ÚJ MEGJELENÉS - Földvári István: Amire nincs magyarázat

A galambtenyésztőnek csak egy hete maradt arra, hogy lebonyolítsa a költözést. Főbérlője felmondta a megállapodást, mondván, az unokahúga jön föl tanulni a fővárosba, neki kell a hely. De lehet, hogy a szomszédok panaszkodtak.

Postagalambokat nevelt, és a madarak eddig minden versenyt megnyertek, amin elindította őket. A költözés nem is jöhetett volna rosszabbkor: a nagy bécsi nemzetközi verseny előtt. Ha másfél hónappal számolt az átszoktatást illetően, hat-hét napnál tovább amúgy sem válogathatott vol na az albérletek között.

Napközben így leginkább azzal foglalkozott, hogy karikázgatta az újságok apróhirdetéseit. Olyan kerületekben keresett címeket, melyekről tudta, ott nem fenyegetik madarait villamos vezetékek és légifolyosók csapdái. A Parlament és a Szent István bazilika tornyaiban héják éltek, éhesek. Odafigyelt, hogy az épületek ne legyenek a galambok repülési útvonalaiban.

Temérdek utána járással talált csak tetőteret, mert a használhatókat igen drágán akarták megszámítani a tulajdonosok, amit meg elérhető áron adtak volna, beázott, kicsi volt és huzatos. A galambokról hallani sem akartak. Odapiszkítanak a párkányra és lármáznak.

Hogy milyen lakást talál saját magának, mellékes volt számára, hamarosan megterhelőnek is érezte a keresést. Egy helyütt a tulaj kényszeresen igazgatta a félrecsúszott terítőt, megbillent képkereteket. A sótartót pontosan középre igazította a konyhaasztalon. Elnézést kért az előző, trehány lakó miatt. Hetente egyszer felnézne, minden rendben van-e. Néhány utcával arrébb erkölcsi bizonyítványt kértek tőle. Egy bérház gangján végig sem mert oldalogni, nem kopogott be sehová, olyan bizalmatlanul méregették a házbeli nénik félrehúzott függönyeik mögül.

Lement a kávéházba panaszkodni kedvenc pincérének.

– Én is jártam már csúful – mondta a pincér. – Egyszer ideális helyen és árért sikerült szert tennem egy albérletre a főiskola első évében. Két srác hirdette meg, teljesen normálisnak tűntek. Odacihelődtem, és a második éjszakán világossá vált, hogy… izé, tudod milyenek voltak. Két hónapra kifizettem előre, az ugrott. Jó trükk!

– Hogy milyenek voltak? – értetlenkedett a galambtenyésztő. A pincér másodpercekig bámulta.

– Kávé volt, ugye? – terelte aztán másra a szót. Amikor kihozta a csészét, még megkérdezte:

– Ember, te is csak folyton keresel! A nő megvan már?

– Nincs.

– Így olyan... íztelen minden. Vagy nem?

– Azt hittem, a konyha hibája – válaszolta a galambtenyésztő. Ezzel aznapra befejezték a filozofálgatást.

A Terézvárosban talált végül is egy padlást meg egy harmadik emeleti lakást, tehát egy teljes emelet választotta el a galambjaitól. Dobozokba hajigálta mindenét. Bebútorozott albérletből költözött, így a galambház szétszerelésével többet bajlódott, mint a saját könyveivel, ruháival, kacatjaival, a rengeteg serleggel. A tehertaxi egy fordulóval elvitte az egészet az új címre. Utazókosarakban gubbasztva vártak sorsukra a galambok, gazdájuk csak akkor vette ki őket egyenként, mikor már újra összerakta a madarak lakhelyét, odakészítette a gallyakat a fészekrakáshoz és felcipelte a fűrészporos és homokos zsákokat. A tetőablakot gondosan bezárta.

Csak egy matracot kapott kölcsön meg egy takarót, kispárnát és magával hozta a tévéjét. Ez most mind jól elfért az egyik sarokban. A konyhában csak főzött, a szobában terített meg egy kartondobozon. Lehangoló volt, elhatározta, hogy gyorsan berendezkedik. Legfeljebb majd nem veszi meg azt a versenygalamb párt. Nyíl úgyis féltékeny lenne.

A galambok átszoktatása nem volt egyszerű, legutóbb hat hétbe telt. Ezúttal nem egészen öt hete maradt a nemzetközi bajnokságig. Össze kellett kötnie a galambok szárnyait. A szárnyak első nyolc evezőjét egy-egy csomóval egymásra fűzte, dupla csomót kötött az első nagyevező tövében, majd a tollakat fonallal hurkolta körül és az utolsó evezőn ismét csomóval kötötte el. Az evezőket egymásra fektette. Átszúrta a szárnytollakat és összevarrta őket. Két napig nem ment be dolgozni a díszállat-kereskedésbe, de sikerült a végére érnie. Még le kellett nyírnia a nagyevezők belső zászlóját, és készen volt. Akkor kirakta a madarakat a galambházból, hogy birtokukba vehessék az új padlást.

Elfáradt, elindult kiszellőztetni a fejét, s közben maga sem tudta már, hányadszor állított be a kávéházba a szokásos kérdéssel:

– Remedios nem járt itt?

A pultnál a felszolgálók csak mosolyogtak, szinte szabadkoztak, az elsuhanó pincérek egy-egy alkalommal lelkesen mutogattak valamelyik nő felé, akiről azt hitték, talán Remedios lehet.

– Nem – mondta ilyenkor, miután rápillantott, vagy beleszimatolt a levegőbe. – Tudnám, ha itt járt volna. Igen, egész biztos így lenne.

Aztán helyet foglalt újságjai mellett, közben és alatt, mert úgy beterítették az asztalát, mint amikor őszi avar lepi el az erdő alját. A takaró alól csak a csésze, egy egzotikus, illatosan gőzölgő gomba bukkant elő.

– Azt mondtad, találtál lakást! – képedt el a pincér.

– Azt találtam, de a padlás lehetne jobb is. Hanem azért ez tűrhetetlen! – intette oda az első napját töltő új pincért. – Neked még fogalmad sincs róla, hogy ki az a Remedios, igaz?

– Legalább is igen zavarosak az elképzeléseim – felelte a pincér, és kérdőn nézett kollégájára.

– Na most, olvastad-e a Száz év magányt García Marqueztől? – kérdezte a galambtenyésztő és belekortyolt a kávéba.

– Száz micsodát?

– Ez így nem fog menni... A regény egyik szereplőjét hívják Remediosnak. Arról nevezetes, hogy teljesen elérhetetlen a földi emberek halandó érzései és ölelései számára. Egyébként a sorsa is az lesz, hogy felszáll valahová az égbe. Évek óta keresem, de nem találom. Bejárom érte a várost, mindenütt kérdezősködöm. Benézek boltokba, könyvtárakba, fürdőkbe, csavargok az utcán, az arcokat külön megnézem, bebámulok éjjel a villanyfényes lakásokba, amiknek lentről csak a csillárját látom, meg a lakók hatalmas árnyékait imbolyogni a falakon, de nincs sehol – és kihörpölte a maradék kávét.

– Értem – mondta a pincér, miközben leszedte az üres csészét. – Szomorú.

– Ez hülye?! – kérdezte hátul tapasztaltabb kollégájától.

Három hét elteltével a galambtenyésztő először a hímeket engedte szabadon, a tojók közül többen még nem választottak maguknak helyet. Egy tucat madár már az első alkalommal sem tért vissza az helyére, például Nyíl sem. Nem tehetett mást, buszra szállt és becsöngetett egykori háza kapuján a Villányi útról nyíló kis utcában. Ahogy ment fel a régi padlás felé, a gyomra a szorongástól finoman remegni kezdett és nehezebben vette a levegőt. Váratlan esemény bekövetkeztétől tartott minden lépcsőforduló előtt, már negyedszer, ötödször, hatodszor borzongott bele. És akkor meglátta.

– Remedios! – mondta áhitattal, és a lány nem tudta mire vélni a dolgot. Elkerekedtek a szemei, egy röpke pillanatra el is mosolyodott, de különben nem zavartatta magát, ment tovább a lépcsőn, lefelé. Vagy inkább vonult. A galambtenyésztő egykori lakása ajtaján új nevet talált.

Aznap sokáig tartott összefogdosni a madarakat, mert minduntalan elgondolkodott valamin. Nyíl rászállt a fejére és finoman megkoppantotta.

– Na, mit művelsz?!

Óvatosan belehelyezte a kosárba. Hiába vitte haza a galmbokat, a következő három-négy napban újra és újra visszarepültek régi helyükre. A szökevények általában cserélődtek, de Nyíl mindig köztük volt. Dühös volt rá. Pont a verseny előtt hagyja cserben! Délutánonként felnézett a galambházhoz, türelmetlenül sétálgatott fel s alá, az óráját igyekezett a fény felé fordítani a félhomályban. Jönnek-e már? Megetette az otthon maradókat.

A lánnyal sikerült még egyszer összefutnia, és az megkérdezte tőle, a házban lakik-e.

– Nem, igen, tulajdonképpen nem… – válaszolta a galambtenyésztő. – A galambjaimért jöttem – szedte össze magát egy kínosan hosszúra nyúló pillanat után. Remedios összerendezgette szétcsúszni készülő kottafüzeteit, bólogatott és megint alászállt.

– Hogy én milyen frappáns tudok lenni! – mondta Nyílnak, mikor végre sikerült megfognia. – De miről beszéljek neki? Mondj egy mondatot, amit csak ő hallhat, amiben nincs semmi hétköznapi! – A madár oldalra billentette fejét. – Akkor egy szót!

Egy-egy tollat kiszabadított a fűzés rabságából, a galambok mind messzebb tudtak repülni a padlástól. Már nem várta a késő délutánt, a munkából rögtön a régi házhoz sietett, mert pontban háromkor egykori lakásából felhangzott a zongoraszó. A galambtenyésztő állt az utcán, bámult fel a nyitott ablakba, s az elhaladó autók zajában megpróbált csak a lány játékára figyelni.

– Ne haragudjon, nem tudja, mi ez a zene? – szólított le egy járókelőt.

– Nincs pénzem! – távolodott tőle félkörívben amaz.

– Nem, én nem… – próbált magyarázkodni, aztán csak legyintett egyet.

Kisebb tömeg kezdett köré gyűlni, azt hitték, a tetőre bámul és keresték a fickót, aki ugrani készül.

– Mit néznek ezek? – csapódtak hozzájuk újabb és újabb kíváncsiskodók.

Mikor a zene elhallgatott, a galambtenyésztő továbbállt. Nem értette, hogyan alakult ki csődület az utcán, fényes nappal, hogy alig bírt kikeveredni közülük. Egész nap nem szabadult a dallam hatása alól.

– Kell szereznem egy műsorfüzetet! – mondta Nyílnak etetés közben.

A koncerten elbújt az utolsó sor mögött, a jegyszedő ugyan le akarta ültetni, de elhárította a próbálkozását. Tararirarampam, hazafelé úgy érezte, a gravitáció elengedte a bokáját, tararirarampam, futni támadt kedve, két sarkot rohant és nem fulladt ki. Ki lehet? Mikor kel fel? Reggelire mit szokott inni? Hat éves korában milyen lehetett? Milyen az a mozdulat, amikor végighúzza a fésűt a haján? Tud-e mosolyogni akkor is, amikor fáradt? Ilyen badarságokon járt az esze.

Másnap nem nyitott ki, a szemközti ház kapualjából leste reggel a lányt, nézte, ahogy jár az utcán, várja a zöld lámpát, beszélget, választ a boltban a sajtok közül, ahogy belép az iskola kapuján, ahol valószínűleg tanít. A haja esését, a büszke fejtartását, azokat az iszonyú mély szemeit. Annyi időre sem akarta szem elől téveszteni, amíg pislant. Délután háromkor óramű pontossággal megszólalt a zongora, fél öt körül megérkeztek a galambjai és negyed hatra elég bátorságot gyűjtött, hogy felmenjen értük a padlásra. A házmester visszaadta a régi kapukulcsát, őt hagyja már békén.

Otthon visszarakta a madarakat a galambházba, és vacsoránál megállapította, hogy most már tényleg nem maradhat tovább a lakás bútorozatlanul. Előbb azonban fontosabb dolga akadt. Nyíl továbbra is elkujtorgott, de ez most kapóra jött, így legalább üzeneteket küldhetett vele.

Elképzelte, hogyan beszél a lány, milyenek a mozdulatai. Az ajtót például úgy nyitotta ki, hogy a jobb kezével finoman megkapaszkodott benne és maga felé húzta. Mögüle nézett várakozón az érkezőre. Milyen lehet eltölteni vele egy délutánt, létezni mellette, a közvetlen közelében egy hétvégén át a külvilág nélkül, egy hétig, egy hónapig, évig? Eltervezte, hogyan reagálna bizonyos dolgokra, magában már beszélgetett is vele, és egész jól kijöttek.

Az üzenetet a szokásos, durván 4x3 centis fecnire írta, Nyíl bokájára erősítette, és útjára eresztette a madarat. A lány az erkélyen állt, amikor leszállt elé a galamb. Nyíl egész megjelenéséből sugárzott az erő. Izmos volt, mégis kecses. Testtartása olyan, mint a lányé, fejét felvetette. A tekintetük élénk és határozott. Nyíl csapkodott a szárnyaival, parádézott fel s alá kék tollaiban. Bicegni is elkezdett, hogy a másik észrevegye, miért jött.

– Micsoda rafinált madár! – mondta a lány. Megpróbált hozzáférni az alumínium csövecskéhez a galamb lábánál, de ügyetlenül fogott hozzá, Nyíl rosszallóan verdesett a szárnyaival. A lány megijedt, de újra próbálta, miután a madár lenyugodott. Mintha csak meg akarta volna könnyíteni a dolgát. García Lorca Találkozás című versét találta a kis papíron, olyan apró betűkkel, hogy a szomszédtól kölcsön kellett kérnie egy nagyítót. „Se neked, se nekem, egymás felé nem szabad lépni sem, nézni sem.” Arab mesékkel és spanyol szerelmes versekkel érkezett ezután a galamb, történetekkel Máltáról és a Tűzföldről. Tóth Árpáddal, Radnótival. Szerelemvarázslással Afrikából és a jól bevált szonettekkel. Előfordult, hogy néhány ütemnyi kottát rejtett a cső.

„Miért én?” – írta a lány az egyik ilyen üzenet hátuljára. „A nő az a jelenség, ami előtt az indokokat és okokat kereső ész megtorpan. Bocsánat, emberek, tévedtem! Menjetek vissza a templomba, vagy még inkább kávézaccból jósolni!” – válaszolta a galambtenyésztő. Ajánlásokat küldött még neki, olyanokat, mint: „Annak a lánynak, akit papírra vetnék, ha a jóisten a kezembe adna egy minden vonalat életre keltő varázsceruzát – és persze ha tudnék így rajzolni.”

Máskor a galambokról kérdezett a lány. „Hogy találnak mindig haza?” „Senki sem tudja biztosan. Magyarázták honvággyal, azzal, hogy megjegyzik az út kanyarjait, ha idegen helyre szállítják őket. Elkábították őket kloroformmal és amikor valahol a távolban felébredtek, tévedhetetlenül repültek hazafelé. Nem létező szerveket kerestek bennük, a ragyogó látásukra gyanakodtak, de az összes elképzelést sikerült megcáfolni. Ez olyan dolog, amire valóban nincs magyarázat.”

A lányt lenyűgözték a galambokról szóló történetek. Kedvence a német-francia háború idején játszódott. Léghajóval szállították ki a galambokat Párizsból, ahová aztán egymilliónál is több sürgönyt vittek vissza. „Miért tartasz postagalambokat a telefon, a fax és a rádiótávcsövek korában?” „Velük is elérek mindent és mindenkit, aki fontos. Persze azért használom a telefont, de szerintem hiába fejlődnek ezek a modern kütyük. A világegyetem azon jól megfontolt okból tágul, hogy a galaxisok legértelmesebb fajainak távcsövei és járművei ne tudjanak lépést tartani a távolság növekedésével. Jobb nekik, ha sosem találkoznak.”

Válaszként egy koncertjegyet kapott. Ez éppen kétszer akkora volt, mint az üzenetek, amiket addig váltottak. Nyíl duzzogva és kicsit késve érkezett meg aznap a galambtenyésztőhöz.

Az előadásból nem sokat hallott a galambtenyésztő. Saját gondolataira figyelt, próbálgatta az első néhány mondatot, amit a találkozáskor mondani fog, mintha csak a lemezjátszó tűje akadt volna meg. Mindenféle változatra felkészült, ha közbeszól a lány, és ha nem, arra is. Nézte a tévedhetetlen ujjakat, az előre hajló derekat, az arcát, amit különösen előnyösen emelt ki a fekete fellépő ruha és a vállát, amit szabadon hagyott.

A barátok, ismerősök, gratulálók gyűrűjébe nem akart befurakodni. Úgy gondolta, jobb lesz, ha inkább a koncertterem előtt várja meg a lányt. Ott lehet zsebre dugott kézzel lődörögni és az utcát bámulni, mintha éppen véletlenül vetődött volna arrafelé. A ruhatár kiürült, az utolsó, fanatikus bérletesek igyekeztek le a lépcsőn, miközben a lány megjelent az ajtóban. Csalódottnak tűnt. Azt hitte, a galambász nem jött el. Csapódott a bérletesek társaságához, beszélgetés közben figyelt fel a fiatalemberre. A téren itt-ott galambok kapirgáltak.

A galambtenyésztő látta, hogy a lány közeledik és mosolyog, jön felé, már csak pár lépés. Elfelejtette azt is, hogyan akart neki köszönni, minden kihullott az agyából. Gépiesen a zsebébe nyúlt, felszakította a zacskót, ami ott lapult, s a levegőbe hintette a magokat. A galambok pillanatok alatt ellepték a környéket. Ki tudja, honnan kerültek elő ilyen hirtelen, felkavarták a port, kacsáztak alá a tülekedésben kihullott tollak. Mire a kis csoport ki tudta kerülni a számlálatlanul csapkodó szárnyakat és az éles csőröket, az ismeretlen eltűnt a lány szeme elől.

Nyíl volt a legjobb formában, mint mindig, a galambtenyésztő rajta kívül még négy madarát nevezte Bécsbe, a nagy nemzetközi középtávú bajnokságra. Olyan rangos eseménynek számított, mint a teniszben valamelyik Grand Slam torna. Most először hívták meg, ezért nem mondhatta le, pedig szívesen megtette volna. Nem lehetett tudni, vajon a madarak melyik otthonukba térnek vissza. Nem lehetett tudni, minden rendben van-e a szárnyukkal. Képtelen vállalkozásnak tűnt.

Egy másik galambtenyésztővel utaztak az osztrák fővárosba autón, aki a kiállításra vitte schmalkaldeni szerecsenfejűit meg az angol bagolyfejű sirálykagalambjait a fodros mellénykéjükkel. Még aznap éjjel vonatra szállt, hogy visszatérve előkészítse a versenyórát, aztán ledőlt aludni egy keveset. A vekkernek Nyíl érkezése előtt egy fél órával kellett ébresztenie. Negyvenöt perccel a csörgés után még sehol nem látta a madarat, távcsővel sem. Két galamb talált haza, lehúzta a lábukról a gumigyűrűt, és a versenyórába dobta. Pár perc elteltével felhívták a versenyszervezők, és érdeklődtek Nyíl holléte felől.

– Látogatóban van – válaszolta a galambtenyésztő.

Felforgatta a régi, kihalt padlást, benézett az összes zugba. A tetőablakot zárva találta. Felmászott, elfordította a kilincset és kitámasztotta, hogy át tudjon bújni a nyíláson. A tetőn járva a város zaja dübörgéssé erősödött. Könnyedén lépkedett, lába alig érintette a tetőt és nem nézett le egyensúlyozás közben. A kémények környéke, a kiszögellések, párkányok mind üresek voltak. Áthajolt a korláton, amibe a kéményseprők szoktak kapaszkodni. Nyikorgott a rozsdás váz.

Nyíl a lánnyal az erkélyen ücsörgött, fejüket hasonlóan oldalra billentve várták, mi vagy ki érkezik a tető felől.

– Miféle erkélyjelenet ez? – kiáltott le a galambász. Széttárta karjait, ettől csaknem elveszítette az egyensúlyát.

Visszamászott a padlásra, onnan a lépcsőházba. A lány már várta. Amíg az ajtót nyitotta, jobb kezével finoman megkapaszkodott benne és maga felé húzta, úgy nézett várakozóan az érkezőre.

– Megijedtem, hogy olyan leszel, amilyennek elképzeltelek... – mondta a galambtenyésztő.