Piérre Boulle: Híd a Kwai folyón (részlet)

"Talán a japán ezredes, Saito gondolkozámódja lényegében hasonló volt foglya, Nicholson ezredeséhez?"


Az az áthidalhatatlan szakadék, amely egyesek szerint a nyugati és keleti lélek közt tátong, talán csak káprázat szüleménye. Talán csak egy minden komoly alapot nélkülöző közhely megszokott kifejezése: egy napon felbukkant álnokul, egy csípős megjegyzésben, de létét semmiféle alapigazság nem bizonyítja. Ebben a háborúban a "látszat megóvása" talán ugyanolyan parancsoló szükségszerűség, ugyanolyan létkérdés volt briteknek, mint a japánoknak? Talán ugyanolyan kérlelhetetlenül és ellenállhatatlanul szabályozta – noha nem tudatosan – az előbbiek minden mozdulatát, mint ahogy megszabta az utóbbiak és nyilván valamennyi nép viselkedését? Talán a két ellenség látszólag ellentétes cselekedetei ugyanannak a testetlen valóságnak eltérő, de jelentéktelen megnyilvánulásai voltak csak? Talán a japán ezredes, Saito gondolkozámódja lényegében hasonló volt foglya, Nicholson ezredeséhez?
Ezeket a kérdéseket nemegyszer feltette magának Clipton orvos őrnagy, aki maga is hadifogoly volt, akárcsak az ötszáz szerencsétlen, akiket a Kwai folyó melletti táborba vezényeltek a japánok, s akárcsak az a hatvanezer angol, ausztráliai, holland és amerikai, akiket számtalan csoportra osztva a világ legkevésbé civilizált zugában, Burma és Thaiföld dzsungeljeiben gyűjtöttek össze, hogy vasutat építsenek a Bengál-öböl, Bangkok és Singapore között. Clipton néha igennel válaszolt önmagának, bár elismerte, hogy ez az álláspont magán viseli a paradoxon minden ismérvét, s szükségessé teszi, hogy az ember alaposan felülemelkedjék a látszólagos jelenségeken. Aki elsajátította, annak például semmiféle jelentőséget nem szabad tulajdonítania sem az ökölcsapásnak, sem a puskatusnak, sem a többi, még veszélyesebb erőszakoskodásnak, amellyel a japán lélek kifejezte magát, sem annak a szilárd méltóságnak, amelyet Nicholson ezredes kedvenc fegyvereként használt a brit fölény bizonyítására. De Clipton csak azokban a percekben ragadtatta magát ilyen bírálatra, amikor parancsnoka viselkedésétől annyira dühbe gurult, hogy elméjének csak a végokok elvont és szenvedélyes kutatásában sikerült némi megnyugvást találnia.
Ilyenkor változatlanul mindig arra a következtetésre jutott, hogy azoknak a jellemvonásoknak az összességét, amelyek Nicholson ezredes személyiségét alkották (ebben a tiszteletre méltó gyűjteményben ott szorongott egymás mellett a kötelességtudás, ragaszkodás az ősi erényekhez, a tekintélytisztelet, a fegyelem bálványozása és a jól végzett munka öröme), csak egyetlen szóval lehet elég tömören kifejezni: a sznobsággal. A lázas kutatásnak ezekben az időszakaiban sznobnak tartotta az ezredest, a katonai sznob tökéletes megtestesítőjének, akit a kőkorszak óta tartó, hosszas fejlődés lassan munkált és érlelt, a hagyomány pedig biztosította fajtájának fennmaradását.
Clipton egyébként természeténél fogva tárgyilagos volt, s rendelkezett azzal a ritka adottsággal, hogy egy problémát különböző szempontokból tudott megvizsgálni. Miután végkövetkeztetése egy kicsit lecsillapította az elméjében dúló vihart, amely az ezredes magatartása miatt tört ki, egyszerre hajlamos lett az elnézésre, s kis híján elérzékenyülten ismerte fel parancsnoka kiváló erényeit. Bevallotta magának, hogyha ilyen sznob, akkor logikáját egy cseppet megsarkantyúzva, nyilvánvalóan kénytelen lesz ugyanebbe a kategóriába sorolni a legcsodálatosabb érzelmeket is, s a végén még az anyai szeretetben is a sznobság legkétségtelenebb megnyilávnulásait fedezi majd fel.
A tisztelet, amelyet Nicholson ezredes a fegyelem iránt tanúsított, a múltban Ázsia és Afrika különböző vidékein vált hírhedtté. Újra megerősítést nyert a Malájföld lerohanását követő, 1942-es singapore-i katasztrófa alkalmából.
Miután a főparancsnokság elrendelte a fegyverletételt, s ezredének néhány fiatal tisztje elhatározta, hogy kijut a tengerpartra, szerez egy csónakot, és elvitorlázik Holland-Indiába, Nicholson ezredes, bár tisztelettel adózott buzgalmuknak és bátorságuknak, minden még rendelkezésre álló eszközt latba vetett tervük ellen.
Először megpróbálta meggyőzni őket. Elmagyarázta, hogy szándékuk határozottan ellentétben áll a kapott utasításokkal. A főparancsnok aláírta az egész Malájföldre érvényes megadási okmányt, s ez alól nem vonhatja ki magát őfelsége egyetlen alattvalója sem, ha nem akar az engedelmesség megtagadásának bűnébe esni. Ami őt illeti, ő csak egyetlen lehetséges magatartást lát: várni a színhelyen, amíg oda nem érkezik egy japán törzstiszt, aki előtt leteheti a fegyvert a tisztjeivel együtt, és azzal a néhány száz katonával, aki túlélte az utolsó hetek mészárlásait.
– Milyen példát mutatnak a legénységnek azok a parancsnokok – mondta –, akik kivonják magukat kötelességük teljesítése alól?

Fordította: Rubin Péter
A SZÖVEG FORRÁSA: Aranytoll kötetek, 2008


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések