Thornton Wilder: Szent Lajos király hídja (részlet)
Te mit mondasz? Létezik olyan, hogy véletlen? Ha
egy regény elolvasása után több értelmezési lehetőség és több értelmes
tanulság is felmerül, akkor azt jól kifundálta a megboldogult.
Péntek
délben, 1714. július 20-án, Peru legszebbik hídja leszakadt, s öten,
akik éppen átmenőben voltak, a mélységbe zuhantak. Ez a híd a Lima és
Cuzco közötti országutat kötötte
össze, s naponta száz meg száz ember haladt át rajta. Fűzfavesszőből
fonták az inkák, több mint egy évszázaddal ezelőtt, s a városba érkező
idegeneket mindig elvezették ide, hogy
megmutassák nekik. Afféle vékony lécekből összeeszkábált bürü volt ez,
melyet a szakadék fölé helyeztek, száraz venyigekarfával. A lovaknak, a
kocsiknak meg a gyaloghintóknak százlábnyival le kellett térniök,
tutajon kellett átkelniök a szűk záporpatakon, de hát senki sem került
le a parthoz a poggyászával,
még az alkirály sem, még a limai érsek sem, inkább gyalogszerrel
ballagott át Szent Lajos király híres-nevezetes hídján. Maga
Franciaországi Szent Lajos őrködött fölötte a nevével s a kis
vályogtemplommal a túlsó parton. Úgy rémlett, a híd ama dolgok közé
tartozik, melyek örökké megmaradnak, el se lehetett képzelni, hogy
egyszer majd leszakad. A peruiak a szerencsétlenségről hallván keresztet
vetettek, azt számítgatták magukban, mikor is haladtak át rajta
utoljára, s mikor szándékoztak újra átmenni. Az emberek suttogva
ténferegtek körülötte, mintegy megbabonázva, s képzeletükben átélték,
hogy ők maguk is belezuhantak a szakadékba.
A székesegyházban ünnepélyes
gyászistentiszteletet tartottak. Az áldozatok holttestét úgy-ahogy
összeszedték, úgy-ahogy különválasztották egymástól; s a szép Lima
városában mindenki magába szállott. Cselédlányok visszaadták a
karkötőket, amelyeket úrnőiktől csentek, s az uzsorások kenetes és dühös
beszédeket tartottak feleségüknek az uzsora védelmére. De mégis nagyon
furcsa volt, hogy ez az esemény oly mély nyomot hagyott a limaiakban,
mivelhogy ebben az országban az efféle szerencsétlenségek, melyeket az
írástudók oly megdöbbentően „Isten ujjá”-nak neveznek, fölöttébb
gyakran fordultak elő. Az árvíz állandóan városokat mosott el, hetente
pusztított földrengés, tornyok hullottak jámbor férfiakra és nőkre
minden időben. Nyavalyák dúltak szakadatlanul a vidéken, s az aggkor
elragadta a legtiszteletreméltóbb polgárokat. Ezért volt meglepő, hogy
a peruiakat oly különösképp érintette Szent Lajos király hídjának
leszakadása.
Mindenki mélységesen megrendült, de csak egyvalaki foglalkozott vele tüzetesebben: Juníper atya. A különös véletlenek sorozatos összejátszása folytán, melyben holmi isteni rendelést is lehetne gyanítani, ez a kis hirtelenszőke észak-olaszországi ferences barát véletlenül Peruban térítgette az indiánokat, és véletlenül szemtanúja volt a szerencsétlenségnek. Ez a végzetes dél nagyon forró volt, s Juníper atya, aki egy lankán ereszkedett alá, megállapodott, hogy homlokát törölje, és a távoli havas, csorba hegyormok panorámáját szemlélte, majd az alanti szakadékot, mely hemzsegett a zöld fák s zöld madarak bokrétáitól, fölötte a fűzfavessző-bürüvel. Öröm lakozott lelkében: a dolgok nem álltak rosszul. Számos kis elhagyott templomot újból kinyitott, az indiánusok özönlenek a hajnali misére, s az átváltozás pillanatában úgy nyögnek, mintha szívük akarna kettérepedni. Talán a havasokból feléje áramló kristálylevegő tette, talán az, hogy egy pillanatra eszébe ötlött egy zsoltár, s megilletve szívét, azt parancsolta neki, hogy tekintetét az áldott hegyekre emelje. Mindenesetre békét érzett szívében. Aztán a hídra pillantott, és ekkor reccsenő zaj hasította át a levegőt, mint hogyha valami hangszer húrja pattan el lakatlan szobában, és látta, amint a híd kettéválik, s öt kis hadonászó hangya pottyan le a völgybe.
Minden más emberfia így szólt volna magában titkos örömmel:
– Tíz perccel később én magam is!...
De Juníper atyában más gondolat villant föl:
– Miért történt ez éppen ezzel az öttel?
Ha egyáltalán van tervszerűség a világmindenségben, ha van céltudatosság az ember életében, akkor ezt a lappangó titkot okvetlenül föl lehet deríteni e hirtelen derékba tört emberi életek mélyén. Vagy véletlenül élünk, és véletlenül halunk meg, vagy pedig terv szerint élünk, és terv szerint halunk meg. És ebben a pillanatban Juníper atya eltökélte, hogy belehatol az öt ember rejtett életébe, aki éppen lezuhant, kipuhatolja az okát, miért kellett elpusztulniok.
Mindenki mélységesen megrendült, de csak egyvalaki foglalkozott vele tüzetesebben: Juníper atya. A különös véletlenek sorozatos összejátszása folytán, melyben holmi isteni rendelést is lehetne gyanítani, ez a kis hirtelenszőke észak-olaszországi ferences barát véletlenül Peruban térítgette az indiánokat, és véletlenül szemtanúja volt a szerencsétlenségnek. Ez a végzetes dél nagyon forró volt, s Juníper atya, aki egy lankán ereszkedett alá, megállapodott, hogy homlokát törölje, és a távoli havas, csorba hegyormok panorámáját szemlélte, majd az alanti szakadékot, mely hemzsegett a zöld fák s zöld madarak bokrétáitól, fölötte a fűzfavessző-bürüvel. Öröm lakozott lelkében: a dolgok nem álltak rosszul. Számos kis elhagyott templomot újból kinyitott, az indiánusok özönlenek a hajnali misére, s az átváltozás pillanatában úgy nyögnek, mintha szívük akarna kettérepedni. Talán a havasokból feléje áramló kristálylevegő tette, talán az, hogy egy pillanatra eszébe ötlött egy zsoltár, s megilletve szívét, azt parancsolta neki, hogy tekintetét az áldott hegyekre emelje. Mindenesetre békét érzett szívében. Aztán a hídra pillantott, és ekkor reccsenő zaj hasította át a levegőt, mint hogyha valami hangszer húrja pattan el lakatlan szobában, és látta, amint a híd kettéválik, s öt kis hadonászó hangya pottyan le a völgybe.
Minden más emberfia így szólt volna magában titkos örömmel:
– Tíz perccel később én magam is!...
De Juníper atyában más gondolat villant föl:
– Miért történt ez éppen ezzel az öttel?
Ha egyáltalán van tervszerűség a világmindenségben, ha van céltudatosság az ember életében, akkor ezt a lappangó titkot okvetlenül föl lehet deríteni e hirtelen derékba tört emberi életek mélyén. Vagy véletlenül élünk, és véletlenül halunk meg, vagy pedig terv szerint élünk, és terv szerint halunk meg. És ebben a pillanatban Juníper atya eltökélte, hogy belehatol az öt ember rejtett életébe, aki éppen lezuhant, kipuhatolja az okát, miért kellett elpusztulniok.
Fordította: Kosztolányi Dezső
A SZÖVEG FORRÁSA: Európa Könyvkiadó, 1977
Megjegyzések
Megjegyzés küldése