Stefan Zweig: Sakknovella (részlet)

Van néhány, kivételesen ihletett pillanatokban született szöveg, amely az első betűtől az utolsóig a remekmű benyomását kelti.  Ez a novella ilyen. 

Senkivel sem lehet megértetni, milyen gyorsan emészti, pusztítja az embert ez az űr, ez a szörnyű semmi, ez a szörnyű nirvána, ez az asztal, ez az ágy, ez a mosdó, ez a tapéta, ez az örök hallgatás, mindig ugyanaz az őr, aki behozza az ételt, és rá sem néz az emberre, s mindig ugyanazok a gondolatok köröznek az űrben, míg meg nem tébolyodik az ember. Apró, nyugtalanító jelek figyelmeztettek arra, hogy agyam rendszertelenül működik. Eleinte tiszta volt a fejem a kihallgatások alatt. Nyugodtan, megfontoltan válaszoltam, kitűnően működött még a kettős gondolkodás; mit mondjak, mit ne  mondjak. Most már a legegyszerűbb mondatokat is csak dadogva tudtam kinyögni, mert miközben beszéltem, tekintetem megbabonázottan tapadt a papíron szaladó tollszárra. Mintha az egyes szavak után akarnék futni. Éreztem, hogy gyengülök, hogy egyre közeledik a pillanat, amikor – hogy menekedjek – mindent elmondok, mindent, amit tudok, s még többet is talán. Amikor tizenkét ember titkát árulom el, hogy megszabaduljak a fojtogató űrből, holott legföljebb egy percnyi pihenést nyerhetek. Este volt, mikor egy ízben idáig jutottam már. Az őr ebben a szörnyű, fojtogató percben hozta be éppen az ételt. Kétségbeesetten utánakiáltottam: – Vezessenek elő, megmondom, hol van a papír, hol van a pénz. Mindent elmondok! – Szerencsére nem hallotta meg, vagy talán nem akarta meghallani. Ebben a szörnyű végszükségben valami váratlan esemény jött közbe, s megmenekültem, legalábbis egy időre. Július vége felé jártunk, borús, komor, esős nap volt. Azért emlékszem olyan pontosan minden részletre, mert az esőcseppek nekiverődtek az ablaküvegnek a folyosón, mikor kihallgatásra mentem. Az előszobában kellett várnom. Minden kihallgatás előtt várni kellett. Ez a várakozás módszerük szerves részét képezte. Először hirtelen felrángatták az embert éjjel a cellájából, s mikor izgalma elcsitult, s lassanként felkészült a kihallgatásra, agya és akarata ellenállásra feszült, akkor váratták, állatták céltalanul, értelmetlenül egy álló óráig vagy akár órákon át, míg el nem fáradt a test, s fel nem őrlődött a lélek. Ezen a csütörtöki napon, július huszonhetedikén, különösen soká kellett várnom. Bizonyos oknál fogva pontosan emlékszem a dátumra, az előszobában ugyanis – ahol természetesen állva kellett várnom, míg úgy éreztem, combcsontom a törzsembe fúródik –, ebben az előszobában egy naptár lógott. El nem tudom mondani, írott és nyomtatott szóra éhezve, milyen végtelen mohósággal faltam ezt a számot, ezt a néhány betűt: július huszonhét. Néztem és néztem a naptárt, le nem tudtam venni róla a szemem. S utána vártam, s újból vártam. Az ajtót néztem mereven, mikor nyílik meg végre, s közben azon töprengtem, mit kérdeznek tőlem ezúttal az inkvizítorok. S tudtam, egészen mást kérdeznek majd, mint amire számítok. De a várás és a várakozás kínját ugyanakkor jótéteménynek éreztem. Szórakozás, mert ez a szoba nem az én szobám volt. Nagyobb volt, kétablakos, nem állt benne ágy és mosdótál, s hiányzott az a repedés az ablakdeszkán, melyet oly sokszor láttam már. Más színű volt az ajtó, más szék állt a fal mellett, és a bal sarokban üvegszekrény aktákkal, egy ruhafogason három vagy négy katonaköpeny lógott, hóhéraim köpenye. Valami újat, valami mást nézhettem. Éhes szemeim ezért kapaszkodtak bele minden apró részletbe. Szemügyre vettem egyenként minden ráncot. Láttam például, hogy a nedves gallérról esőcsepp csüng le, s bár igen nevetségesen hangzik, hallatlan izgalommal lestem, vajon az esőcsepp a ránc medrében folyik-e le, vagy továbbra is dacol a nehézkedési törvénnyel. Percekig bámultam mozdulatlanul az esőcseppet, mintha az életem függne tőle, s mikor lepergett, a gombokat kezdtem számolni a kabátokon. Nyolc volt az egyik köpenyen, nyolc a másikon, tíz a harmadikon. Aztán újból a hajtókákat hasonlítottam össze. Leírhatatlan mohósággal tapogatta, simogatta, nézegette tekintetem ezeket a nevetséges, lényegtelen apróságokat. S hirtelen megakadt a szemem valamin. Észrevettem, hogy az egyik köpeny oldalzsebe kidagad. Közelebb léptem, s úgy láttam, hogy a duzzadás négyzetes formájából helyesen következtetek arra  tárgyra, melyet a zseb magában rejt. Könyv van a zsebben. Térdem megremegett. KÖNYV! Négy hónapja nem volt könyv a kezemben. Részegítőn, kábítóan hatott rám a gondolat; egy könyv, amelyben szavak láncolódnak, sorok, oldalak, lapok követik egymást. Könyv, melyből más, új, elterelő gondolatokat meríthet az ember. Megbűvölten bámultam a hajlásra, melyet a kis könyv dagasztott a zsebben. Szinte perzselte szemem a szövetet, s csaknem lyukat égetett a köpenyen. Végül is nem tudtam már türtőztetni magam. Közelebb sodródtam a könyvhöz. Csupán arra a gondolatra, hogy megérinthetem a posztón keresztül, remegés futott végig egész testemen. Ellenállhatatlanul vonzott a köpeny. Szinte észre se vettem, és egyre közelebb kerültem hozzá. Az őrnek szerencsére nem tűnt fel különös viselkedésem. Talán természetesnek találta, hogy az ember kétórás egy helyben való állás után a falnak akar támaszkodni egy kicsit. Végül már a köpeny közelébe kerültem. Szándékosan összekulcsoltam a kezem, hogy feltűnés nélkül megérinthessem a kabátot. Megtapogattam az anyagot, és valóban valami szögletes tárgyra tapintottam rá, hajlékony volt és finoman zizgett – könyv volt! Könyv! Hirtelen átvillant agyamon a gondolat: "Lopd el a könyvet! Hátha sikerül, elrejted majd celládban, s akkor majd olvasol, olvasol, olvasol. Újból könyvhöz jutottál!" Alig ébredt fel bennem ez a gondolat, s máris, mint valami méreg áradt szét testemben. Zúgott a fülem, vert a szívem, kezem hideg lett, mint a jég, s megtagadta az engedelmességet. De mikor felocsúdtam első kábulatomból, halkan, ravaszul közelebb lopóztam a köpenyhez, hátamon összekulcsolt kézzel, följebb és följebb nyomtam a könyvet a zsebben, s közben szemmel tartottam az őrt, s aztán... s aztán egy kis nyomás, könnyed, óvatos mozdulat, s hirtelen kezemben fogtam a meglehetősen kis terjedelmű könyvecskét. Most rémültem csak meg saját cselekedetemtől. Azonban már nem változtathattam rajta. De hová tegyem? A kötetet a hátam mögött a nadrágomba csúsztattam, ott, ahol az öv megtartja, és onnan lassan előrenyomtam a csípőm felé, hogy járás közben katonásan, a nadrágvarrásra simuló kézzel tarthassam. S most jött az első próba. Egy lépést tettem a fogastól elfelé, még egy lépést, aztán egy harmadikat. Sikerült. Karomat az övemhez szorítottam, s tartani tudtam járás közben a könyvet.

   Aztán következett a kihallgatás. Nagyobb szellemi megerőltetésembe került, mint valaha. Mert miközben feleltem, figyelmem nem a vallomásomra összpontosítottam, hanem arra, hogy feltűnés nélkül fogjam a könyvet. Hála Istennek, ezúttal rövid ideig tartott a kihallgatás, s a könyvet épségben mentettem át a szobámba. Nem akarom a részletekkel untatni, mert megesett, hogy a folyosó kellős közepén csúszni kezdett a könyv lefelé a nadrágomban, s köhögési rohamot kellett színlelnem, hogy lehajolhassak, s újból fölnyomjam az övembe. Micsoda perc volt viszont, mikor újból beléptem a poklomba, s végre magamra maradtam, de nem voltam egyedül.

   Bizonyára azt hiszi most, hogy mohón nekiestem a könyvnek, s egy szuszra kiolvastam. Korántsem. Először élvezni akartam a tényt, hogy könyv van nálam. Kéjes örömet okozott, hogy késleltetem a nagy pillanatot, s eközben idegzetemet pezsegtető álmokat szőhetek arról, milyen könyvnek örülnék a legjobban. Sűrűn legyenek a sorok, minden sorban sok-sok betű, sok-sok vékony lapja legyen a könyvnek, hogy minél tovább olvashassam. Azt kívántam, hogy olyan munka legyen, mely szellemileg megerőltet, nem pedig holmi könnyű olvasmány. Inkább olyasvalami, amit kívülről tanulhat meg az ember, valami költemény, talán – még álomnak is merész volt – Goethe vagy Homérosz. Végül nem is tudtam tovább türtőztetni mohó kíváncsiságomat, végigdőltem az ágyamon, hogy az őr meg ne lephessen, ha kinyitja az ajtót, s remegő kézzel előhúztam övem mögül a kötetet.

   Az első pillantás csalódást okozott, sőt keserű haragot váltott ki belőlem. Zsákmányom, melyet ilyen hallatlan kockázatos úton szereztem meg, melytől olyan végtelen sokat vártam, nem volt egyéb, mint egy sakk-könyv; százötven mesterjátszma gyűjteménye. Ha nem lettem volna bezárva, lelakatolva, dühöm első fellobbanásában nyilván kidobom az ablakon.

Fordította: Fónagy Iván

A SZÖVEG FORRÁSA: Európa Könyvkiadó, 1976