a volt katonái eljárnak majd önhöz látogatóba.

- Az emberek manapság még a saját apjukról meg az anyjukról is megfeledkeznek.

- De nem a parancsnokukról.

Ilyen bókra, úgy látszik, nem számított. Szomorú pillantást vetett rám, és azt mondta: - Úgy legyen. - Abban a pillanatban nehéz volt elhinni, hogy ez a férfi valaha egyenruhát viselt, parancsszavakat ordított, embereket bántalmazott, és úgy lőtte agyon őket, mint a kóbor kutyát. A fájdalomtól egészen összeroppant, és látszott, hogy nincs az a bók, ami kihúzná a búskomorságából.

- És mondja, hány éve él itt? - kérdezte.

- Régóta.

- Nagy bánatom, hogy nem lehettem itt, ezen a vidéken, bár nem az én hibámból. - A kissé meg-megbicsakló mondat arra vallott, hogy a nyomasztó gondolatoktól csak nem tudott még megszabadulni.

- Ez a föld a legdrágább mindannyiunknak - mondtam azt remélve, hogy ettől elérzékenyül.

- Uram - felelte a tekintetét rám emelve -, az ilyen helyek jelentik az igazi Ausztriát. Mindenütt másutt tönkretették már.

- Így igaz.

- Mert ugye, ép testben ép lélek, mondogattuk annak idején a gimnáziumban, nem igaz? - Halkan felnevetett, mint azok az öregek, akiknek annyira megromlott az emlékezetük, hogy örülnek a legcsekélyebb részletnek is, ami eszükbe jut.

A saját önuralmam már engem is elképesztett, de még tartottam magam. - Ha nem sikerült is minden - mondtam -, a háborút nem vesztettük el.

- Egyetértek önnel.

- Akkor hát miért ez a defetizmus?

- Amerikából jön. Minden rossz Amerikából jön. A világ minden szemete ott halmozódott fel, onnan jön minden beteg ötlet. - Ettől a pár szótól kihúzta magát, és mindjárt látni lehetett rajta, hogy fiatal korától a hadseregben szolgált.

- Egy kis tejre lenne szükségem - mondta. - Hol is van az a bolt?

- Itt felfelé, egyenesen tovább.

- Régen még voltak tejgazdaságok, az emberek tehenet tartottak. Manapság mindent dobozban árulnak. - Felemelte a kezét, hogy búcsút intsen.

Ha nincs az a kézlendítés, lehet, hogy egyáltalán nem támadok rá. De az a mozdulat, sokkal inkább, mint bármi, amit mondott, azt a baráti kapcsolatot juttatta eszembe, ami a táborban Nachtigelt a fiatal beosztottjaihoz fűzte, és azt a meleg, atyai szeretet, mellyel elhalmozta őket. Úgy bánt velük, mintha az apjuk lett volna, és kis idő leforgása alatt éppoly kegyetlenné tette őket, amilyen ő maga volt.

Az öreg továbbment, én pedig kinyitottam az útitáskámat. Elővettem a pisztolyt, és egyenesen a hátára céloztam. Az első lövés eltalálta, de nem esett össze. A második leterítette, a karját széttárva zuhant a földre. Betekertem a pisztolyt a rongyba, és visszatettem az útitáskámba. Szaporán odébbálltam.

Jól ismertem az erdőt, még abból az időből, mikor Steinbergből Weinbergbe menet rendszeresen átvágtam rajta, hogy lerövidítsem az utat. Szikrázó napfényes délelőtt volt, se egy kiáltás, se egy autó dudálása nem hallatszott fel a főútról. Könnyed léptekkel haladtam előre. A karom és a lábam tökéletes összhangban mozgott, ám a fejemben űr volt, mint egy átdorbézolt éjszaka után.

Fordította: Báti Júlia

A SZÖVEG FORRÁSA: Ulpius-ház Könyvkiadó, 2003