Robert Capa: Kissé elmosódva (részlet)

"Az apró emberek a Hitler-féle antiinváziós agytröszt szürrealisztikus díszletei közt bujkálnak."

Az én csodaszép Franciaországom most mocskosnak, hitványnak, visszataszítónak látszott, és a csónakunk köré golyókat köpködő német gépfegyver végképp megrontotta hazatérésemet. A velem egy csónakban kiszállított katonák, akik a füstölgő parttal a háttérben a derékig érő vízből kimeredő akadályok és roncsok közt caplattak lövésre emelt fegyvereikkel, igen hatásos témát jelentettek a fotóriporternek. Egy másodpercre megtorpantam a rámpán, hogy elkészítsem első valódi felvételemet a partraszállásról. A csónak kormányosa azonban, aki fölöttébb érthető sietséggel óhajtott kikerülni ebből a pokolból, csöppet sem megmagyarázhatatlan tévtovázásnak értelmezte fényképészeti előkészületeimet, és egy jól célzott fenékbe rúgással igyekezett elhatározásra bírni.
A víz hideg volt, és a part még legalább száz méterre esett. A lövedékek csipkésre lyuggatták körülöttem a vizet, megcéloztam hát a legközelebbi fémakadályt. Egy katona éppen velem egyszerre érkezett oda, és pár percig osztoztunk a fedezéken. A katona lerántotta fegyveréről a vízhatlan tokot, és minden célzás nélkül lőni kezdett a füstgomolyok mögött rejtőző part felé. Saját fegyverének dörgése annyi bátorsággal öntötte el, hogy előrenyomult, és rám hagyta a fedezéket. Biztonságom ezzel valamelyest megnövekedett, így hát fotózni kezdtem a többi hozzám hasonlóan lapuló harcost.

Nagyon korán volt még, az igazán jó képekhez túlságosan szürkének látszott minden, de a szürke víz meg a szürke égbolt döbbenetesen hatásossá tette a látványt, amint az apró emberek a Hitler-féle antiinváziós agytröszt szürrealisztikus díszletei közt bujkálnak.

Befejeztem a fotózást, és a tenger már őrjítően hideg volt a nadrágszáramban. Nagy kelletlenül megkíséreltem eltávolodni acélpóznámtól, de a golyók mindannyiszor visszaűztek mögéje. Ötven méterre tőlem az egyik kiégett kétéltű harckocsink csonkja meredt ki a vízből, és újabb fedezéket ígért. Alaposan fontolóra vettem a helyzetet. Karomra nehezedő, elegáns esőköpenyemre vajmi kurta jövő várt. Ejtettem szegényt, és a harckocsi felé vetettem magam. Lebegő, sodródó holttestek között evickéltem el mögé, néhány fénykép erejéig kitartottam mellette, majd összeszedtem minden bátorságomat, hogy egy utolsó iramodással kijussak a partra.

A németek azonban ekkor már minden hangszerüket megszólaltatták, én meg egy árva hézagot sem találtam a parthoz vezető, utolsó huszonöt métert elsorompózó aknák, gránátok és egyéb lövedékek között. Csak rostokoltam ott a harckocsim mögött, és azt a kis mondatot ismételgettem magamban, amelyet még a spanyol polgárháborúban szedtem fel: – Es una cosa muy seria. Es una cosa muy seria. – Ez bizony nagyon komoly dolog.

Megkezdődött a dagály, és a víz most már a családomak írt búcsúlevelet nyaldosta a mellényzsebemben. A két utolsónak érkezett katonát fedezéknek használva vergődtem ki végre a partra. A fövenyen azonmód hasra vetettem magam, ajkam Franciaország földjét érintette. Szikrányi vágy sem mocorgott bennem, hogy csókkal illessem.

Fritzéknek még bőségesen akadt muníciójuk, én pedig pokolian szerettem volna életben maradni. Sajna, épp az ellenkező lehetőségnek erősödött fokozatosan a valószínűsége. Oldalvást fordítottam a fejem, és szinte összeért az orrom a hadnagyéval, akivel előző este pókereztem. Megkérdezte, tudom-e, hogy ő mit lát. Azt feleltem neki, hogy gőzöm sincs, de nem hinném, hogy a fejemen kívül egyebet is szemrevételezhetne. – Megmondom neked, mit látok - suttogta a hadnagy. – Az anyukámat, amint a verandán üldögél, és az életbiztosítási kötvényemet lobogtatja.

Saint-Laurent-sur-Mer valaha színtelen, olcsó kis üdülőhely lehetett, ahová a francia tanítók jártak nyaralni. Most, 1944. június 6-án a földkerekség legocsmányabb partszakasza volt. A víztől meg a félelemtől kimerülten hasaltunk a tenger és a szögesdrót akadály közt húzódó, keskeny, nedves homoksávon. Amíg hason feküdtünk, a part enyhe emelkedője némi védelmet nyújtott a géppisztolyok meg a puskák golyói ellen, csakhogy a dagály a drótakadály felé kényszerített bennünket, ahol a gépfegyverek kezelői kiélvezhették a szabad vadászidényt. Laposkúszásban elindultam Larry barátom felé, aki az ezred ír származású tábori papja volt, és cifrábban tudott káromkodni minden amatőrnél. – Te nyomorult félfrancia! – mordult rám. – Ha nem tetszett itt az élet, mi a jó nyavalyának jöttél vissza? – Miután a vallástól megkaptam a kellő vigaszt, előhalásztam a második Contax gépemet, és fotózni kezdtem, bár a fejemet nem emeltem fel.

Partszakaszunk, a "Könnyű Vörös" a levegőből alighanem úgy festett, mint egy nyitott szardíniásdoboz. Mivel egy szardínia szemszögéből fotóztam, a felvételeim előterében vizes bakancsok és zöld ábrázatok hemzsegtek. A bakancsok meg a pofák fölött képeimet srapnelek füstje töltötte be, a háttérben többnyire kiégett tankok, süllyedő naszádok sorakoztak. Larrynek volt egy száraz cigarettája. Én az ezüstkulacsot kapartam elő a farzsebemből, és whiskyvel kínáltam meg Larryt. Az atya oldalra billentette a fejét, és a szája sarkába döntött egy kortyot. Mielőtt visszaadta a kulacsot, átpasszolta másik haveromnak, a zsidó orvosnak, aki sikeresen utánozta az atya technikáját. Nálam is kitűnően bevált.

A következő gránát a drótakadály és a tenger között csapódott be, és minden repesze egy-egy emberi testet talált el. Az ír tisztelendő meg a zsidó orvos ugrottak talpra elsőként az egész partszakaszon. Lefényképeztem őket. A következő lövedék már közelebb robbant. Nem mertem a szememet felemelni a Contaxom keresőjéről, és lázasan készítettem egyik képet a másik után. Fél perccel később hiába nyomkodtam a gombot – elfogyott a film. A zsákomba nyúltam új tekercsért, de remegő, izzadságtól nedves kezemben tönkrement, mielőtt a gépbe illeszthettem volna.

Egy lélegzetvételnyi pihenőt tartottam... aztán begolyóztam.

Az üres kamera vadul reszketett a kezemben. Valami újfajta, eddig ismeretlen félelem töltött el, amelytől eltorzult az arcom, és tetőtől talpig rázkódott minden porcikám. Lekapcsoltam derékszíjamról az ásót, és megpróbáltam gödröt ásni magamnak. Az ásó a homok alatt sziklába ütközött, mire elhajítottam. A katonák mozdulatlanul feküdtek körülöttem. Csak a holtakat görgették ide-oda a hullámok a víz szélén. Egyetlen rohamcsónak dacolt a pergőtűzzel, vöröskeresztes sisakot viselő szanitácek özönlöttek ki belőle. Nem gondolkoztam, nem döntöttem tudatosan. Egyszerűen csak talpra ugrottam, és a csónak felé iramodtam. Két holttest között a tengerbe vetettem magam, nyakamig ért a víz. A dagály a testemnek feszült, a hullámok arcomba csapdostak a sisak alatt. Kameráimat magasan a fejem fölé emeltem, és hirtelen ráeszméltem, hogy megfutamodtam. Megkíséreltem visszafordulni, de egyszerűen képtelen voltam szembenézni a parttal. – Csak a kezemet törlöm szárazra azon a csónakon – hajtogattam magamban.

Sikerült elvergődnöm a csónakig. Épp akkor ugrott ki belőle az utolsó szanitéc. Felmásztam a kötélhágcsón. Amint a fedélzetre léptem, hatalmas rázkódást éreztem, és egyszerre csak toll lepett el mindent. – Mi a franc ez? – gondoltam. – Csirkéket öldös itt valaki? – Aztán észrevettem, hogy a naszád felépítményét lőtték szét, és a toll a vele együtt eltalált katonák dzsekijének bélésanyaga volt. A kapitány hangosan zokogott. Az adjutánsát közvetlenül mellett szaggatta ízekre a gránát.

A hajónk megdőlt, és lassan távolodni kezdett a parttól, hogy megkíséreljen visszajutni az anyahajóhoz, mielőtt elsüllyedne. Lementem a gépházba, szárazra dörgöltem a kezem, és betöltöttem a filmet mind a két gépembe. Aztán visszakapaszkodtam a fedélzetre, még épp idejében, hogy egy utolsó felvételt készíthessek a füstbe merülő partról. Végül csináltam néhány képet az egészségügyiekről, amint vérátömlesztést végeztek a szétlőtt fedélzeten. Ekkor egy partra szálló naszád siklott mellénk, és kimentett mindnyájunkat a süllyedő hajóról. Pokolian nehéz feladat volt a súlyos sebesültek átemelése a viharosan hullámzó tengeren. A naszád a USS Chase-hez szállított minket, ugyanahhoz a hajóhoz, amelyet alig hat órája hagytam el. Éppen akkor eresztették le róla a 16. gyalogezred utolsó hullámát, de a fedélzetek máris zsúfolásig teli voltak a visszahozott sebesültekkel és halottakkal.

Ez volt az utolsó lehetőségem, hogy visszamerészkedjek a partra. Nem éltem vele. A kantin pincérei, akik hajnali háromkor hófehér zubbonyban, kezükön fehér kesztyűvel szolgálták fel a kávénkat, csurom véresen holttesteket varrtak fehér vászonzsákokba. A tengerészek hordágyaket emeltek át a fedélzetre a mellettük süllyedező hajókról. Fotózni kezdtem. Aztán minden elhomályosult...

Egy priccsen ébredtem fel. Pucér testemet durva pokróc takarta. A nyakamon egy papírdarab lógott: "Harctéri sokk. Nincs dögcédulája." A fényképezőgépeim táskája az asztalon hevert, és lassan eszembe jutott, ki vagyok.

A másik priccsről egy másik pucér fiatalember meredt a plafonra. A nyakán lógó papíron csak ennyi állt: "Harctéri sokk."

– Gyáva féreg vagyok – szólalt meg. Egyetlen túlélője volt a tíz kétéltű harckocsi legénységének, amelyek a gyalogság első hulláma előtt indultak el a part felé. Mind a tíz tank elsüllyedt a viharos tengeren. – Ott kellett volna maradnom a parton – motyogta a fiú. Nekem kellett volna a parton maradnom, bizonygattam neki.

Zümmögtek a gépek, hajónk hazafelé tartott, Angliába. A harckocsizó fiú meg én egész éjszaka vertük a mellünket, mindketten magunkat vallottuk gyáva féregnek, mindketten a másikunkról állította, hogy bűntelen.

Fordította: Sárközy Elga
A SZÖVEG FORRÁSA: Park Könyvkiadó, 2009