ÚJ MEGJELENÉS - Földvári István: Ezer év magány

Egy Brad Pitt megfáradt, húgyszagú kabáttal borított testét hordággyal emelték át a padról a Begyűjtők. Az igazi, az eredeti Brad Pitt valójában ekkor már több mint kétszáz éve halott volt, ami számára még az előbbinél is rosszabb hír.

–  Ez sem bírja már sokáig – mondta az egyik Begyűjtő, az idősebb. – Ezen a héten három ilyet vittem be, és még csak kedd van. Te! Volt egy Madonna is, az még egész jól nézett ki! Tudod, mint a Frozen videoklipjében.

A fiatalabbik üres tekintettel nézett rá.

–  Azt sem tudod, kikről hadoválok, mi? – kérdezte az idősebbik.

– Kétszáz éves tagokról.

– Ja, igazi „régiségek” – hagyta rá a másik, mialatt felhúzta a Brad Pitt ingét, megtapogatta combjait, de mindenek előtt lehúzta az állát, hogy belelásson a szájába. Nem elsősegélyt akart nyújtani, a klón állapotát vizsgálta. – Tökéletesek a fogai. Ismerek egy gyűjtőt, aki nagy pénzt adna érte.

– Ellenőrizzük a szkennerrel... – lelkesedett a fiatalabb Begyűjtő. – 8-as fokozat. Hű, ez tényleg ósdi! Színész volt vagy rocksztár?

– Aham... színész. Az előző társammal találtam egyszer egy 9-es fokozatút. Leonardo di Caprio. Amikor betiltották a húsvéti nyulak forgalmazását az Államokban az állatkínzási törvény miatt, gazdag kiscsajoknak ilyeneket vettek ajándékba. Az elsők közül való mindkettő, az is, meg ez is, szóval valószínűleg úgy kellett hozzájuk az eredetitől hajszálat, egyebet lopni. Akkoriban külön üzletág volt személyes tárgyat, miegymást szerezni, a Felhajtók például beálltak takarítani Beverly Hills-i villákba. Rövid időn belül nehezebb volt a takarítóknak állást találniuk, mint a nukleáris mérnököknek. Újságírónak is álcázták magukat, meg úgy dolgoztak, mint a zsebtolvajok, valahol közelébe férkőztek a kiszemelt alanynak, és közben megszerezték, amit akartak. A sztárok akkor még nem árulták a saját DNS-üket... Ma is ezrével rendelik őket az elpusztultak vagy elhasználtak pótlására, di Capriót meg Pittet is...

– Az igen!... Van tízes? – jött izgalomba a fiatalabbik Begyűjtő.

– Mondják... – játszotta a flegmát a másik. Mintha egy tízes begyűjtése nem lenne a szakma csúcsa, olyan lazán. Hetestől feljebb a kilencesig csak kapitális mázlira van szükség. A tízes az más. Egy sebész sem hoz mindennap vissza valakit a halálból valamilyen bravúros beavatkozással, amit aztán róla neveznek el, és a Holdra sem lehet többé elsőként eljutnia senkinek. A Marsra sem. – A tízesektől csak a Begyűjtők és a gyűjtők jönnek izgalomba, fiacskám. A vásárlók jobban szeretik az egyeseket és a ketteseket. Akinek nincs pénze a flancolásra, esetleg vesz egy hármast. De csak az egyes az, amit minden körülmények között el lehet adni, ezért nem lesz vége soha ennek az őrületnek.

– Mert az embereket azokkal töltik szívesen az idejüket, akiknek a filmje a héten lett sikeres vagy akik tegnap nyertek szépségversenyt. Oké, világos – mondta a fiatalabbik Begyűjtő.

– Hová visznek? – kérdezte a Brad Pitt, aki eddig némán tűrte a begyűjtést.

– Tudod te azt jól... – válaszolta az idősebbik Begyűjtő. Igyekezett minél kevesebb érzelmet vinni a hangjába. Jól tudta, felzaklatja őket, ha sajnálatot vagy fenyegetést éreznek ki a Begyűjtők hangjából. Nem volt kedve a bilincseléshez.

Beérve a Központba áttöltötte a szkennelés eredményét, az elektronikus kartont az Adatbázis kiegészítette a hiányzó adatokkal. A teremben vagy félszáz másik Begyűjtő küzdött elmélyülten a frissen behozott delikvensek személyi fájljaival. A Központ nagyterme olyan volt, mint egy amerikai napilap szerkesztőségi terme a huszadik században, egymáshoz közel szórt boxok elkerített kis asztalokkal. Körben a polcokon viszont lemeztárolók magasodtak, rajtuk milliónyi lapos korong, mindegyiken több tucat klón adatai.

Az idősebb Begyűjtő kutató munkája eredménnyel járt. Lekérte a 3.456.003-as lemezt, a raktáros robot hirtelen, szaggatott ritmusú manőverekkel húzta ki a többi közül és csatlakoztatta a szervergépbe, mint egy szenvtelen könyvtáros. A következő pillanatban már egy másik lemezért gurult.

Az idősebb Begyűjtő átfutotta a fájlt. Hat évvel ezelőtt kezdődött a klón eladás utáni élete. Eleinte magánhasználatban tartották, majd miután kidobták, megkezdte a hasonló teremtmények szokásos süllyedését a társadalomban. Mivel csak ahhoz értett, hogy a testét miképp kell használnia és egyéb tudással nem rendelkezett, olyan zártkörű bárokban lépett fel, ahová a hét páratlan napjain nők, páros napjain férfiak juthattak be, hogy kedvüket töltsék a hírességek ábrázatát viselő klónokon. Ezután az utca következett, és jó esetben a Begyűjtés, ami az egyetlen esélyük volt, s amelynek megaláztatását mégis a legtöbben megpróbálták elkerülni.

A Brad Pitt lajstromszáma alapján nem lehetett meghatározni, hol készítették, ezért laborvizsgálatra küldték egy hajszálát. Harminc perc múlva már tudták, hogy San Franciscóban gyártották, két évvel korábban, mint amilyen évszám a kartonjában szerepelt. „Hol lehetett a gyártás és a vásárlás ideje között?” – az idősebbik Begyűjtő ezen morfondírozott.

A klónt a „papírmunka” idejére társa felügyeletére bízta. Most nézte őket, ahogy ülnek egymás mellett az íróasztala melletti műanyag székeken. A klón előre hajolva és összegörnyedve, megüvegesedett tekintettel meredt maga elé, mellette a fiatalabb Begyűjtő terpeszkedett hátradőlve, szétvetett lábakkal. Egy lapolvasón babrált, amit a térdére fektetett. Mellette egy újabb műanyag széken egy pohár porból felengedett kávé bűzlött.

A Brad Pitt elsírta magát csendesen, visszafojtva, fuldokló hangokat kipréselve magából.

– Jaj, Istenem! Nehogy belekezdj itt az élettörténetedbe! – ripakodott rá a fiatalabbik Begyűjtő. Fogta a kávéját, a lapolvasót és arrébb telepedett.

– Édes fiam, ez nem ilyen egyszerű! – dörrent rá az idősebb Begyűjtő. Maga sem tudta, mi szállta meg váratlanul, de ingerült lett. A robotot nézte, amelyik pokoli ügyességgel csúsztatta be az adatlemezeket a számítógépekbe. Nem látta a tároló polc végét. – Mégis csak egy emberről van szó...

– Nem tudnék ilyet venni – mondta a fiatalabbik, fel sem nézve az olvasóról.

– Akkor sem ő tehet róla – mondta rutinszerűen az idősebbik. – Azok a degenerált huszonegyedik századiak. Akkor jött divatba... Ne sírjon! Most már jó helyen van – próbálta nyugtatni a Brad Pittet, de még mindig nem nézett rá, kerülte a tekintetét.

A Központok adományokból származó pénzből működtek, szerte az Államokban. Csak ők foglalkoztak a Brad Pitthez hasonlókkal. A klónok számát egy ideje már megbecsülni sem tudták, mivel előállításukhoz hosszú évek óta csak valami zuglaborra meg egy pénzéhes orvoscsapatra volt szükség, és mindkettőből akadt bőségesen. Ha a szerencsétlen másolatokat megunták – mivel semmilyen törvény nem védte őket –, egyszerűen magukra hagyták.

Nem volt ebben semmi extra kegyetlenség. Ugyanúgy nem foglalkozott a bajaikkal senki, mint ahogy egyetlen „hétköznapi módszerrel” született átlagembert sem védett meg soha semmi a világ aljasságától. Nem számítottak másodrendűnek azokhoz képest, akik húszas-harmincas éveikre történetesen nem voltak kellőképpen iskolázottak, és nem fizették a társadalombiztosítási járulékukat – hiszen az illegálisan készített klónok hivatalosan nem is léteztek, nem taníttatták őket, nem rendelkeztek papírokkal. Nem számítottak kevesebbnek azoknál, akiknek nem volt semmijük azon kívül, amit magukon hordtak. Több milliárd ilyen ember élt a Földön, és velük sem foglalkozott sem az Államok, sem más ember alkotta rendszer.

A Központok munkatársai rendszerint tévéshow-kban beszéltek a kihajított klónokról, és mivel a gazdátlan kutyák, a megint kihalófélben lévő bálnák vagy a hajléktalanok által kiváltott sajnálatot pénzre lehet váltani, a klónok is időről időre feltöltöttek egy-egy bankszámlát. Ha a számla kimerült, újból fogtak egy csinosabbat közülük, olyat, aki valamelyik divatos sztárra hasonlított, és bekopogtattak vele egy tévéstúdióba.

Sokan a másolatok közül megőrültek vagy öngyilkosok lettek, az ő kartonjaik a „TECHNOLÓGIAI HIBÁS” megjegyzéssel kezdődtek. A másolatok meghibásodását olyasmik okozták, mint például hogy látták a saját arcukat a tévében, elektronikus könyvtárak gyakran több évtizeddel vagy akár kétszáz évvel korábbi fájljaiban, és tudták, hogy mégsem önmagukat nézik. Amíg az ép eszük megvolt, ezt nagyon pontosan tudták.

Arcukat ismertté, létezésüket keresetté tette egy film, egy jól sikerült koncertkörút vagy egy szépségverseny, valóságshow. Bármilyen médiamegjelenés. Még olyanok is voltak, akik a politikusokat részesítették előnyben. A rajongók miért elégedtek volna meg az autogramokkal, amikor a géntechnológia révén meg is vásárolhatták kedvencüket? Illetve valakit, akinek a génállománya megegyezik az övével, de hát ez a kis különbség elhanyagolható volt számukra. Az eredeti sztár sem úgy viselkedett volna, mint ahogy azt mondjuk a filmszerep alapján elvárták volna tőle.

Az Államok egy ideig megpróbált gátat vetni az új divatnak, aztán amikor látták, hogy bármilyen stratégiát is választanak és bárhogy is büntetik a klónok gyártóit, a klónok száma megállíthatatlanul nő, legalizálták a piacot és adót vetettek ki a klóngyártási tevékenységre. Ezt követően állami cégek is gyártottak klónokat, de aki meg akarta spórolni az adót, a zuglaborok közül keresett fel egyet.  Még a kezdeteknél büntették a vásárlókat is, ám ahogy a képviselők is egyre több klónt vásároltak PR-célokra, meg még ki tudja, mire, liberálisabb irányelvek mentén kezdték kezelni a problémát. És különben is, ki vonná kétségbe, hogy az Államok minden nagykorú állampolgárának alanyi joga birtokolni egy klónt? Ki vonná kétségbe, hogy a hitelkártyájuk tartalmát felelősségteljesen használják fel? Mára még a klóngyártással foglalkozó magáncégek igazgatótanácsában is ült legalább egy képviselő, természetesen azért, hogy felügyeljék a gyártási folyamatokat...

Brad Pitt, a huszadik század végének filmsztárjára hasonlító klón elcsendesedett.

– Látja, jobb lesz így – mondta az idősebbik Begyűjtő. – Vidd már el fürdetni! – dörrent rá a fiatalabbra. Az kelletlenül lecsukta a lapolvasó képernyőjét és szedelőzködött. – Nekem még be kell fejeznem az adatolást....

Mire azonban a fiatalabb Begyűjtő visszajött az egészségügyi szobából, már nem találta ott a társát, számítógépének is csak a készenléti fénye fénylett.

– Idő! – mondta a fiatalabb Begyűjtő.

Az övére kapcsolt személyi asszisztense kedvenc színésznője hangján közölte vele a kért információt. Az asszisztens hangját a netről töltötte le. Már csak tizenkét perc volt hátra a munkaidő leteltéig, ezért úgy döntött, kikapcsolja a saját gépét is és hazamegy.

– Nem egy kedves ember... – állapította meg a fiatal Begyűjtő, aki első napját töltötte a Központban.

– Mára elég volt ennyi – mondta az idősebbik Begyűjtő pár perccel korábban.  – Hazamegyek. – Majd eszébe jutott, hogy a gépek ezt a bejelentését nem tudják majd értelmezni, ezért helyesbített. – Kijelentkezem.

Az egészségügyi szoba mellett vezetett az útja a parkolóig, hát benyitott. Két Brad Pitt is ácsorgott a zuhanyra várva, teljesen meztelenül, teste előtt összefont karral. Olyan egyformának tetszett a mozdulatuk, hogy a Begyűjtő elképedt. Megismerte azt, amelyiket az előbb behozott. Megint sírt. A másik szó nélkül állt mellette csakúgy, mint Ava Lindner, egy gyönyörű szép színésznő, akinek az előző évtizedben voltak divatban a filmjei. „Kettes lehet, legfeljebb hármas” – határozta meg a női klón kategóriáját automatikusan a Begyűjtő. A nő a melleit takarta keresztbe tett kezeivel és egy kicsit elfordult a többiektől. A fiatalabbik Begyűjtő ügyet sem vetett a klónokra, épp a lapolvasóját próbálta ismét áthangolni arra a tartalomra, amit keresett.

– Ez azt hiszi, hogy a világ egy lapmonitoron keresztül működik... – morogta az idősebb Begyűjtő, és becsapta az ajtót. Még sohasem volt ilyen dühös. Egyik nap végén sem. Talán ez az újonc, aki miatt újra át kellett gondolnia az egész folyamatot, az elejétől kezdve...

Nem hazament, útközben benézett egy bárba, ahogy egy ügyfél várta. A Begyűjtő jókora mellékesre tett szert abból, hogy néhány bejáratott ügyfél számára tippeket adott a megvásárolható klónokról. A begyűjtésen átesett klónok ugyanis már a magul urai voltak, tehát személyesen velük kellett nyélbe ütni az üzletet. Ezt az ügymenetet egyszerűsítette a Begyűjtő, meg a hozzá hasonló Ügynökök. Rendelt egy italt és várt. Mellette a pultnál valaki a Real or Clone?-t olvasta, azt a pletykalapot, amelyik az eredeti sztárok és klónjaik botrányait próbálta meg hol szétválogatni, hol pedig egybemosni, éppen mire mutatkozott nagyobb igény.

– Üdvözlöm, Miss Harper! – mondta, miután letette a bárpultra a poharát. A nőt nem láthatta, az még a háta mögött állt.

– Hogy csinálja ezt? - kérdezte a nő. Ötven körül járhatott, elegáns, drága ruhát viselt és nyugodt magabiztossággal mozgott, mint aki egész életében mást sem csinál, csak járkál-fel s alá egy hatalmas piacon, és tisztában van vele, hogy a pénzéért bármit választhat; a gyümölcsök közül az épet, az ékszerek közül a drágábbat, az emberek közül bárkit.

– Érezni a parfümjét.

– Kis cseles – mondta elismerőleg Miss Harper. – Mi jót hozott ma nekem?

– A múltkori egyes már a múlté?

– Lejárt lemez – mondta unottan a nő. – Tudja, mekkora az étvágyam...

– Nos, egy nyolcast vittünk be ma, igazi gyűjtőknek és ínyenceknek való, nézze – és belső zsebéből a pultra csapott egy katalógust. Rámutatott a Brad Pittre. Illetve egy másik Brad Pitt képére, ám ez most mellékes volt. – De a francba, valami baj lesz vele, nagyon rosszul tűrte a Begyűjtést!

– Csak nem verekedett magukkal?! – reménykedett a nő.

– Rosszabb. Teljes apátiába esett, aztán elsírta magát, utána megint „kikapcsolt”.

A nő hosszan nézte a Begyűjtőt, aki üres poharát görgette ide-oda a két tenyere között.

– És ez miért érinti magát mélyebben, mint máskor?

– Nem tudom, talán az a kis tejfelesszájú...

– Új társa van?

– Vadonatúj. És teljesen érzéketlen. Ez már egy másik generáció.

Miss Harper azt mondta:

– Hiába, az emberekre is ráférne némi kis javítás, nem csak a hologramokra, robotokra meg a klónokra. Túl ósdi programmal működünk.

A Begyűjtő a fejét ingatta.

– Ő is egy klón. Ha így viselkedik, meg is mondom neki.

– Egy klón? És melyik hírességre hasonlít? – jött megint izgalomba a nő. Csak úgy tomboltak benne a hormonok.

A Begyűjtő nevetett.

– Egyikre sem. Különben rájött volna magától is, nemde? Egy középkorú nő rendelte meg magának egy gyermekkori szerelmét. Aztán ráunt.

– Mint ahogy az emberek általában ráunnak a klónokra...

– … és a hologramokra...

– … és a robotokra...

– ...és az emberekre.

– Én már néha magamat is unom – zárta le a sort Miss Harper. – Ilyenek vagyunk, és kész.

– „Olyan nemzetségnek, amely száz év magányra van ítélve, nem adatik meg még egy esély ezen a világon.” – válaszolta a Begyűjtő.

– Hogy mondta? – kérdezte a nő.

– Egy huszadik századi író regényének utolsó mondatát idéztem. Az írót Gabriel García Marqueznek hívták, a regénynek pedig Száz év magány volt a címe. Arról szólt, hogy egy család újabb és újabb nemzedékei megismétlik elődeik hibáit, és arra ítéltettek, hogy egy önmagába visszakanyarodó vérvonalat hozzanak létre.

– És hogy jön ez ide?

– Az emberek leszoktak arról, hogy más emberekkel foglalkozzanak. Úgy érzik, nem éri meg a befektetett energiát. Úgy tekintenek egy  kapcsolatra, mintha egyszerű vásárlás lenne, és csak arra vigyáznak, hogy a mérleg mindenképpen pozitív legyen. Semmi bonyodalom semmi, kockázat, semmi nagyvonalúság. Csak igények. Ha lehetne, eltennék a vásárlási bizonylatot, hogy vissza lehessen cserélni az illetőt. Semmi érzelem. Megteremtettük a hologramokat, hogy mindig ott legyenek a közelünkben, és mindig úgy reagáljanak, ahogy mi szeretnénk. Egy embertől nem várhatjuk el ugyanezt. A hologramok után pedig megépítettük a robotokat, akiket már meg is érinthettünk. Mert hiányzott az érintés.

– De a nagy trükk a klónozás. Értem, mire gondol. Azt hozzuk létre, akit szerethetünk.

– A lehető legjobb közelítéssel.

–  A lehető legjobb közelítéssel. Bölcs gondolatok... Nincs ennek az írónak egy klónja? Vagy magának? – incselkedett a nő.

Mindketten nevettek.

– Azt mondta, az a nő megrendelt egy másolatot a szerelméből, és nem híres ember volt. Hány ilyen névtelen klón lehet?

A Begyűjtő nem tudta a választ. Néha arra gondolt, hogy ő az egyetlen a világon, akit még egészen biztosan nem klónoztak. Az ősi félelem, már a görögök óra...

– Ma este nagyon nem szeretne egyedül maradni, igaz? – válaszolta. Odatolta a nő elő a katalógust. – Nézze át!

Mikor végre hazaért, a Begyűjtő kinyitotta a bejárati ajtót. A nő – nem Miss Harper, aki végül választott magának a katalógusból, hanem egy másik – az ablakban összerázkódott, mintha csak valami mélységes mély révületből ébredt volna. Megfordult és mosolygott.

– Milyen napod volt? – kérdezte a Begyűjtőt.

– Vacak, mint mindig. Valami más munkát kellene már találnom, ez kikészít. Tizennyolc éve csinálom, pedig más két évet sem bír ki a Központban. A legtöbben három hónap után köszönik szépen és lelépnek.

– Éppen ezért van rád szükségük. Mi lenne a szegény kis klónokkal nélküled? – incselkedett a férfival.

A férfi nem értékelte a viccet, ezért a nő rögtön megkérdezte, átugorva a beszélgetés felesleges részét:

– Miért volt ez a nap más, mint a többi?

A Begyűjtő elgondolkodott. Szeretett volna felelni, mert maga is érezte, hogy ez egy fontos válasz lenne. Képtelen volt azonban bármit is kieszelni, csak nézett a nőre és egy kis idő elteltével megvonta a vállát.

Kedv nélkül evett, a másik az asztal túlvégéről egyetlen szó nélkül figyelte. Éjjel kapkodva szeretkezett a nővel. Először nem akart, de az hozzábújt hátulról és simogatni kezdte a vállát, a mellét, a hasát és olyan jó puha volt és meleg, hogy nem bírt neki ellenállni. Pár perc múlva abbahagyta mégis.

– Sírt – szólalt meg.

– Tessék? – kérdezte a nő, a felette fekvő férfi felé fordítva a tekintetét.

– Azért borultam így ki, mert az a fickó elsírta magát.

– De hát ez már máskor is előfordult. Meséltél már sok ilyet.

– Ez most más volt, nem érted?! – kiabálta. – Most először kavart fel. Az a kis tahó, az új Begyűjtő nem értette, miért sír a klón.

A nő megint oldalt fordította a fejét. A férfi érezte, hogy ez sok volt.

– Ne haragudj... Állatok voltak ezek a huszonegyedik századiak. Tárgyakká silányítani embereket...

A nő megsimogatta a férfi arcát, akinek ettől helyre állt a lelki békéje, csak valami gyenge fájdalom fürdette a belső szerveit valahol szívtájékon. Tényleg, szinte észrevehetetlen volt.

– Felejtsd el – mondta. – Holnap elmegyek a boltba és veszek hozzád valamit! – ígérte a Begyűjtő.

– Mit kapok? – élénkült fel ismét a nő.

– Majd meglátod...

– Neked lesz ajándék vagy nekem?

– Megkapom a szoftvert, ami a robotok burkolatának finommechanikáját mozgatja.

– Amivel akár minden este újraprogramozható a robot külseje? – kérdezte a nő, kicsit édeskésen nyafogva. Úgy, mint akinek nagyon is tetszik a javaslat. A férfi lemászott róla és elterült hanyatt az ágyon.

– Pihenés! – mondta a Begyűjtő, és a nő izmai elernyedtek, nem mozdult többet. Programja átállt, a reggeli ébresztőig hibernálta a robotot, csak két kis vörös pont világított a szemében.

A készenléti fényei.