ÚJ MEGJELENÉS - Földvári István: 351 (1. rész)

A rendnek addigra már az illúziója is szertefoszlott. A százados vikszelt bakancsa megcsúszott a lépcsőforduló sunyi tócsáján. A megriasztott emberek valószínűtlen gyorsaságával, kicsavart pózban fogott talajt, de már közben – jobb lába lovaglóizmának fájdalmas összerándulása ellenére is – igyekezett minél méltóságteljesebben kiegyenesedni.

– Miiiaaa sz’aar ez?! – bömbölte.

Letekintve a padlóra meg kellett, hogy állapítsa: egészen pazarul barchobázik.

***

Bevett egy fájdalomcsillapítót, ám annak hatása úgyszólván elmúlt, mikor ebéd után, még felzaklatott gyomorsavakkal, az U-alakú udvarban rátalált önnön szalmabábjára, ami előző este égve repült ki valamelyik körlet ablakából.

- Ki’aszok velük, ki’aszok!

- Szá’s úr, alá kellene írni – toltam elé a naplót. Én vagyok az írnok.

- Ki’aszok mindegyikkel, a ’úúúrva anyjukat! – hergelte magát Gertner százados. – Elfajultak a dolgok, amit nem értek, de majd én megmutatom nekik. Ki’aszok velük!

Aznapra nem is csinált magának más programot.

***

A sorozási bizottság elnökének homlokán gyülekezni kezdtek a ráncok. A Szolgálati szabályzat értelmében elvágólag. Néhány másodperce Kiss Lajost szólította, és felálltak tizenöten.

– Anyja neve: Kiss Terézia – próbálta szűkíteni a kört az ezredes. Heten leültek. – Lakik: Kocséregyháza – öten várták a további információkat. – Kossuth Lajos utca… – hárman helyet foglaltak. – …tizennégy.

Kiss Lajos ekkor végre egy szál magában, teljes közönnyel állt több száz társa fölött, mint Csontváry magányos cédrusa a Libanon hegyének tetején. De most tényleg, minden irónia nélkül.

– Mit tesz a rutin – morogta az ezredes.

– Hö-hö-hö – válaszolta a mellette ülő zászlós.

***

Mindannyian csak sörtéket láttunk maguk előtt. Kisebb-nagyobb gömb és tojás alakú, szögletes és függőleges irányban elnyújtott sörtegubókat. Ha nyílt az ajtó a folyosó végén, megcsillantak a sorban a meztelen vállak, majd megint a gyér világítású folyosó, és a sörték, melyek egyre rövidülő tömege minden esetben lefutott a nyakig, és mielőtt elérte volna a hát vonalát, elenyészett.

Csak a lélegzetek hullámzásának csendjét hallottuk, melyet egyszer-egyszer köhögés szaggatott szét. Ajtó, olajfestmény-csillogás a háton, egy lépés előre. A kőpadló éget, olyan hideg, csupasz talpélek egyensúlyoznak rajta, mintha valami hokicsapat vonulna be a jégre. Karok csípőn, vagy összefonva a mell előtt, esetleg esetlenül lógva. Hasak enyhén behúzva. Ajtónyílás, pingvin-bicegés előre. Elöl-hátul gubók. Gubó, az valami kemény, csonthéjas? Megint fény. Kijön a szanitéc, szabadidejében háborús filmeket néz, és modern költőket olvas, végignéz rajtunk:

– Jesszusom, mint megannyi szárnya-fosztott angyal a csirkefeldolgozóban!

Falapát a nyelvre, indul a hányinger, önkéntelenül csukódik a száj, a fogak elvásnak a fán, sóhajtson, még egyet, még egyet, panasza van?

– Bocsánat, miért kellett ehhez egy szál alsógatyára vetkőzni?

***

Az orvosi vizsgálatról átvonultunk a zuhanyzóba. Fogasokra akasztottuk a ruháinkat, emberi héjak lógtak magatehetetlenül a falon. Zöld színű, műanyag, átlag negyvenhármas papucsokkal szereltek fel minket, és keményített szövettörölközőkkel. Nem kihajtogatni kellett őket, hanem széttördelni. A zuhany előtt összetorlódott sor, és a várakozókra egykedvűen fröcsögött a hideg permet.

Valaki elkiáltotta magát:

– Három-öt-venegy!

Senki sem értette.

A szappan egyenletesen szétkente a koszt a merevedő izmokon, a sebesen mozgó karokon néha borzongás futott végig. Nekem, a leendő írnoknak vizesen tapadt a combomra a törölköző, ahogy derekam köré tekertem. Vártam, mi a következő teendő.

– Megfulladtak a bolhák, he?

Katonaruhás emberek jártak körbe, a fejeket vizslatták:

– Hosszú, még ma elmész borbélyhoz! – szóltak oda egy-egy kiszemelthez, mire mindegyikünk sebtében végigsimított a fején, mintha ezzel minduntalan néhány milliméternyi hajtól szabadulhattunk volna meg. Nem lesz hosszú?

– Levágatni!

– Vállra omló fürtök, ó, de szép kisbaba!

– Kehes.

Az egyik újonc váratlanul kitátotta a száját, látszott szinte valamennyi foga. Nyerített is hozzá egyet. Mindenki röhögött, kivéve a katonaruhás alakokat. Azok leálltak a vizslatással, és csak néztek. A röhögés kuncogássá halkult, majd elfojtott köcörészéssé, végül elhalt.

– A kis mókamester! – jegyezte meg egy ellenőr.

Észrevettem, hogy az egyik minőségi ellenőr hajdani osztálytársam, Stemler. „A keresztneve, te jó ég, mi lehetett a keresztneve? Sosem beszéltem vele két mondatnál többet, szervusz, hello, milyen lett a magyar, a matek, a fizika? Megkérdeztem ezt tőle egyáltalán? Végül is, valahol hátul ült, a hátsók sosem szólaltak meg órákon, csak felszólították őket, Stemler, ne hadonássz a körzővel! Karinthy mind a tíz ujját megnyalta volna egy ilyen karakter láttán. Péter nem lehetett, valami…, nem Gábor, szokatlanabb…sosem jött előre, szünetekben sem.”

Ismeretlen jelzés volt most a váll-lapján. Megkönnyebbültem, hogy van ismerősöm idebenn, az ismerősök mindig jól jönnek, ha baj van, legalább az első lépést könnyű megtenni, nem veszik a kérést bizalmaskodásnak, és nem kell egy vadidegen jóindulatában bízni. Nem ugrott be az a rohadt keresztnév.

– Szervusz, Stemler!

– Mit látok, mi ez? – magabiztosan nyúlt Stemler az ádámcsutkámhoz, és kitépett két szál szőrt. – Hát, ez bizony ottmaradt! Erre vigyázni kell! – mondta, és tovább nézelődött. Úgy tett, mintha fel sem ismert volna. A szőrszálakra ment.

Kényszeredetten mosolyogtam. Kényelmetlen helyen sajgott a bőröm, nem tudtam rendesen megvakarni.

Stemler – mint később kiderült – egészen az őrvezetőségig vitte.

***

– Három-öt-venegy!

„A bejárat után jobbra fordultunk” – próbáltam emlékezni. –„Lépcső, félemelet, forduló balra, lépcső.” Mióta a laktanya hatalmas, kétszárnyú ajtaja becsukódott mögöttem, emlékezetem Ariadné-fonalát engedtem magam mögött, de úgy látszott, hogy az valahol csomóvá görcsösödött, vagy szakadás következett be.

– Mészáros József! – szűrődött be egy kiáltás a tudatomba.

„Utána kellett jobbra fordulnunk megint…balra fel a lépcsőn…? Vagy….” – becsuktam a szemem, hogy magam elé tudjam idézni a labirintust.

– Rosszul vagy? – kérdezte mellettem valaki.

– Nem, csak elvágták a fonalat – válaszoltam.

– Varga Tamás!

„Nézzük lefelé! Tehát elindulok a lépcsőn, és ott…balra kell fordulni kétszer…Nyomasztóan sötét a folyosó, pedig fény szűrődik be valahol, tükröződik a padló sima kövén. Régi épület. Télen itt eszeveszett hideg lesz! Most akkor balra… Ezt nem hiszem el…Mint valami gonosz intelligencia-teszt. Sajtot kér, vagy inkább kijutna?”

A tesztnél rezgett a léc. Akkor nem örültem neki, hogy sikerült átvinnem, csak becsületből elrugaszkodtam, titokban reménykedve, hogy leverem a magasságot. Kör, nyíl, vonal. A következő piktogramban vonal, kör, nyíl. Nyíl, vonal, kör. Mi kerül a negyedik keretbe? Láttam az összetartozó kérdéseket és ellenőrző kérdéseket, amikkel a szimulánsokat szűrik ki. Láttam, ahogy a közönség elégedetlenül a fejét csóválja. Kripli. E kategória. Aztán kitöltöttem helyesen.

– Nagyon magas a pontszáma – gondolkodott el a főhadnagy, aki a teszteket értékelte. – Maga egy intelligens és érzékeny fiatalember. Talán túlságosan is érzékeny. Nehéz dolga lesz odabent – mondta, majd hozzátette:

– Próbáljon magának barátokat találni odabent! – a cinikus b’rom.

„A folyosó végén, az biztos pont…hogy felejthettem el? Felkavarták a fülemben azokat a kis vackokat ezekkel az elátkozott fordulókkal!” – a végére már egészen pánikba estem, amiért nem voltam képes visszaidézni az udvartól a raktárig megtett utat. A nevemet ordították.

– Itt vagyok – mondtam kicsit magasabb hangon, mint szerettem volna.

– Itt van! Ez katonaság! Itt azt mondja, parancs, igaz, honvéd?!

– Parancs.

A gyakorlót már a zuhanyozóban megkaptuk a bakanccsal együtt. Leszögezhető, hogy igenis volt kínálat ingekből és nadrágokból ötvennégyes méret felett, illetve emberanyagból ötvenkettesből és az alatt. Saját méretét mindenki megtudhatta a ruhákat osztó őrvezetőktől, akik jóindulatukat azzal bizonyították, hogy csak egy és száz közötti, pozitív egész számokat mondtak.

A bakancsért öltek. Szerencsésnek mondhatta magát, akinek sikerült negyvenhármasnál kisebbet szereznie. Általános csalódást okozott viszont, hogy szinte valamennyi használt volt.

- Úgy nézünk ki, mint Stan és Pan – bökte oda a mókamester nekem, a leendő írnoknak. – Csak összecseréltük a ruháinkat.

- Egy alkalmas pillanatban, esetleg…

A mókamester bólintott.

A váltás gyakorlót, a kimenőt és a többit a raktárnál osztották. Leterítettek a földre egy pokrócot, és akkor a raktáros elkezdte szórni rá, amit Vágó tizedes mellette egy listán kipipált, a sisakot, a molinót, a sárga műanyag poharat, a barna alsónadrágokat, a kanálgépet és a zöld trikókat, a melegítőt, a nyersgumi talpú tornacsukát, meg ami még elengedhetetlenül fontos egy katona számára. Akkor az újdonsült tulajdonos összefogta a pokróc négy sarkát, és a batyut a vállára vette.

A körletben egyetlen szó nélkül fogadtak minket az öregek, csak mutogatásukból értettem meg, hogy melyik lesz az ágyam. Minden újoncot egy-egy öreg vett a szárnyai alá, kinyitották a szekrényét, és együtt nekifogtak a berendezésének. Az utcai ruhánk egy zsákba került a szekrény aljába, és lehetőleg az első látogatónak magával kellett vinnie.

Már a ruhák hajtogatása sem ment simán. Mi kopaszok az istennek sem akartuk megérteni, hogy az inget nem is érdemes másképp hajtogatni, csak úgy, hogy ne látszódjon egyik varrása sem, ha valaki benéz a szekrénybe. Sokat kellett gyakoroltatni velünk azt is, hogy mindennek nem csak a megkérdőjelezhetetlen helye van meg a szekrényben, de a mérete is, a három trikó szélessége között összehajtogatva sem lehet egy milliméternyi különbség sem!

És meddig tartott, amíg sikerült az ágyazást úgy végrehajtanunk, hogy ne ráncosodjon a tetején a pokróc! Beágyaztunk. Ráncos volt? Feltépték! Beágyaztunk, feltépték, beágyaztunk…

- Azt a ’art azonnal vidd onnan! Nem hallod, b’szd meg? Nem terjed a hang?! Vidd a ’urva cuccodat! – ÖREG lesöpörte az ágyról KOPASZ összehajtogatott ingét, ami behajózásra várt a polcok felé. – Hogy a f’szomba képzeled ezt? Rápakolsz az ágyamra?! A fölső ágy a tiéd, kopasz, az alsó az öreg héjáé, világos? – Egy másik öreg felém fordult, de a társainak mondta. – ’urva sok bajunk lesz ezekkel, ’aszd meg!

***

- Egy, egy, háromötvenegy!

- Mit jelenthet ez a háromötvenegy? – kérdezte a kopasz Kiss a kopasz Kelment.

- Nem tudom, öregem, de az biztos, hogy semmi jót. Semmi jót.

- Ennyi napotok van még idebent – vigyorgott Varga.