Robert Merle: Mesterségem a halál (részlet)

Annyira csalódsz az emberiségben, hogy fizikai rosszullétet okoz. Ebből a szempontból csak a Bűn és bűnhődéshez hasonlítható.

Egy augusztusi estén Franz bácsi toppant be. Épp vacsoráztunk. Arca kipirult volt és vidám, a küszöbről diadalmasan bekiáltotta:

– Megüzentük a háborút!

Mama halálsápadtan felállt, és Franz bácsi azt mondta:

– Mit vágsz ilyen képet? Három hónap alatt mindennek vége.

Elégedetten összedörzsölte a kezét, és kijelentette:

– A feleségem dühös.

Mama felkelt, és egy üveg cseresznyepálinkát vett ki a pohárszékből. Franz bácsi leült, nekitámasztotta hátát a szék támlájának, kényelmesen kinyújtotta csizmás lábát, kigombolta zubbonyát, rám nézett és kacsintott:

– Na, Junge? (Fiatalember.) – kérdezte derűsen. – Mit gondolsz?

Ránéztem, és azt mondtam:

– Én önként jelentkezem.

Mama felkiáltott:

– Rudolf!

Ott állt a pohárszék előtt, sápadtan és egyenesen, kezében az üveg pálinkával. Franz bácsi végigmustrált, és arca egyszerre elkomolyodott.

– Jól van, Rudolf. Rögtön a kötelességre gondoltál.

Mamához fordult, és ingerkedve mondta:

– No, tedd le azt az üveget. Még eltöröd.

Mama engedelmeskedett. Franz bácsi ránézett, és jóakaratúan közölte:

– Nyugodj meg. Úgysem töltötte még be a kort.

Hozzátette: – Még jó néhány éve hiányzik. És mire a kort eléri, mindennek vége. Szó nélkül felálltam, a szobámba futottam, bezárkóztam, és sírni kezdtem.

Néhány nappal később sikerült beállnom a tanítás utáni időre önkéntes kisegítő sebesültszállítónak a Vöröskereszthez. Itt azt a feladatot kaptam, hogy a sebesültszállító vonatok kirakodásánál segédkezzem.

Rohamaim megszűntek, mohón faltam az újságok háborús híreit, kivágtam a folyóiratokból azokat a képeket, amelyek a harcmezők ellenséges hullahegyeit ábrázolták, és a képeket rajzszeggel a szobám falára erősítettem.

Mama jóvoltából égett már a lámpa a WC-ben, és én minden reggel, mielőtt misére indultam, újra átfutottam az előző este olvasott újságot. Teli volt azokkal a kegyetlenkedésekkel, amiket a visszavonulásukat fedező franciák követtek el. Reszkettem a felháborodástól, felszegtem a fejem: az ördög az arcomba nézett. Már nem féltem tőle. Visszanéztem rá. Haja barna volt, szeme fekete, arckifejezése bűnös. Minden tekintetben a franciákhoz hasonlított. Nadrágom zsebéből ceruzát vettem elő, áthúztam a metszet alján levő „Der Teufel” („az ördög”) feliratot, és fölibe írtam: „Der Franzose” („a francia”).

Tíz perccel hamarabb érkeztem a templomba, elfoglaltam Apa helyét, az imazsámolyra tettem a misszálét, leültem, keresztbe fontam a karom. Egyszerre ezer és ezer ördög bukkant fel előttem. Mind legyőzve, fegyverétől megfosztva vonult, két szavra közt francia katonasapkát viselt, kezét a feje fölé emelve. Megparancsoltam, hogy vegyék le ruháikat. Előbb körbevezették, majd elém terelték őket... Én rohamsisakosan, csizmásan ültem a fénylő géppuska mellett, cigarettáztam. Amikor a franciák közelembe értek, keresztet vetettem és tüzelni kezdtem. Fröcskölt a vérük, üvöltve buktak fel, puha hasukon felém csúsztak, úgy könyörögtek kegyelemért. Én egy-egy rúgással összeroncsoltam az arcukat, és tovább lőttem. A hullák nyomában más alakok tűntek fel. Ismét mások és mások, ezrek és ezrek, géppuskám szünet nélkül kaszálta őket, elestükben üvöltöttek, patakokban folyt a vérük, előttem testek halmozódtak fel, és én még mindig lőttem. Aztán hirtelen mindennek vége szakadt, egy sem maradt meg közülük. Felkeltem, és pattogó parancsot adtam embereimnek, hogy tisztítsák meg a terepet. Majd amúgy kesztyűsen, lakkcsizmásan, makulátlan egyenruhában a tiszti kantinba mentem, hogy felhajtsak egy konyakot. Egyedül voltam, keménynek és igazságosnak éreztem magam, jobb csuklómon vékony aranyláncot viseltem.

Az állomáson ekkor már jól ismerték sebesültszállító tevékenységemet és karszalagomat.

1915 tavaszán nem bírtam tovább. Amikor az egyik katonavonat mozgásba lendült, felugrottam a lépcsőjére. Néhány kéz nyúlt utánam, kapott el, rántott fel, s csak amikor már fent voltam, jutott a katonák eszébe megkérdezni, mit akarok. Megmondtam, hogy velük szeretnék menni a frontra, harcolni. Kérdezték, hány éves vagyok, és én azt mondtam: „Tizenöt”. Ekkor hangosan kacagni kezdtek, és nagyokat sóztak a hátamra. Végül az egyik, akit mindnyájan „Öreg”-nek hívtak, megjegyezte, hogy mihelyt megérkezem, úgyis lefülelnek és hazaküldenek, de addig sem fog ártani, ha megismerkedem a katonaélettel, legalább megtudom, mi az. Erre helyet szorítottak, és egyikük megkínált kenyérrel. A kenyér rossz volt és fekete, és az „Öreg” nevetve azt mondta: „Besser K.-Brot, als kein Brot.” („Még mindig jobb a K.-kenyér, mint a semmilyen kenyér.”) Én élvezettel majszoltam, majd a katonák énekelni kezdtek, és hangos, férfias énekük átjárta szívemet.

Eljött az éjszaka, a katonák lecsatolták derékszíjukat, kigombolták inggallérjukat, és elnyújtóztak. Én a vagon félhomályában szomjasan ittam be a bőr és a kipárolgó testek izzadságszagát.

Másodszor 1916 márciusában kíséreltem meg a szökést. Kísérletem éppolyan dicstelenül végződött, mint első alkalommal. Alighogy a frontra érkeztem, elkaptak, kifaggattak és hazaküldtek. Ezután megtiltották, hogy lában az állomásra betegyem, és a kórház nem küldött többé sebesültszállító vonatokhoz. Teremszolgálatosnak osztottak be.

Fordította: Gera György

A SZÖVEG FORRÁSA: Európa Könyvkiadó, 2006